Olvasási idő: 15 perc

Szerintem egy játékos életében kevés olyan (szóismétlés) játék van, amit valóban jónak érez. Szándékosan az érezni igét használom, mert sok mindent tarthatunk jónak, olyasmit is, amit nem szeretünk, de belátjuk, hogy igen, vannak érdemei. Viszont az érzés az, amit nem igazán tudsz befolyásolni. Márpedig olyan játék, amit jónak, kiválónak érzel, kevés van. Ez talán bután hangzik, de hagy egy fajta űrt az emberben, miután végigjátszotta.
Könnyen lehet, hogy elszaladt velem a ló, ám mivel én a játékokat a történetükért és az azok által létrehozott hangulatért szeretem igazán, ezért nálam ez olykor-olykor előfordul. Például ilyen nekem a Mass Effect trilógia – ebből a szempontból pont a harmadik rész tetszett a legjobban. De írhatnám akár a Witcher 3-at vagy a Spec Ops-ot.

Nos, ezen élményeim közé bekerült egy újabb. Nyilván a cím elárulja mi az, de azért itt is leírom, hogy ez a „Detroit: Become Human” lett. Ez a játék annyira egyben van, hogy az letaglózott. Ha tovább olvasol, akkor az is kiderül, hogy mire gondolok. Nyugalom, ha spoileres részhez érnék, azt jelezni fogom, egyébként csak annyit árulok el, amennyit a kipróbálása nélkül is lehet már tudni.

Nincs konzolom, ezért én roppantul megörültem mikor kiderült, hogy a Quantic Dream játékai megjelennek PC-re is. A Fahrenheitet annak idején szerettem, a Heavy Rainért nagyon irigy voltam, a Detroitért pedig vérzett a szívem. A Beyond nem hozott lázba, de a Detroit végigjátszása után azt is megvettem. Kilenc euró potom pénz volt érte.

Még tavaly nyáron derült ki, hogy PC-re is kikerülnek, a Heavy Rain-t egyből előrendeltem, egy hónap múlva pedig meg is jelent. Azonban azt nem játszottam végig, mert közben kipróbáltam a Metro Exodus-t, ami elvette az időmet. Úgyhogy parlagon maradt.

Ellenben a Detroit megjelenését tűkön ülve vártam decemberben. Tudtam, hogy sci-fi, hogy android öntudatra ébredés a lényeg, az „Én a robotot” pedig nagyon bírom. Azonban ekkor kiütközött egy probléma, ami majdnem derékba törte a lelkesedésemet. Mégpedig az, hogy nem indult el a játék! Megkaptam a töltőképernyőt, aztán helló. Sajnos az Epicen nincsen fórum részleg (most először fájt a hiánya), így az internet bugyraiban kellett kotorásznom, hogy mitévő legyek.
Egy reddit bejegyzésben találtam meg a megoldást. Rendszergazdaként kell(ett) elindítanom az alkalmazást. Minden más játék flottul megy azon keresztül, még a Heavy Rain is, de a Detroit csak rendszergazdaként hajlandó. Mindegy, mert ennek hála, neki kezdhettem a játéknak. És mind a tizenkét órát megérte.

A történet 2038-ban veszi kezdetét azzal az androiddal - fentebb látható -, akivel a demóban is játszhattunk. Illetve a konzolosok, mert PC-n nem rémlik, hogy lett volna, de lehet tévedek. Az ő neve Connor, egy olyan android, akit kifejezetten nyomozásokhoz alkottak meg. Jó a nyomok felderítésében, különleges képessége, hogy ezek alapján felállítja a forgatókönyvet a történtekről, amit játékosként láthatunk is.

Mellette még két karaktert lesz lehetőségünk irányítani, az egyikük Kara, aki egy házi android, elsősorban takarítás, nevelés és szervezés teszi ki a feladatait. A másikuk pedig Markus, aki egy híres festőnek a segédje, ugyanis már öreg és beteges, ezért szüksége van egy ápolóra. Azonban ő úgy bánik Markusszal, akár egy emberrel.

