The Mandalorian: 3. évad sorozatkritika

A Disney első élőszereplős Star Wars-sorozata, a The Mandalorian 2019 végén mutatkozott be, és játszi könnyedséggel húzta ki az egykor jól csengő nevet abból a bantha ürülékkel teli posványból, ahová a Mickey egeres cég dealje és Kathleen Kennedy ténykedései után süllyedt. Jon Favreau alkotása egy olyan évben aratott hatalmas, egyöntetű sikert, amikor is a több mint negyven esztendős saga tartópilléréi a Skywalker kora hatására menthetetlenül összedőltek, így a csalódott rajongók némi vigaszra lelhettek a folytatástrilógiánál mérföldekkel átgondoltabb és alázatosabb szériában, nem is véletlen, hogy a fanok tömege egyből kinevezte az újkori Star Wars termés alfájává és omegájává. Legfőképp azért, mert nagyjából tényleg minden megvolt benne, ami egy jó Star Wars-produkcióhoz kell. Egy karizmatikus főhős, príma mellékszereplők, pazar dialógusok, néhány bármikor idézhető aranyköpés, amelyeket a rajongók azóta ismételgetnek, fülbemászó zene, remek világépítés és nem utolsó sorban egy, már a feltűnése pillanatában közönségkedvenccé avanzsált figura, akinek köszönhetően egyből kiakadt a cukiságmérő, és a fanok hada rögtön vérszemet kapva ment ölre a Baby Yoda plüssökért a játékboltokban.

Szóval a The Mandalorian minden szempontból nagyot ment – és a második évad még erre is rárakott egy lapáttal. A folytatás emelte a téteket, bizonyos szemszögből még jobb is volt, mint elődje, ráadásul beemelt egy rakás kedvelt, ismerős karaktert (Boba Fett, Bo-Katan, Ahsoka Tano, Luke Skywalker), mi több, előrevetített egy hatalmas eseményt, azaz a Birodalom által szétvert, megalázott Mandalore bolygó visszafoglalását, amelyre aztán tényleg jogosan indulhatott be a rajongók nyáltermelése.

A harmadik évad felé haladva azonban sok minden történt a franchise háza táján. A Boba Fett könyve gyerekbarát bohócot csinált a galaxis leghírhedtebb fejvadászából, az Obi-Wan Kenobi rajongósimogató minisorozat valószínűleg minden idők egyik, ha nem a legfeleslegesebb alkotása lett, az Andor viszont (amiről látatlanban mindenki azt gondolta, hogy az lesz belőle, amivé végül a Kenobi vált) meglepő módon remekül bemutatta a Star Wars világának igazi sötét oldalát, miközben meg tudta őrizni a franchise elnyűhetetlen jellemzőit. Noha animációs fronton még mindig erősen stabil a helyzet, az előszereplős produkciók egyre inkább döcögnek, és persze a hardcore fanok továbbra is kitartanak (előre látom, mit fogok tőlük kapni ezért a cikkért), ám az összességében sajnos elmondható, hogy a Disney jó ideje már nem igazán tudja, hogy mit kezdjen ezzel a branddel.

És hiába mertem volna rá fogadni, hogy nincs az az isten, hogy a The Mandalorian harmadik évada is a felejthető Star Wars produktumok sorát gyarapítsa, végeredményben tényleg erről van szó. No persze rossznak vagy feleslegesnek semmiképp se mondanám: vannak benne pozitívumok, az írók is jó ötletekkel álltak elő, a koncepció pedig igenis fontos a Star Wars univerzum jövőjére nézve. Ami utóbbit illeti, a harmadik szezon tényleg sokat vállalt magára: tovább kell szőnie Din Djarin történetét, új rétegeket kell hozzáadnia Grogu karakterfejlődéséhez (aki időközben visszakerült főhősünkhöz), be kell mutatnia az előző évadban belengetett háborút, továbbá még meg is kell ágyaznia a folytatás trilógiában kardinális szerepet játszó Első Rendnek. Szóval volt mit elmesélni, nyolc epizód pont elég hozzá, zokszó nélkül megvolt annak az esélye, hogy a legújabb szezon nem csak a legizgalmasabb, hanem egyben a legfontosabb szelete is legyen a Star Wars ezen időszakának.

Ehhez képest a The Mandalorian majdnem teljesen más irányba indul el, és nagyjából az utolsó két epizódig apró kitérőkkel azt az utat járja. A sorozat megőrizte a videójátékos feelinget, de ami az előzményekben még üdítő pozitívumot jelentett, az most, hogy egy ideje már egy grandiózusabb történetet építenek, csak halványan tapogatózik, csapong és ide-oda kalandozik, sokkal kevésbé feszes, fókuszált és célirányos, mint eddig. Túl sok idő megy el az egyébként legtöbbször kifejezetten jelentéktelen „mellékküldetésekre”, miközben a fő szál csupán rövid, pár perces jeleneteket kap, vagy még annyit sem – feldob a levegőbe különböző karaktereket és történetelemeket, hogy aztán lebegni hagyja őket a semmiben.

