Mint a legtöbb bejegyzésemet ezt is a fejemben terveztem meg előbb, ennek ellenére még ebben a pillanatban sem tudom, hogyan fogalmazzam meg a bekezdését. A téma több, mint egy puszta elmélkedés, itt komoly gondolatok kaphatnak szárnyra, amelyek akár befolyással is lehetnek egyes személyekre. Épp ezért arra kérem az olvasókat, hogy akik elégedettek az életükkel, a sorsukkal, nyomjanak egy 'backspace'-t, illetve menjenek a főoldalra híreket olvasgatni vagy más blogokat. Komolyan nem tudom kinek való ez a téma...talán mindenkinek...talán senkinek sem. Ám ha még mindig e sorokat szemezgeted, akkor üdv az agyamban!

 Ha az élet és a halál kerül szóba, a legtöbben az élet mellett voksolnak, ami logikus, hiszen ki az, aki meg akar halni? Hát senki! Ennek ellenére mindenki meghal egyszer. És ha mind meghalunk, akkor mi értelme az életnek? Ez így elsőre durván hangzik, de ha elmélyülünk e gondolatban, akkor bizony könnyen elveszünk. Nézzük reálisan a tényeket! Megszületünk, élünk, majd meghalunk. Van ennek értelme? Hiszen megszámlálhatatlan mennyiségű ember halt már meg, amióta világ a világ. És mégsem volt olyan, aki ezt pozitvumként látta, vagy jelen időnkben látja. A halál az egy negatív fogalom, legyen szó hívőkről vagy ateistákról. Az ateisták számára mindegy, míg a hívők egy másik világba kalauzolják el fantáziánkat. Ennek ellenére mind a hívők, mind az ateisták rettegnek a haláltól. Ami érdekes, mert a halálfélelem is egy furcsa dolog.

 Amikor az ember eléri a vén, trotyos kort, akkor már nem hogy nem fél a haláltól, hanem egyenesen  várja, méghozzá úgy, mint a megváltást. Mintha utána minden megváltozik és könnyebb lesz. De mi erre a garancia? Semmi! A hívők reménykednek, a nem hívők élnek az utolsó percig, de mindkét esetben a jelennel törődnek. A gyerekükkel, az unokáikkal és a saját kényelmükkel. Bizony, akármilyen nehéz helyzetben vannak, elvárják a körülöttük forgóktól, hogy "aktívan" tartsák őket. Mert élni mindenki akar! De miért is?

 Vajon van értelme az életünknek? Egyesek úgy vélik, hogy egy bizonyos céluk van az életükben, sorsuk, küldetésük. Ebben vajon mindenki hisz? Valaki a beteg anyja mellett él, mások a családjukat tartják el, egyesek emberek hitét térítik más mederbe. De ők is meghalnak egyszer, mint azok, akikre hatással voltak. Vagyis bármit cselekszünk, bárkire nem hatnánk, mindenki meghal majd. Erre egy tökéletes példát is tudok mondani!

 Mondjuk várom a melóba vezető metrót. Egyszercsak meglátom, hogy az egyik ember leesik a sínekre. Utánavetődöm. Már jön a vonat, de én kiráncigálom őt, megmentem az életét. Sok ehhez hasonló esetet lehetne felhozni példaként. És mindben egy dolog lenne a közös: az életmentés. Életmentés? Mégis mit értünk valójában ezalatt? Egy életet nem lehet megmenteni, hisz mindenki meghal! Mindegy ki a hős, egy orvos vagy egy hétköznapi ember, senki életét sem tudják megmenteni. Ami erre a megfelelő definició, az az életmeghosszabítás. Ha sikerül egy embert elrántanom a megsemmisüléstől, a haláltól, akkor nem mentettem meg az életét, hanem meghosszabítom, hisz majd egyszer úgyis meghal. Nem?

 Tehát valójában nem változtatunk a szerencsétlen sorsán. Oké, mondjuk megmentjük akkor és ott. Családot alapít. Mindent megtesz a gyerekeiért és az unokáiért, de eljön majdan az idő és ők is elhaláloznak. Az eltávozott személy soha nem fogja megtudni, hogy valóban hagyott-e maga után valami értelmeset. És most ne keverjük ide a vallást. Beszéljünk egyenesen: meghalok. Mit hagyok magam után? Embereket. Ha én jól cselekedtem az életemben és a helyes utat választottam, hol a garancia arra, hogy az utódaim is eképpen fogják élni az életüket? És ha az ük-ük-ük utódom egy sorozatgyilkos lesz? Hiszen nem tudhatom, hogy vérbeli utódaim kikkel fognak összeállni, új életet kezdeményezni.