Mindegyikük szerepe már ennyiből is kitalálható, mert bár mindhárman androidok, mégis az ő helyzetüknek, a társadalomnak azon részeit ismerhetjük meg, ahová tartoznak. Kara és Markus szökni kénytelen, míg Connor utánuk és a többi android után nyomoz. Ebben kissé hasonlít a Fahrenheithez, mert ott is „magunk után” nyomozhattunk, de a Detroitban ez sokkal kifinomultabban működik. Mert Connor nem konkrét személyeket keres – legalábbis egy ideig -, hanem az android meghibásodások okát kell kiderítenie, ami miatt annyi elszökik. Őket nevezik deviánsnak, ugyanis túllépnek a programjukon és elkezdenek magukra gondolni.

Ebből először azt gondolná az ember, hogy a deviáns meghibásodás miértjének a kiderítése a főszál. De nem! Mindhárom karakteré más, mégis egyenértékű. Egyik sem kevésbé érdekes a másiknál. Az más kérdés, hogy a játékosok 55%-nak Connor a kedvence. De ez inkább a szimpátiáról szól szerintem, semmint a történetszál értékeléséről. Bár, ha választanom kellene, én is őt írnám. Persze ehhez kellett az is, hogy a zsaru filmekhez hasonlóan, kötelező elemeként kapjon egy társat, aki, hogy, hogy nem, ember. A kettejük között kialakuló kapcsolat kifejezetten jó. Természetesen ezt befolyásolják a döntéseink, sőt, ami azt illeti nagyon szélsőséges irányba is elvihetjük negatív értelemben is. Ez nekem azért volt fura, hiszen az ilyen fajta játékokban általában csak a látszatát kapjuk mega szabadságnak. Itt viszont például a Connor és Hank között lévő dinamikát is alapjaiban befolyásolhatjuk.
Illetve amit még hozzátennék, hogy ez nem a Mass Effect, itt nem mindig a jó döntés az, ami célhoz vezet, mondhatnám azt is, hogy néha genyónak kell lenni, hogy mindenkit megments. De sosem tudhatod, mikor, ez benne a trükk.

A három főszereplő androidunk útját ezekkel a jelzőkkel lehetne leírni. Karát a család, Markust a szabadság, míg Connort az igazság, a szabad akarat kérdése hatja. Ennek következtében a történetszáluk nagyon változatos, még azok után is, hogy egy bizonyos ponton elkerülhetetlenül összeérnek. Markáns különbség van köztük, ezért változatos, folyamatosan érdekes marad a történet. Ami még plusz, hogy mindegyikük külön zeneszerzőt kapott. Tehát nem egy ember munkája a zenei album. Ez is segít abban, hogy különbözőek legyenek, Karáéban rengeteg a vonós hangszer – piszok jók -, Connorét szándékosan modernre, merevre és akciódúsra próbálták alkotni, hogy kihangsúlyozzák vele karakterét – szintén nagyon frankó lett -, Markusét pedig fennköltre készítették el, olyanra, ami tűzbe hozza az embereket, akár egy jó vezető – az övé számomra, mondjuk úgy, hogy okés.

Játékmenetben már nincs ekkora különbség köztük. Karával a klasszikus QD játékot folytathatjuk, esetenként QTE részekkel. Connoréban a nyomozó szál miatt egész mozgalmas a dolog, nyomokat deríthetünk fel, ezeket pedig rekonstruálhatjuk, így jutva plusz információkhoz, amik a párbeszédekben segítenek. Markusé valahol a kettő között van, mert ő is „kiszámíthat” cselekvéseket, de neki ez ahhoz kell, hogy eljusson bizonyos helyekre, épületekbe. Amolyan parkour módon.

A fejezetek körülbelül 20-30 perc hosszúak, leszámítva az utolsókat, amik akár kétszer ennyiek is lehetnek.  A játékidő a korábban említett 10-12 óra. Attól függ, hogy keresztül rohanunk-e vagy szétnézünk a pályákon. Ezt érdemes megtenni, ugyanis sok fejezetben vannak magazinok, amik olyan cikkeket rejtenek, amiket simán eltudnék képzelni a valóságban is, ha léteznének androidok. Például olyan közhely témákkal, mint az „elveszik a munkát”-tól az olyan ötletesekig, mint, az androidok jobb sportolók, írók lehetnek, az emberek a technológia miatt képtelenek személyesen érvelni bármiért is, hiszen alig találkoznak egymással, illetve ha egy android nem lehet korrupt, akkor miért ne legyen egyikük elnök? Baromi jó morális dilemmákat feszegetnek, érdemes megkeresni ezeket.