Természetesen végül összefutnak az események, mindenki megkapja a maga nagy pillanatát, ahogy a sokat emlegetett, amúgy a sorozat hangvételétől jelentősen elütő, sokkal komolyabb megközelítést képviselő harmadik rész sem megy félre (valószínűleg ez a forgatókönyv a törölt Rangers of the New Republicból kerülhetett át, ami párhuzamosan futott volna ezzel a sorozattal). De a töméntelen alapozás, szövegelés és cselszövés alatt behozott dolgok egy részét lehúzzák a WC-n, és soha többet nem említik meg, vagy talán a következő évadra tartogatják. Lényegében az említett nagy visszafoglalás két rész alatt le van tudva: akkorra már magára talál a cselekmény, előkerülnek a fegyverek és az űrhajók, egyszerre több fronton zajlik a piszok látványos és intenzív végső ütközet (a megvalósítás minden ízében profi, akár nagyvászonra is nyugodtan mehetne), amely tökéletesen megidézi a legjobb Star Wars-hagyományokat. És persze tök jó az egész, ne értsétek félre, csak a baj annyi, hogy az előző hat epizódnak is valami ilyesmiről kellet volna szólnia.

Ami a karaktereket illeti, nagy jellemfejlődésre itt sem kell számítani. Din ugyanaz a röghöz kötött, hagyománytisztelő szektás, aki volt (de legalább már nem gyűlöli annyira a droidokat), Grogut holtsúlyként cipeli magával a cselekmény (tisztán látszik, hogy már csak azért van jelen, hogy tovább fogyjon a Baby Yodás merch), a Kovács mintha út közben találná ki a légből kapott szabályait, Bo-Katan rettenetesen kiábrándító módon lett újra a mandalóri nép vezetője (a Sötétkard misztikumának és problémájának elsikálása miatt kijárna egy saller az íróknak), Gideon „új” terve meg különösen lelombozó, itt is ugyanaz a célja, amibe már kétszer belebukott, mégis teljesen más eredményt vár – lehet, hogy őrült, de azért nem hülye (legalábbis eddig nem úgy tűnt).

Apropó tervek: a sorozat most már szép lassan kezd közelíteni a folytatástrilógiában látott status quo felé, azaz egy rakás utalást kapunk rá, hogy az Új Köztársaság miért is elvetélt ötlet. Egyik oldalról a számtalan probléma támad, amit az újdonsült tiszteknek kell minél gyorsabban és békésebben megoldani (egyébként saját bevallásuk szerint sem képesek kézben tartani a galaxis ügyeit – biztató), a másik oldalról meg a megmaradt birodalmi erők, akik… hát, tulajdonképpen ott állomásoznak a szomszédban, de igazából bárhol lehetnének, nekik amúgy se tűnne fel.

És ez az a pont, ahol a The Mandalorian elkezdi nyögni a folytatástrilógia problémáit. Valahogy meg kell magyarázni, hogy az Első Rend miért tudta leigázni a galaxist, most kellene elkezdeni csűrni-csavarni a folyamatot, aminek úgyis tudjuk, mi lesz a vége, de a dolgon az sem segít sokat, hogy hiába van addig még saccperkábé 25 év, az Új Köztársaság már most életképtelen balfékekből áll, akik akkor sem vennének észre egy birodalmi flottát, ha az elrepülne a fejük fölött.

Szóval a The Mandalorian mindent leegyszerűsít a lehető legjobban, már-már matiné jellegre. Ami végül is magától értetődik, hiszen ez a sorozat már az elejétől fogva sem más, mint egy matiné. Egy gyermeki egyszerűségű mese, amelyben nem kell minden részben csavaros összeesküvéseket felgöngyölíteni, és amely ilyen formán sokkal inkább Star Wars, mint bármi, ami A Jedi visszatér óta kijött ezen név alatt élőszereplős formában. Tehát annyi a lényeg, hogy megint előkerül a kritikus agy és a rajongói szív, a harmadik évadban előbbi már szép lassan kibukik, utóbbi pedig talán már nem ver annyira hevesen, mint az előző két szezonnál.

A rajongók többségének nyilván tetszeni fog, de ez egyáltalán nem baj, ugyanakkor azokat is meg tudom érteni, akik 46 évvel a franchise indulása után azért már valamivel többet várnak el ettől a világtól, mint rajongósimogató fan service-t, megúszós narratívát, bátortalan biztonsági játékot, meg egy kicsi, nagyfülű zöld lényt, akinek most már tényleg csak a cukiságfaktor fenntartása az elsődleges feladata. És ne feledjük, azért maga George Lucas sem érte be az eredeti trilógia egyszerűségével, amikor elkezdte megcsinálni az előzményeket. Szóval valamilyen szinten a tapsolóknak és az elégedetlenkedőknek is igaza van, bár nagy tragédia így sem történt: talán ezúttal nem jöttek össze úgy a dolgok, ahogy kellett volna, de hát a Star Wars esetében ez nem is számít annyira. Amennyi kontent lesz a jövőben, simán képesek lehetnek kompenzálni az ilyen apró kilengéseket.

Gamekapocs értékelés: 6.5

Készítő: Jon Favreau
Rendező: Rick Famuyiwa, Rachel Morrison, Lee Isaac Chung, Carl Weathers, Peter Ramsey, Bryce Dallas Howard
Producer: John Bartnicki
Író: Jon Favreau, Noah Kloor, Dave Filoni
Szereplők: Pedro Pascal, Katee Sackhoff, Emily Swallow, Carl Weathers, Giancarlo Esposito
Gyártó: Lucasfilm, Fairview Entertainment, Golem Creations
Forgalmazó: Disney+
Évadok száma: 3
Epizódok száma: 24