Kevés olyan beteges FPS létezik, mint a Postal 2. A Running with Scissors ivadéka mindenféle mögöttes tartalom nélkül kizárólag virtuális embertársaink életének megkeserítését tűzte ki célul, meglepően igényes keretek között. Nyugodtan nevezhetjük ámokfutó-szimulátornak, de akárki akármit mond, néha igenis szükség van ilyesfajta elmebeteg kódhalmaz betöltésére, ha másért nem is, azért hogy a mindennapokban felgyülemlett stresszt ártalmatlan formában tudjuk levezetni. Persze most tarthatnék erkölcsi szentbeszédet is, miszerint a Postal 2 erőszakra ösztönzi a fogékony nebulókat, de nem teszem. Ez mégiscsak egy játék a sok közül, még ha ki is tűnik az átlagból a nem hétköznapi témaválasztás miatt. Egyszer a buszon zötykölődtem hazafelé, amikor két tizenkét év körüli kisrác elmélyült beszélgetését véltem kihallgatni: „- Apám játszottál már a Postal 2-vel, tudod, amiben ásóval lehet lecsapni az emberek fejét, utána meg le is hugyozhatod őket! K*rva jó!" Kérem, manapság betartja még valaki a korhatáros jelöléseket? Most biztos mindenki arra vár, hogy majd jól elmarasztalom a kiegészítőt, ám igyekszem másféle megközelítésből tálalni a tényeket.
A történet - már ha beszélhetünk ilyesmiről - ott folytatódik, ahol abbamaradt. Egy verőfényes szombati napon ébredünk egy kisváros kórházában, főhősünkkel, a meglehetősen ingerlékeny Postal Dude-del, aki éppen az alapjáték hétfőtől-péntekig terjedő időszakát piheni ki nyugodt keretek között. Igen ám, de Dude szerencsétlen csillagzat alatt született és újfent mentenie kell az irháját, mivel a kórházban titkos génkísérletek folynak a házimacskákon, aminek következtében a békés nyávogó négylábúak vérszomjas szörnyetegekké válnak, tudvalevő, tazmániai ördög módjára villámgyorsan szétmarcangolják az embereket. Dude-ot, a beszedett gyógyszerek hatására időnként víziók gyötrik, melynek hatására a valós környezet kifordult, démoni másában bolyonghatunk, ahol groteszk törpék akarnak a túlvilágra küldeni. Miután sikeresen elhagytuk a kórházat, megismerkedhetünk az új városnegyeddel. Hamarosan találkozunk egy férfival, aki lehetőséget lát szerény személyünkben és a megbízónkká válik. Első feladatunk az lesz, hogy kergemarha-kórral fertőzött teheneket pusztítsunk el a városszéli farmon, nem is akárhogyan! A feladathoz kapunk egy csaknem húszkilós, brutális kalapácsot. A leghatékonyabban úgy tudjuk megölni a jámbor állatokat, hogy egy határozott mozdulattal szétzúzzuk a fejüket. Persze az állatkínzás miatt a helyi állatvédők ellenszenvét kivívjuk, akiknek székhelye hol is lehetne máshol, mint a farmon, így aztán őket is jómodorra kell tanítanunk derék pörölyünkkel. A munkát elvégezvén éppen a helyi étterembe szólít a kötelesség, ahol értesülünk a várost fenyegető veszélyről: az utcákat ugyanis zombik lepték el, akik terrorizálni kezdték a városka lakóit, egyenlőre senki sem sejti, hogy mi áll a dolgok hátterében. Hamarosan ellátogatunk a természet lágy ölén fekvő elefántrezervátumba is, a megbízás szerint, 18 ormányost kell elejtenünk, szabadon választható eszközökkel. Sajnos alighogy hozzányúltunk az első prédához, megvadul az egész csorda, így meglehetősen szép látvány, amikor egy tucat feldühödött elefántbika akar minket eltiporni. Később megfordulunk a helyi tálib kiképzőtáborban, itt kisebb arab hadsereget kell kiiktatnunk a köztudatból, de alig fejeztük be munkánkat, amikor az amerikai hadsereg rohamozza meg a tábort, bennünket pedig elfog és börtönbe zárat. Innen aztán meg kell szöknünk, de ha már itt vagyunk, miért ne fújnánk meg a titkos uránium töltetet. Miután minden teendőnkkel végeztünk szombaton, hamarosan vasárnapra virrad, e napon pontot kell tennünk a várost sújtó zombi-invázió végére. Az utcákon úrrá lett az Apokalipszis (egy kis Resident Evil feeling azért bevillan), az élőholtak a polgárokat ölik, a kivezényelt hadsereg pedig mindenkire lő, aki mozog, köztük ránk is. Így aztán érthető is, hogy nincs tovább maradásunk a városban, megpróbálunk élve eljutni a városból kivezető hídig, ami után pechünkre szembekerülünk minden baj okozójával, egy pokolbéli démonnal. Ahogyan olvashatjátok, teljesen új helyszíneken játszódik az Apocalypse Weekend. A küldetések egymás után követik egymást, így többnyire megspórolhatjuk a gyaloglást, az egyik helyszínből a másikba.