A grafika pazar. Legalábbis PC-n. Persze, nem vagyok álszent, tudom, hogy ez a digitális mozgásrögzítésnek – népszerűbb nevén motion capture – köszönhető. Viszont nem csak a szereplők néznek ki elképesztően, hanem a környezet is. Néhány részletet leszámítva ez mindenre igaz. Az eső például az egész csúcsa, meg ahogy a felületeken viselkedik. Direkt utánanéztem, hogyan is működött ez, és a belefektetett munka igen emberes. Több, mint egy évig forgatták ezeket a jeleneteket a szereplőkkel úgy, hogy az arcukon 83 „pontot” helyeztek el, miközben a kezeslábasba bújva sima iroda székeken kellett imitálniuk az autóvezetést, vagy egy kétméteres falon a játékban történő több tízméternyi mászást. A forgatókönyv 4-5 ezer oldal volt. Összehasonlításképpen, a „Csillagok között”-é 152 volt, a „Django elszabul”-é pedig 166. A színészek többsége nem is találkozott egymással. Ha emlékezetem nem csal, akkor a három főszereplő még sosem látta egymást élőben. Csak „Connor” és „Markus” futottak össze hónapokkal a megjelenés után egy rendezvényen.

A játék magyar felirattal jelent meg, mind PS4-re, mind PC-re. Magam is foglalkozom játékfordítással, és fogalmam sincs ki vagy kik készítettét el a Detroitét, de le a kalappal előttük. Iszonyatos mennyiségű szöveg van benne, amit több tucat féleképpen lehet előhozni, ezek egymásra adott reakciók, nem pedig egy lineáris játék egymásutánja, úgyhogy ezt olyan minőségben elkészíteni, ahogy sikerült, hihetetlen munka lehetett. Magam is csak elenyésző mennyiségű hibát találtam, sőt, elütést konkrétan egyet sem, ami nagyon meglepett, mert az, hogy valamit másképp fordítana az ember, egy dolog, de, hogy még egy plusz szóköz sem maradt benne, az igen!

Amit még hozzátennék, hogy a QTE részek, mondjuk a Heavy Rainnel ellentétben, kifejezetten megbocsátóak. Ott, ha csak kettőt mellé ütöttem, már reszeltek, a Detroitban ellenben egyrészt szerintem több időnk is van reagálni, másrészt hibázhatunk párat, mielőtt végzetes lenne a dolog. Két dologért még nagy plusz. Engem a Heavy Rainben a „lassan mozgasd a kurzort” rész állatira irritált., mert sokszor gyökkettővel is hibásnak vette a játék. A Detroitban ez megszűnt, ilyen ikon és cselekvés már nincs. A második pedig az, hogy itt már sikerült kiírni, hogy mit jelent a felfelé mutató nyíl. Mármint melyik billentyűt. Elárulom, a bal shiftet. Na de mire én erre rájöttem a Heavy Rainben, az eltartott egy ideig. Itt nem kellett vele kínlódnom, ennek külön örültem.

Egyébként PC-n egész jól irányítható. Sőt, kifejezetten jól. Bár a kamera néha megzavart, de a Heavy Rainhez képest drasztikusan csökkent ez a szám – abban annyi kört leírtam séta közben, hogy ihajj.

Végül megjegyezném, hogy a játék nem szenved abban a betegségben, mint mondjuk a Telltale féle Walking Dead első évada, ahol tök mindegy mit csinálunk (SPOILER annak, aki nem játszott vele), Lee akkor is meghal. (SPOILER VÉGE)
Itt igenis számít, miképpen döntünk, ami azt illeti, komplett fejezetek maradnak ki, ha valaki idő előtt elhalálozik. Ha senki sem hal meg, akkor is lesznek, amiket egész biztosan kihagysz, mert ütik egymást. Egy végigjátszásban nem láthatod mindegyiket. És nem alibi részek, hanem ugyanúgy 20-30 percnyi tartalmak.

