Anno megfogadtam magamnak, hogy amikor végigjátszom egy játékot, legfeljebb pro-kontra értékelést írok róla, meg esetleg egy-két mondatban összefoglalom az élményeimet. Ennél többet felesleges, mert ki tudja, hányan olvasnák el végül, szóval arányosan jóval több energia és idő befektetését igényelné egy összefüggő, összeszedett „teszt” megírása, mint amennyi végül „megtérülne” belőle. Most viszont kivételt fogok tenni, és bizony wall of text következik. Wall of text, mert szerintem az Assassin’s Creed: Unity pont egy olyan játék, amivel annyi minden történt megjelenés előtt is és után is, hogy máshogyan nem érdemes, és talán nem is lehet beszélni róla.

A pettinget ugorjuk át, úgyis mindenki tisztában van a dolognak ezzel a részével, hatalmas ígéretek, így next gen, úgy next gen, aztán még nagyobb pofára esés, több gigányi patch, sűrű bocsánatkérések, ingyen játék kárpótlásként, és így tovább. De hol tart most a játék? Meg úgy egyáltalán, milyen lett? Na, ezt próbálom meg körbejárni, a lehető legobjektívebben, amennyire csak lehet, elvonatkoztatva attól, hogy egyébként a maga hibáival együtt is szeretem a sorozatot, mert igenis vannak benne nagyon jó dolgok, és ebből nem is csinálok titkot.

A világ, a történet, a karakterek, a mellékküldetések, a coop és az egyéb tennivalók

Kezdjük egyből egy negatívummal. A sztori valóban nem lett egy nagy durranás, és ez alatt sajnos több dolgot is értek. Először is. Adott ugye a francia forradalom és az azt követő időszak, mondhatjuk, hogy a történelem egyik meghatározó eseménysora. Olyan dolgok történtek ekkor, amik nem csak Franciaország, de egész Európa, sőt, mondhatjuk, hogy a világ sorsára is komoly befolyással voltak, a jövőre nézve mindenképpen. És közel sem csak politikai viszonylatban értem ezt, hanem társadalmi, gazdasági, jogi, kulturális, stb. értelemben is. Papíron tökéletes választás egy olyan ősi, nagy horderejű szembenállás újabb helyszínének, mint amilyen az orgyilkosok és a templomosok ellentéte. Simán bele lehetett volna fűzni rengeteg dolgot, így például azt, hogy a templomosok a monarchia fenntartásában voltak érdekeltek, az assassinok hathatós közreműködésével robbant ki a forradalom, vagy esetleg össze lehetett volna kötni a jakobinus diktatúrát a templomosokkal, mintegy kétségbeesett próbálkozásként a hatalom megtartása/visszaszerzése érdekében, stb. És akkor most csak mondtam pár egyszerű, teljesen kézenfekvő példát, ami hirtelen eszembe jutott, de nyilván ennél sokkal-sokkal mélyebben is bele lehetett volna fűzni a játék történetét a valós eseményekbe. Oké, fogadjuk el, hogy a Ubisoft ezt nem akarta. Viszont akkor még mindig ott van az a lehetőség, hogy ezek az események a szemünk előtt zajlanak le. Ehhez képest mit kapunk? A forradalom legfontosabb momentumát, a Bastille ostromát elintézi a játék annyival, hogy az épület előtt ott hőzöng egy kisebb tömeg kapával-kaszával, mi meg belülről (fogolyként) levágunk néhány őrt, felmászunk a tetőre és leugrunk onnan. Pont. Ennyi. Ez volt a forradalom kirobbanásának tekintett esemény a játékban. De említhetném a király kivégzését is, ami a valódi lefejezés jelentőségéhez képest a játékban egy olyan jelentéktelen küldetés során történik meg, hogy az szinte már-már bagatell. De ugyanígy a jakobinus terrorból sem tapasztalunk meg semmit, amint feltűnik a játékban Robespierre, gyakorlatilag máris a játék legvégén tartunk (ennél többet nem mondok, mert nem akarok spoilerezni). Tehát végső soron ott vagyunk, hogy sem részesei nem vagyunk ez eseményeknek, sem pedig szemtanúi. Se nem alakítjuk az eseményeket, se éljük át azokat igazán. Olyan, mintha az egész forradalom csak egy díszlet lenne, egy távoli valami, amiről tudjuk ugyan, hogy létezik, de mégsem szembesülünk vele soha. Mintha a mi történetünk pusztán csak véletlenül játszódna ugyanott, ugyanakkor. Persze, ha lenyeljük ezt a keserű pirulát, még mindig elmesélhetne a játék egy izgalmas, valamirevaló sztorit, de sajnos ez sem történik meg. Az csak egy dolog, hogy hatalmas klisék vannak benne, bár szerencsére talán a Ubisoft is érezhette, hogy elég ciki lenne azt ellőni hatalmas csavarként a történetben, hogy a szerelmünk, Élise templomos, úgyhogy ezen a fordulaton viszonylag gyorsan túlesünk. Vannak ugyan kisebb-nagyobb fordulatok, de ettől függetlenül is kicsit erőtlen az egész, igazán meglepődni soha nem fogunk, valahogy nem érezzük az egésznek a jelentőségét, és ez szerintem egyetlen dologra vezethető vissza. A fentebb taglaltakra, hogy tudniillik nem sok köze van a nagy jelentőségű történelmi eseményekhez, nem érezzük azt, hogy igenis fontos szerepet töltünk be, hogy amit teszünk, annak tényleg jelentősége van, helyette csak úgy elvagyunk a saját ügyes-bajos kis dolgainkkal, miközben mellettünk épp gyökeresen megváltozik a világ. Vannak persze kapcsolódó szálak, de azok nem mentik meg a komplett történetet.

