A várakozásoktól elmaradó Távozz tőlem, Sátán! után abban bíztam, hogy az előző év meglepetéssikerének, A bűn éjszakájának folytatása gondoskodik arról a rettegésről, amivel Scott Derrickson filmje adós maradt. Reméltem ezt annak ellenére, hogy az első rész jóindulattal is csak közepes szinten használta ki az alapötletben rejlő potenciált. Az író-rendező James DeMonaco létrehozott egy világot, amiben egy évben egyszer az összes bűn megengedett, de megelégedett azzal, hogy egy család harcára és bújócskájára összpontosítson a házukat ostromló pszichopata bandával szemben. A második rész nagyon hamar érkezett, és ez ritkán jó. Amit már az előzetesek után gyanítani lehetett, hogy a film a borzongatás helyett az akciót részesíti előnyben, vagyis a horrorrajongók ismét csalódottak lesznek, mindenki más viszont jóval elégedettebb lehet a folytatással, mint elődjével.  

A történet nem kapcsolódik közvetlenül a korábbi részhez. Utalás sincs a régi szereplőkre. Míg James DeMonaco előzőleg azt mutatta be, hogyan élik meg a jómódú kertvárosiak az éves megtisztulásnak nevezett éjszakát, addig most azok szemszögére vált, akik ennek az eseménynek a legsebezhetőbb rétegét teszik ki: a belvárosi szegénynegyedek lakóira. A pincérnő Eva-t (Carmen Ejogo) és lányát (Zoë Soul) a lakásukból ráncigálják ki és minden bizonnyal végeznének is velük, ha nem lép közbe egy névtelen idegen (Frank Grillo), aki semmi perc alatt elintézi a csapatot, mely még nála is jobban fel van szerelve fegyverekkel. Bár más céllal vágott neki a megtisztulásnak, elhatározza, hogy segít nekik biztonságba jutni. Hozzájuk csapódik egy az utcán rekedt párocska (Zach Gilford & Kiele Sanchez), akiket egy másik banda üldöz. Az összeverődött társaság együtt próbálja túlélni az éjszakát, melyen mindent szabad.

James DeMonaco fejében már körvonalazódott az új sztori, amikor a stúdió fejesei A bűn éjszakája első hétvégi bevételeit látva rátelefonáltak, hogy nem tudna-e mihamarabb egy folytatást tető alá hozni. A költségvetés továbbra is szerény maradt – 3 milcsiről 9-re ugrott –, ám a film minden szemszögből jóval nagyobb lett. Komolyabb a fenyegetés, több a szereplő, és szabadabb a tér, amelyben mozognak. Az akciójelenetek azok, amik még mindig korlátok közé vannak szorítva, mégse éreztem egy percig se, hogy egy másodvonalbeli produkciót néznék. Akárcsak John Carpenter, akinek a ’70-es – ’80-as években bemutatott alkotásai egyértelműen hatottak a rendezőre, úgy DeMonaco is ért hozzá, hogyan lehet kevésből sokat kihozni. A film nem játszódik látványos helyszíneken, ehelyett nagyban támaszkodik az éjszaka hangulatteremtő erejére és stábjának technikai felkészültségére. DeMonaco is tudja, hogy egy jó operatőr kincset ér, ezért aztán megtartotta Jacques Jouffretet, aki az első részt is fényképezte.

A megtisztulás éjszakája azt ígéri, hogy ezúttal betekintést enged abba, mi játszódik le az utcákon, amit csak részlegesen teljesít. A készítők nem mélyednek el abban, ki-ki, hogy vezeti le a feszültséget. Gyilkolászó félnótásokat látunk csak megint és ész nélkül megtorolt sérelmeket. A szociális kommentár se vezet messzire, Amerika fegyvermániáját éri leginkább kritika, azonban a háttértörténet összességében jobban ki lett dolgozva. Nem csak elméletek hangzanak el, hanem konkrétan látjuk is, hogy mi a tisztogatás valódi célja. Összeáll annak a rendszernek a képe, melynek ez az ünnep jó alkalmat biztosít, hogy megszabaduljon a szegényebb rétegektől, sőt attól se retten meg, hogy ebben besegítsen a lakosságnak. Az újjászületett Amerika és a hamis megtisztulás mögött új indulatok forrongnak, így a folytatás már körvonalaz egy népi visszavágót, aminek a kibontása a jövőbeli részek feladata lesz.

A film akkor a legjobb, amikor egyszerűen hagyja, hogy a cselekményt a menekülés izgalma lendítse előre. Csak a szereplők nem túl érdekes személyes drámái akasztják meg, melyek közül az Eva apjával foglalkozó vakvágánynak is bizonyul. Az egyetlen szál, amit tisztességgel végigvisznek az a csupán őrmesternek nevezett kelletlen hős bosszúja. A végkicsengése ennek is kiszámítható, mégis szépen íveli át a történetet. Látni, ahogy a fia halálát megtorolni kívánó férfinek, akit kizárólag a dühe hajt, akárhogy harcol is ellene, fokozatosan előjön a régi, jobbik énje. Az őrmestert játszó Frank Grillo eddig leginkább hálátlan mellékszerepekben sínylődött. Ő volt az a durva fickó, akit előbb-utóbb lecsaptak. A megtisztulás éjszakájában a szemünk előtt válik olyan nagyformátumú akciósztárrá, akiben egyesül a lazaság és a keménység valahol félúton Kurt Russell és Steve McQueen között. A többi, eleinte kissé idegesítő szereplő is fokozatosan megkedvelhető, de a filmet Grillo cipeli a hátán.

A megtisztulás éjszakája egyértelmű fejlődés az első részhez képest. A nagyszerűtől messze van, ám határozottan jó úton jár. Bevált nem csak az új főszereplő és a nagyobb játéktér, hanem, hogy régimódi, véres akció-thrillerként folytatták a történetet. James DeMonaconak leginkább a karakterein és a mondanivalóján kell csiszolnia, mert az, hogy a gazdagok hitványak, a kormány szemét, a szegényekkel pedig mindig kiszúrnak, kevés lesz már, ha legközelebb is szintet akar ugrani. A filmnek ebben a formában épp az a gyengéje, ami a legfőbb erőssége lehetne: a tartalom. Lehetőség az még mindig van az alapsztoriban dögivel, csak a kihasználásához nem ártana letérni a mások által kitaposott, biztonságos ösvényről.

ÉRTÉKELÉS: 80%

A CIKK AZ ALÁBBI OLDALON IS ELÉRHETŐ:

Filmek a polcról