A fejezetek végén egyébként kapunk egy folyamatábrát, amin szemügyre vehetjük, hogy hol, hogyan döntöttünk, és mennyiféle irányba vihettük volna el a történetet. Ezeket egy lakatként látjuk, a konkrét cselekvést csak akkor, ha végrehajtjuk. Így bár látható, hogy mennyi lehetőségünk lett volna, az nem, hogy mik. Ami azt illeti, baromi szerteágazó az egész, ezekkel még játszadozni is lehet. Például egy társunkat megmenthetjük, ha jól lépkedünk, és Conorral nem azt vizsgáljuk meg először, amit kellene.  Hozzátartozik még, hogy a tab lenyomásával láthatjuk azt is, hogy a játékosok hány százaléka tette azt, mint mi. Illetve barátainkkal is összemérhetjük a döntéseinket. Ezt nem tudtam kipróbálni, mert Epicen egy sincs, de feltételezem működik.

Ami még külön pluszpont volt nekem, az a menü. Tudnotok kell, hogy a menü hátterében folyamatosan lesz egy android, aki üdvözöl minket, vagy éppen megviccel. A lényeg, hogy kommentálja a haladásunkat, hogy hol ért egyet velünk, hol nem, vagy számonkér minket, ha elszúrtunk valamit. Sőt, eldöntendő kérdéseket is kapunk, amikre válaszolnunk kell. Ezeket nem fogom elárulni, de az a szép benne, hogy illeszkednek a cselekményhez. Mintha ő is része lenne az általunk alakított eseményeknek. Nekem ez nagyon tetszett. Úgyhogy emiatt érdemes néhányszor kilépni a főmenübe.

Itt lehetőségünk lesz még elkölteni a bónuszpontjainkat, amiket a fejezetek végigjátszásáért kapunk. Ezek közül én csak a fejlesztői videókra használtam el, a többi nem érdekelt. Illetve a kedvencem az „Extrák”-on belül a „Felmérés” menüpont. Itt kitölthetünk egy tíz kérdéses kérdőívet, majd, ha végeztünk, láthatjuk, hogy a játékosok hány százaléka választotta a különböző lehetőségeket. Ennek semmilyen hatása nincs a játékra – bár az android barátnős kérdés 68%-a pont annyi volt, amit az egyik fejezetben olvasható magazinban is említettek -, csupán érdekesség. Ha végigvittük a játékot, akkor további három kérdésre válaszolhatunk még. Konkrétan innen tudom, hogy a játékosok 55%-ának Connor a kedvenc karaktere.

Összeségében amondó vagyok, hogy aki odavan a jó történetekért, a jó és szerethető karakterekért, a döntési szabadságért, azért, hogy befolyásolhatja az eseményeket, mindezt három remek zenei album mellett, úgy, hogy folyamatosan morális és egzisztenciális kérdéseket feszegethet közben, az próbálja ki! Mert ez egy élmény. Egy olyan élmény, ami hiszem, hogy megismételhetetlen, akárcsak egy Mass Effect trilógia.

A SPOILERES RÉSZ JÖN

Innentől pedig csak akkor olvass tovább, ha kijátszottad, vagy ha nem is akarod, mert megosztom, hogy nekem mi lett a végjátékom és mi a véleményem az egészről. Mindezt azért teszem, hogy cserébe én is elolvashassam azokét, akik már végigvitték. Feltéve, ha lesznek olyan jófejek, és megírják hozzászólásban.

Kezdjük az értelmezéssel. Gondolom sokatoknak feltűnt, hogy ez az android szegregálás áthúzható a valóságra is, csak más népcsoportokra. Na most, a jó sci-fi ismérve állítólag az, hogy jelenkori problémákkal foglalkozik. Egy ideig én is így gondoltam, de az utóbbi időben már kezdem unni, hogy folyamatosan nyomasztják ezzel az embert, mindig nevelni akarnak, eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Kifejezetten taszít az ilyesmi, főleg a mai világban felkapott témákat tekintve. De nem viszem el offba a dolgot.