És nem segít ezen az sem, hogy nem nagyon van igazán emlékezetes karakter a játékban. Arno-val nekem semmi bajom nem volt, egy romantikus alkatú figura, ilyen szempontból kicsit talán hasonlít Ezio-ra, szerethető és még a motivációja is érthető, az más kérdés, hogy ezzel kapcsolatban megint ott tartunk, hogy a történet olyan, amilyen. De a mellékszereplők között sincs igazából olyan, aki maradandó élményt nyújtana.

Ami viszont tetszett, hogy végre a fontosabb küldetéseknél több opciónk is van, eldönthetjük, hogy miként akarjuk megcsinálni az adott feladatot. Kapunk egy területet, meg egy elvégzendő feladatot, a játék közli, hogy milyen lehetőségeink vannak, hány őr van a területen, hány bejárat, stb., a többi rajtunk áll. Beronthatunk, lekaszabolva mindenkit, esetleg belógva megszerezhetjük a zárka kulcsát, hogy beálljunk a kivégzésre várók közé, így kerülve a célpont közelébe, amikor megyünk a guillotine alá, stb. És ez csak egy küldetés a számos közül, ötletes, hogy végre nem a régi koncepció mentén épülnek fel a feladatok, miszerint nem csak azt mondják meg nekünk, hogy mit csináljunk, hanem azt is, hogy azt hogyan csináljuk meg. Jó pont.

Amire viszont egyáltalán nem lehet panasz, az a mellékküldetések színvonala. Nem csak sok van belőlük, de nagy részük tényleg jól megírt, izgalmas történetet mesél el. Ami igazán érdekes, az egyrészt a gyilkossági ügyek megoldása. Nem kell túlgondolni, adott egy-két-három helyszín, odamegyünk, lövünk egy eagle visiont, aztán a talált nyomokat egyesével megvizsgáljuk, beszélünk, akivel lehet, aztán egyvalakit meg kell gyanúsítanunk. A másik igazán izgalmas újdonságot a Nostradamus rejtvények jelentik. Amikor felveszünk egy ilyen küldetést, kapunk egy pár soros versikét, ami alapján meg kell találnunk egy bizonyos helyszínt a városban, ahol aztán újabb versike fogad, összesen általában két-három helyszínt kell megtalálni, míg végül megoldhatjuk a rejtélyt. Az igazán nehéz ezekben a feladatokban az, hogy semmi segítséget nem kapunk a játéktól, teljesen magunktól kell értelmezni a verseket és megtalálni a keresett helyet. Ehhez egyrészt nem árt jól tudni angolul, kiváltképpen, mert általában irodalmi nyelven, metaforákban vannak megfogalmazva a versikék, másrészt pedig, aki találkozott már valaha Nostradamus jóslataival, az tudja, hogy ezek mennyire kétértelműen és homályosan vannak megfogalmazva. Szóval nem ért némi logika és kreatív készség sem. Aztán, ha mindez megvan, már csak meg kell találnunk a keresett helyet a hatalmas városban…