 Vagyis könnyen lehet, hogy mindaz amit teszünk hiábavaló, hisz tényleg nem tudhatjuk, hogy utódaink kikkel kezdeményeznek új "fajt". De amúgyis, van ennek értelme? Mi az ami igazán számít? Hát az élet! - gondolja a hétköznapi ember. Az élet semmit sem ér, csakis saját magunkért élünk. Úgy hívják: túlélési ösztön. Mint az állatoknál. Ám az emberek mégiscsak tudatos teremtmények, ennek ellenére úgy élnek, mintha sohasem fognak meghalni. Van-e élet a halál után vagy nincs, földi létezésünk mindenképp véget ér, amikor megáll a szívünk. Akkor minek mindez, minek az erőlkődés, az élniakarás, a segítőkészség? Hisz logikailag semmi értelme! Cselekedetünk ideiglenes, bármit is teszünk, az elmúlik, a semmibe vész. Előbb vagy utóbb értelem nélkül marad. Mégis mindent megteszünk az életben maradásunkért, hogy mások másképp nézzenek ránk. Pedig mi is és ők is és mindenki akit ismerünk elhunyik. A földi élet megszűnik, számunkra biztosan. Akkor minek a túlélés és miért akarunk magunk után hírnevet vagy maradandó emlékeket hagyni?

 Mert makacsak vagyunk! Azt hisszük, hogy különbök vagyunk a többiektől, mert saját gondolatunk van. Mégis mihez vezethet az ilyen gondolkodás? Ott van Hitler, Colombus, George Washington vagy épp Martin Luther King! Ők azok, akik valóban elértek valamit, akik változást hoztak a történelembe. De ki tudja azt bizonyítani, ha nem ők, akkor ez/az nem következett volna be? Hol a garancia arra, hogy azok akik változást hoztak, tényleg az ő érdemük? Hol a bizonyíték? Csupán a szavaknak és az emberek által megalkotott történelemnek hihetünk, hiszen ez az, amit a suliban tanítanak nekünk. Ha az iskolában a tanárbácsi azt mondja, hogy ez a rossz és az a jó, akkor mi úgy növünk fel és aképp szocializálódunk. De elkalandoztam. Még mindig az élet a téma.

 Öngyilkosság. Az emberi társadalomban ez egy agyi "károsodás", ismertebb nevén elmebaj. Pedig ez is egy tényező, amit belénk neveltek. Ha valaki az elmegyógyintézetben akar végetvetni az életének, akkor az magától értendő, hogy az illető talán nincs az épp elméjénél. Pedig könnyen lehet, hogy nem bírja azt az életet, tudván, hogy ott lesz mindörökre. És mi van a többiekkel? Sok ember van, aki abszolute normális életet él, mégis öngyilkosság "áldozata" lesz. Mondjuk valaki 40-50 évet gürizik és azután minden addig megkeresett vagyonát és családját elveszíti. Szerintem logikailag meglehet érteni az ilyen embert, ha véget akar vetni az életének. Én biztosan megakadályoznám, de most arról dumálok, hogy a közösség előtt ő is csak egy elmebeteg. Igazságos ez?

Ez vagy az, mi az igazság? Mi értelme az életünknek, ha úgyis meghalunk? Gürizünk a megélhetésért, a családunk fenntartásáért, az utódaink kényelmének megadásáért. Pedig rohadtul nem tudjuk, hogy ők milyen emberek lesznek! Hasznos fenntartói a társadalomnak vagy épp ellenkezőleg? Kit izgat? A mi célunk mindent megadni nekik, mert a vérünk. Tényleg csak ez számít és szemet kell hunynunk arra, hogy kik lesznek ők a jövőben? Nyilván nem tudjuk megjósolni és csak jót feltételezhetünk róluk. De akkor mi értelme annak, amit véghezviszünk életünk során? Visszatérék a kezdetleges elmélkedéshez. Ha meghalunk és utódaink is, és fingunk sem lesz, hogy milyenek lesznek a majdani utódaink, akkor mit számít hogyan cselekedünk életünk során? Van aki díjazza? Van aki helyesli? Talán, de hol a bizonyíték? Sehol. Mert csak önmagunk vagyunk és max egy generációra lehetünk hatással, utána már semmit sem kontrolálhatunk. De minek is? Hisz mindenki meghal. Ez nem a Hegylakó história, itt nem marad egy, itt mindenki kipurcan.

 Tegyük hát fel magunknak a kérdést: mi életünk értelme, MI???