Szóval, ha ettől sikerült elvonatkoztatni, ahogy nekem is, akkor állati élvezetes a történet. Nagyon élvezem a morális, egzisztenciális kérdések feszegetését, a Detroit pedig tele van ilyenekkel. Persze, vannak helyzetek, amiket nem kerülhetünk el, például Karával és Markusszal mindenképpen deviánsok leszünk… vagy halottak. De akkor meg ugye kimarad 3-4 órányi játék.
Ellenben ez a választás Connor esetében valóban a rendelkezésünkre áll. Ráadásul csak a történet vége felé, amikor már megismertük mindegyik oldalt, amikor rengeteg választás elé kerültünk már és döntöttünk. Tippre mindenki elhatározását a Kamski rész adja meg. Ha ott megkönyörölültél az androidon, deviáns leszel, ha megölted, akkor nem. Bevallom, én kapásból meg akartam kímélni, de mikor Kamski közölte, hogyha megölöm, illetve elpusztítom – minek tekintjük ügye az androidot -, akkor bármilyen kérdésünkre válaszol, elbizonytalanított és tényleg elgondolkodtam az egészen. Persze végül megkíméltem.

Ellenben az Alice fordulat egyáltalán nem működött nálam. Konkrétan azért, mert Luther félrehívott, hogy mondania kell róla valamit. Kész, innentől már nyilvánvaló volt a csavar. Anélkül sokkal nagyobbat ütött volna. Mellesleg ott hangzik el a legjobb idézet is, amit a blog elején is olvashattok. Őszintén, volt köztetek olyan, aki utána Alice-t eldobta magától? Ugye, hogy nem. Egyszerűen az a csavar rosszul lett kivitelezve, mert bár van választásunk, pofátlanul magabiztos vagyok abban, hogy az emberek döntő többsége nem lett vele pöcs. Igen, megnézhetném a folyamatábrán, de az most túl macerás lenne.

Menjünk végig a karaktereken. Kara szála ugye a családról szólt, ami eleve adott volt Alice miatt, de közben Luther mellénkállása - ha úgy alakítjuk a dolgokat -, vagy éppen útitársainkkal való bánás, mint Ralph vagy Jerry is ezt erősíti bennünk. Azt kell mondjam, működött. Valóban szorítottam Karának, hogy sikerüljön minden, Alice-t pedig megkedveltem, egyáltalán nem volt idegesítő, pedig tartottam tőle. Mondhatni nagyon szép íve volt a történetének, főleg mivel nálam Todd nem halt meg, így pedig kiderült, hogy minek szerzett magának egy Alice-t, ha egyszer egy idegbeteg barom. Komolyan, kicsit megsajnáltam őt is. És igen, én visszaadtam a buszjegyet, cserébe mint kiderült, nem menthettem meg mindenkit.
Viszont én csaltam, ugyanis nálam Jericho ostromakor Kara és Alice is meghalt, ami miatt újraindítottam az előző mentéstől, plusz a végén a motorcsónakban is így tettem. Sajnálattal kellett rájönnöm, hogy ott Luthert sehogyan sem menthetem meg, neki a halál a sorsa. Többször is elérzékenyültem ezen a szálon, hazudnék, ha azt mondanám, kőszikla maradtam végig. Nagyon jó volt.

A második Markus, akinél nekem a legfőbb dilemmám mindig az volt, hogy békés legyek vagy sem. Ha ez egy Witcher lett volna, akkor mertem volna erőszakos lenni, mert tudtam volna, hogy nincs jó és rossz. A Quantic játékait ugye nem ismertem teljesen, de abból indultam ki, hogy a többségre üt. Igazam is lett. Ha genyó lettem volna végig, akkor ugye csúnya vége lett volna a dolgoknak. Sőt, úgy Karáékat a másik szálon sem menthettem volna meg. Pedig voltak részek, ahol tudtam, hogy pusztítani kellett volna, például Jericho ostrománál, de nem lehetett, mert akkor a közvélemény az androidok ellen fordul.
Maguk a morális részek itt kevésbé voltak személyesek, főleg társadalmi szintűek, a vezető szerep miatt. Bár a három társunknál ugye lehetett egy kicsit merengeni. Simont én megöltem a tetőn, nem kockáztathattam meg, hogy felfedje a búvóhelyet. De ha tudtam volna, hogy Connornál elkerülthetem a lebuktatását, akkor ugye nem tettem volna így.  Ez az, amit nekem nagyon tetszett a játékban, hogy mindig bizonytalanságban tartott. Ugye itt is, reszkírozhattam volna, de mi van, ha…
Connornál egyébként azért kerültem el a tetőt, mert a konyhás deviáns megölt, miközben Hanket védtem.
A végén én a North-tal való csókot választottam, gondoltam, ha már nő az elnök, ez a szirupos giccs csak sikerre fog vinni. És igazam lett, bár, mint később kiderült, az ének rész is ezt eredményezte volna. Utóbbi jelenet egyébként sokkal letaglózóbb a csóknál.
És Carlt is bírtam, jó meglátásai voltak. Én még beszélgethettem vele egy utolsót, mert az elején nem halt meg.