Szintén újítás a coop, amit én örömmel fogadtam. Mondjuk azt mindig is utáltam, amikor kizárólag online coop van egy játékban, mert ha nincs rendes partnered, általában ráb@sztál. Hozzáteszem, nekem többnyire szerencsém volt, általában normális arcokat pakolt mellém a játék, bár egyszer-kétszer azért csak lestem, hogy mit csinál szerencsétlen jószág. Viszont sok helyen olvastam, hogy panaszkodnak a játékosok, hogy folyamatosan balfékekkel pakolja össze a játék, ami élvezhetetlenné teszi a coopot, ahol elvileg össze kellene dolgozni a minél hatékonyabb és minél csendesebb gyilkoláshoz. Feltéve, hogy egyáltalán talál a játék partyt, sokszor percekig bámultam a számlálót anélkül, hogy elindult volna az adott coop küldetés. Ami az élvezeti faktort illeti, egyébként rendben van a dolog, sokkal izgalmasabb és nagyobb szórakozás, ahogy a többiekkel együtt suhanunk a tetőkön, aztán egyszer csak összehangoltan lecsapunk.

Végezetül pedig ott vannak a szokásosnak mondható gyűjthető cuccok, csak zászlók helyett ezúttal kokárdák, illetve ládák. Apropó ládák. Van a játékban vagy négyféle láda, színek szerint bontva (fehér, kék, piros, sárga), ezeknek pedig csak egy része nyitható, ugyanis van, amelyikhez az AC Initiates nevű netes szarsággal kell bajlódni, másik részükhöz pedig a telefonunkra letölthető alkalmazással kellene játszanunk. Nem csak szimplán frusztráló, amikor sorra az az üzenet fogad, hogy játsszak ezzel, vagy játsszak azzal, hogy kinyithassam a ládákat, hanem felháborító is. Engem ez a játék érdekel, nem pedig mindenféle hulladék alkalmazás meg szolgáltatás, amire amúgy a kutya sem lenne kíváncsi, de így próbálják rám tukmálni. Lehet, hogy valakinek az illetékesek közül ez újdonságnak hat, de ha valami szart próbálnak lenyomni a torkomon, lehet, hogy előbb sikerrel járnának, ha egy kicsit megcukrozzák, ahelyett, hogy inkább ketten lefognak, miközben a harmadik tömi a számba.

A város

Ha valamiért nagy piros pont jár, az mindenképpen a város. Párizs hatalmas, ha felmászunk egy jó magas pontra, kis túlzással tényleg addig gyönyörködhetünk a kilátásban, ameddig csak ellátunk. Volt már szerencsém a francia fővároshoz személyesen is, és bár vonalzóval nem mértem ki, de nagyjából azért jól le van modellezve, a legfontosabb helyek mind megtalálhatóak, és ami még fontosabbak, felismerhetőek. Sőt, igazából az egész város hangulatát sikerült megragadni és megfelelően ábrázolni, az épületek, a kis utcácskák, mind-mind azt a hangulatot árasztja, mint amikor valaki valóban Párizsban jár.

És ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy művészileg párját ritkítja ez a játék. Egyszerűen olyan igényesen, aprólékosan, részlet gazdagon van kidolgozva minden, hogy alig tudom kifejezni szavakkal. És mindez igaz az épületek külsejére és belsejére egyaránt. A szobrok, faragványok, domborművek, falfestmények, freskók, csillárok és egyéb díszítések szinte lemásznak a képernyőről. Már-már olyan érzés, mintha nem is egy játékban lennék, mintha nem is az lett volna a cél, hogy felépítsenek egy díszletet, hanem az, hogy művészileg minél hitelesebben, minél autentikusabban ábrázolják a korabeli várost. Tényleg lenyűgöző.

A másik, amit ki kell emelni, hogy iszonyú tömeg van a városban mindenhol, tényleg azt érezzük, hogy ez egy fejlett, európai nagyváros, a korabeli világ egyik központja. Akármerre megyünk, mindenhol hömpölyög a tömeg, az utcák és terek tele vannak emberekkel, néha csak jönnek-mennek, máskor meg hatalmas csoportokba verődve tüntetnek, farkasszemet nézve a katonákkal. Kicsit mondjuk statikus a tömeg, ilyen szempontból nehéz azt mondani, hogy a város él és lélegzik, de ez sokkal feltűnőbb lenne például egy prev gen játékban, kisebb embertömeg mellett, itt ugyanis már a puszta létszám is eltakarja ezt az apró hiányosságot, mert többnyire csak azt fogjuk látni, hogy már megint tele van az egész tér vagy az egész utca emberekkel.

Karakterfejlődés

Ez tulajdonképpen a játék legnagyobb újdonsága, és őszintén szólva, talán szükség is volt már erre. De muszáj kétfelé, vagy inkább háromfelé bontani a dolgot, mert részben jók az újítások, részben viszont dogmatikailag szembe mennek minden korábbi résszel.

Kezdjük az egyik nagy újdonsággal, a lopakodással. Korábban utáltam az olyan feladatokat, amikor követni és/vagy kihallgatni kellett valakit, esetleg kötelezően észrevétlennek kellett maradni, mert egészen egyszerűen a játékmechanika alkalmatlan volt erre. Az, hogy elbújhattunk a tömegben vagy az aljnövényzetben, meg be lehetett mászni a szénakazalba vagy ilyen függönyös bódékba, kevés volt ahhoz, hogy ezek a küldetések igazán élvezetesek legyenek. Szóval mondhatjuk, hogy a lopakodás kellett már a sorozatnak, mint egy falat kenyér. Amit kaptunk, az viszont csak részben kielégítő. Alapvetően ugyanis arról van szó, hogy egyrészt a karakter fedezékbe tud bújni, másrészt pedig most már le tud hajolni, így pedig tényleg nehezebben vagyunk észrevehetők. Tehát a rendszer alapvetően működik, többnyire jól funkcionál, csak hat maga az ötlet, amivel ezt megvalósították, nem éppen a spanyolviasz.

A másik jelentős újítás a skillek bevezetése. Én erre is azt mondom, hogy alapvetően örülök neki, mert ténylegesen megadja azt az érzést, hogy küldetésről küldetésre fokozatosan fejlődünk és leszünk egyre jobbak, ügyesebbek, erősebbek. Valóban van egyfajta fejlődési ívünk, nem úgy indulunk, hogy azonnal mi vagyunk a leghalálosabb orgyilkos a testvériségben, hanem szépen lépésről lépésre leszünk egyre hatékonyabbak, és tanuljuk meg, hogy az új képességeket hogyan lehet a legoptimálisabban alkalmazni a következő feladatunk során. Mindezzel csupán annyi a gond, hogy dogmatikailag szembe megy minden korábbi Assassin’s Creed játékkal. Anno Altäir-nak is volt ugyan fejlődési görbéje, de leginkább csak a sztori szintjén, sőt Ezio kiképzését is letudta pár tutorial jellegű küldetéssel az ACII. A másik véglet meg Edward, aki gyakorlatilag úgy lett egy halálos gyilkológép, hogy magára húzta egy assassin köpenyét, és kapásból minden képesség a birtokába került, a falmászástól kezdve egészen a rejtett penge használatáig. Ehhez képest Arno fejlődési pályája szinte az egész játék során tart, ugyanis az egyes küldetések teljesítésével lehet feloldani a különböző képességeket, illtetve a küldetésekért kapott pontokból lehet azokat megvenni. A játék elején Arno még arra sem képes, hogy leüljön a padra két ember közé, hogy így szívódjon fel, ami azért elég érdekes a fentiek fényében, hiszen ilyen alap dolgokat az összes korábbi karakter is tudott. De mindettől függetlenül összességében jő ötletnek tartom a skillek behozatalát, hiszen így megkapjuk a folyamatos fejődés érzését.