Végül Connor, a többség kedvence. Miért is lehet ő a legnépszerűbb? Erre is van tippem. Először is, amit már fentebb említettem, miszerint csakis ő az, akivel valódi választásunk van. Mivel nem a játék legelején kell döntenünk erről, hanem a megszerzett temérdek infó tudtában, másrészt mindegy, mit választasz, a játék akkor sem ér véget. Tehát nem a deviáns lét és a halál között kell dönteni. Ez egy valódi dilemmát szül, hiszen igazából egyetlen egy dologról kell határoznunk. Arról, hogy mit érzünk helyesnek. Nem arról, hogy mi az egyetemes igazság, csakis arról, hogy szerintünk, mi a megfelelő erkölcsi döntés.
Másrészt Hank miatt. Nagyon jól felépített a kapcsolatuk, amit nyilván lehetőségünk van tönkretenni, de minek? Persze, a történet úgyis megy tovább, sőt, akár meg is ölhetjük a vége felé. Az a legjobb szerintem ebben, hogy a párosuk hiába egy közhely (android, és egy androidokat utáló rendőr), mégis úgy, hogy mi határozhatunk a válaszokról, baromi szórakoztató nézni őket. Na meg ugye könnyű megkedvelni őt. Ami külön tetszett, hogy konkrétan csak az utolsó fejezetek során tudjuk meg, hogy miért is alakult ki ez a gyűlölet Hankben, és bár a tragédiája is közhelyes (majdnem „Én a robot” nyúlás), mégsem éreztem klisésnek. Sajnáltam a palit és együttéreztem vele, mert az előtte lévő tíz órában megkedveltem.

Nem tagadom, nekem is ezért lett a kedvencem Connor, illetve szerintem az ő fejezetei a leginkább „játékosak”. Jobb a játékmenet és változatosabb is. Plusz talán az ő része a leghatásvadászabban megírt. Mindig lesz egy nagyobb döntés, amit meg kell hozni, mint a kihallgatószoba vagy a prosti androidok szerelme – megjegyzem, aki a prostik modellje volt, ő a Connort alakító színésznek a felesége lett a megjelenés után -, vagy éppen a már korábban említett Kamski fejezet.
Hozzáteszem, hogy neki és a feleségének van egy videójátékos youtube csatornájuk, ahol többek között a Detroitot is végigjátsszák. Háromszor. Baromi szórakoztatóak amúgy és pár kulisszatitok is kiderül ezek alatt. Például a döntéseink függvényében hivatkozhat a párbeszédek alatt Connor az androidokra „ő/ők”-ként vagy „az/azok”-ként. Apróság, de erre is figyeltek.

Vele egyébként végül összebarátkoztam Hankkel, a békés tüntetés mellé álltam, és az androidokat megkíméltem, ha lehetett. A kutya nevét kapásból tudtam, a gyerekét csak azért, mert megjelent mellette a lakat, és végül megmentettem Hanket a másik Connortól. Illetve Amandát is sikerült eltüntetni.

Szóval spoileresen, a történet klisés alapokra épül, nagy döntések mögé rejtőzve, de a személyes dilemmák, a moralitás, ami elé folyton állítanak és az aprólékosan megalkotott világ okán az utolsó euró centet is megérte! A magazinok bámulatosak, a főmenü óriási ötlet – amikor azt mondta, hogy elvesztek a mentéseim, majd beszartam -, a karakterek pedig kidolgozottak és jó köztük a dinamika.

Nagyszerű élmény volt!