Aztán ott van még a karakter ruházatának, illetve fegyverzetének módosítása. Külön lehet változtatni a csuklyát, a kabátot, a kesztyűket, a csizmát, a nadrágot és az övet is, rengeteg felszerelés van a játékban, és ami a legjobb, hogy mindennek nem csak esztétikai jelentősége van, hiszen az egyes ruhadarabok határozzák meg a karakterünk alapképességeit, mindegyik ad valami bónuszt, amik a legkülönfélébbek lehetnek. Plusz HP, lopakodásnál kisebb észlelési sugár, kevesebb sebződés zuhanástól, stb. Tényleg elég változatos a felhozatal, gyakorlatilag olyan ruhát adunk a karakterre, amilyet csak akarunk, a játékstílusunkhoz megfelelően igazodva. Arról nem beszélve, hogy pusztán kinézetre is remek darabok vannak, tényleg érdemes próbálgatni az egyes ruhákat. Ugyanez igaz a fegyverekre is, szinte minden darab eltérő képességekkel rendelkezik, és itt is lehet variálni, hogy egy elegáns karddal akarunk-e küzdeni, vagy inkább egy hatalmas kétkezes bárddal. Ami ezzel az egésszel kapcsolatban komoly negatívum, hogy itt bukik ki igazán a Ubisoft pénzsóvársága. A legjobb ruhák és fegyverek ugyanis embertelenül drágák, egy átlag végigjátszás során, főleg, ha csak a sztorira koncentrálunk, soha nem lesz annyi pénzünk, hogy igazán a legjobb felszerelésekből válogassunk. De sebaj, csak nyissuk ki a pénztárcánkat újra, csengessünk ki még pár ezer forintot, és minden meg van oldva. Félreértés ne essék, a közepes, vagy inkább mondjuk úgy, átlagosan megfizethető felszereléssel is minden gond nélkül lehet érvényesülni a játékban, csak hát mégis ott van a tüske az ember oldalában, hogy jó, jó, de lehetne jobb is. Egyébként van ezzel kapcsolatban egy apró „trükk”, ami elsősorban azoknak lesz hasznos, akik el akarnak merülni a játékban. Ugyanis, ha azzal kezdünk, hogy felfedezzük az egész térképet, aztán megvesszük az összes klubházat, illetve teljesen renováljuk a központunkat, akkor elég szép summa fog folyamatosan csordogálni. Ezután már nincs már dolgunk, mint elszöszölni a mellékküldetésekkel, a gyűjtögethető cuccokkal, a véletlenszerű eseményekkel vagy a nézelődéssel, esetleg a sztori első felével, aztán mire jön a keményebb rész, addigra jó eséllyel már befolyt a kasszánkba akkora összeg, hogy a közepesnél jobb cuccokat vegyünk, köztük akár egy-egy csúcsdarabbal is. Félmegoldás, és tényleg kell hozzá elhivatottság, meg az, hogy hajlandóak legyünk sok-sok órát beleölni a játékba, de ha ez megvan, akkor fel sem fog tűnni, hogy rohan az idő. Másfelől meg annál biztosan jobb, mint újabb súlyos pénzekkel terhelni a pénztárcánkat. Én szerencsére abba a kategóriába tartozom, akiket igazán beszippantott a játék, szóval gyakorlati értelemben nem volt problémám ezzel, de maga az elv attól még undorító, ez nem valami szaros free to play játék, vagy valami kisköltségvetésű cucc, ahol még rámondja az ember, hogy minden lehetőséget meg akar ragadni a fejlesztő/kiadó, hanem egy nagyköltségvetésű csúcsjáték az egyik legnagyobb kiadótól, akiknek ezt nem nézi el az ember.

A szó szoros értelmében ugyan nem karakterfejlődés, de jobb híján ide venném az új mozgáskultúrát is. Végre lecserélték azt, ami egy-két új mozdulatot leszámítva nagyjából már az első rész óta ugyanolyan volt. Az új pedig sokkal látványosabb, gyorsabb, folyékonyabb és gördülékenyebb, mint eddig, az elején csak pislogtam, hogy miket művel Arno. Azt kell, hogy mondjam, szükség volt erre az újításra is.

Grafika, technikai részletek, zene, szinkron

Nyilván nem kell mondani senkinek sem, hogy micsoda technikai katasztrófa volt a játék az induláskor. Ezer sebből vérzett, szaggatott, sokszor kifagyott, szóval volt baj bőven. Nyilván ez nem menti fel a Ubisoftot az alól, hogy félkészen jelent meg a játék, de legalább becsületükre legyen mondva, hogy kb. egy hónap alatt szinte teljesen rendbe szedték a programot. Mondjuk kellett hozzá kb. 15 giga patch (legalábbis Xbox One-on), mindezt úgy, hogy amúgy a komplett játék 40 giga, de legalább megoldották a gondok jelentős részét. Persze még így is belefutottam egy-két lebegő npc-be, ragadtam be háztetőkbe úgy, hogy újra kellett kezdenem a küldetést, meg olyan is volt pár (bár szerencsére „csak” a mellékküldetések között), hogy küldetés közben valamiért nem jött a szükséges script, ami miatt nem ment tovább semmi. Szóval azért nem tökéletes így sem teljesen, de egy ekkora játéknál ennyi még belefér, és szent meggyőződésem, hogy ha eredetileg is ilyen állapotban jelenik meg a játék, akkor senkinek nem lett volna egy rossz szava sem.

A játék amúgy gyönyörűen néz ki, a városról, az épületekről, stb. már énekeltem egy sor szépet, de valahogy az összhatás is nagyon rendben van, a színek, az effektek, az egyes városrészek eltérő hangulata, stb. minden nagyon egyben van. És én személy szerint pont leszarom, hogy hány p-s a felbontás, meg hogy hány fps-sel fut. Amíg élvezhető, addig nem izgat, hogy menyi az annyi.

A zene igazából semmi extra, bennem legalábbis nem nagyon hagyott maradandó nyomokat, most így hirtelen nem is tudnék egyetlen dallamot sem visszaidézni, ellentétben mondjuk akár a Rogue-gal vagy a Black Flaggel, hogy csak a legutóbbi részeket említsem. A szinkron is hasonló, egyetlen karakternek sincs igazán jellegzetes vagy kiemelkedő hangja, a kötelezőt hozzák, de semmi több. Azt viszont muszáj megemlítenem, hogy rengeteg mellékküldetésben a női karakterek férfihangon szólaltak meg. És nem úgy, hogy egy férfi nőies hangon beszélt, hanem konkrétan csont férfihangon. Nem tudom, hogy ennek mi lehetett az oka, nyilvánvalóan, amikor rögzítették a szöveget, tisztában voltak azzal, hogy az adott karakter nő, szóval a véletlent kizárnám. Nem volt pénz több nőre? Egyrészt ez sem túl valószínű szerintem, másrészt meg felhasználhatták volna többször ugyanazt a színésznőt, még az is kevésbé lett volna feltűnő. Vagy csak nagy troll a Ubisoft, mást tényleg nem tudok elképzelni.

Végszó

Ha valaki vette a fáradtságot és végigolvasta az egészet, annak egyrészt ezúton is nagyon köszönöm, másfelől pedig látható, hogy azért sokkal árnyaltabb a kép, mint azt elsőre gondolná az ember, pusztán azok alapján, amiket szerte a neten olvasni. Már csak azért is, mert az ilyen vélemények jó része nagy valószínűséggel még a megjelenés utáni időkből származhat. Aki ismer, tudja, hogy nagyon szeretem a sorozatot, minden hibájával együtt is, de aki végigolvastam, amit itt leírtam, az azt is láthatja, hogy próbáltam a lehető legtárgyilagosabb lenni, ugyanúgy kiemelve a fogyatékosságokat, mint a pozitívumokat.

Ha mindenképpen pontot kéne biggyesztenem a végére, bajban lennék. Egyrészt kapásból nem is lenne elég egy szám, mert a megjelenéskori és a patchek utáni verzió gyakorlatilag ég és föld. A javítások előtt 6-6,5 pontnál többet nem adtam volna a játékra, mert játszhatatlan volt a technikai problémák miatt, amit az sem mentett meg, hogy sok más szempontból viszont igenis nagyon jó a játék, elég sok újdonsággal. Viszont így, hogy kigyomlálták a gazt, maradt egy olyan játék, ami minden maradisága ellenére is mert újítani jó néhány dologban, megfejelve ezt egy meseszép Párizzsal és egy kicsit sutácska történettel. Így, jelen pillanatában azt mondom, hogy 7-8 pont környékén mindenképpen értékelhető a játék. És pontosan ezért mondtam, hogy eredetileg is így kellett volna megjelennie. Nem mondom, hogy ebben a formájában tökéletes, de pont fejlődött annyit, amennyit egy folytatásnak fejlődnie kellett.