Ha a debil sztoritól nem is, az új gyilkoló alkalmatosságoktól mindenképpen mosolyra húzódik a szája Gonosz Herpeszes Ödönkének. A pörölyről már volt szó, azt még érdemes megemlíteni róla, hogy a shotgun mellett, ez a fegyver a legalkalmasabb a zombik koponyájának összezúzására. A machete legjobb tulajdonsága, hogy igen precíz módon metszi le ellenfeleink végtagjait, közelharcra ideális, ha lőszerhiány áll fenn. A kasza már nem számít újdonságnak az FPS-ekben, tudniillik már az Undying-ban is jól elkaszaboltunk vele. Rendeltetését tekintve mit sem változott, bár búzát most sem fogunk aratni, ellenben kiválóan alkalmas két-három fős csoportosulások felaprítására, nyak-, illetve törzstájékon – utóbbi esetben már a kifordult beleket is látni véljük. Pfuj. Erről a javított csonkolási rendszer gondoskodik. Bár meg sem közelíti a Soldier of Fortune-okban látottakat, mégis eléggé élethű ahhoz, hogy viszolyogjunk tőle. Ha elég óvatosak vagyunk, akár el is foghatunk néhány harci macskát, amik a megfelelő a helyzetben szabadon eresztve, tekintélyes darálást visznek véghez az ellenség soraiban, csak utána vigyázzunk velük, mert a dolog fordítva is igaz. Dude hétvégéje alatt több főellenséggel is összehoz minket a sors, ám az utolsó küzdelmet leszámítva taktikázni nem nagyon kell, csupán agyatlanul lőni a meglehetősen szívós boss-okat. A mesterséges intelligencia továbbra sincs a helyzet magaslatán, bár ez a tényező a legkevésbé sem hiányzik, hiszen többszörös túlerő ellen vesszük fel a harcot és talpig lennénk a kakiban, ha még gondolkodnának is ellenségeink. A non-stop népirtás érezhetően ellaposodik a játék végére, így az utolsó pályákat már kifejezetten unalmasnak találtam.
Mivel kiegészítővel van dolgunk, az alapjáték megléte kötelező, jómagam a magyar nyelvű Share The Pain-nel toltam a játékot, aminek következében félig magyarul, félig angolul kommunikált velem a program. Dude szókincse kibővült néhány humorosnak szánt beszólással és az átvezetők közben elhangzó monológokkal. A grafika sem tér el a két évvel ezelőtt látottaktól, ám kétségtelenül sokat optimalizáltak rajta, ennek köszönhető, hogy a betöltési idők jelentősen lecsökkentek. Ha szigorúbb lennék, szemrebbenés nélkül azt mondanám, hogy a látvány elavult, de azt mindenképpen kijelentem: nem ez a másodikgenerációs Unreal motor csúcsa. A célnak természetesen megfelel, ám nem ártott volna némi textúracsere. Új zenéket sajna nem pakol fel az expanzió, viszont a régieket se halljuk gyakran. Az már ismert bug, hogy az Apocalypse Weekend-ben nem használhatjuk jó öreg fütykösünket pisilés céljából, holott jó pár esetben szükség lett volna rá, mivel elég gyakran kapunk lángra (értsd: korábban a vizeletünkkel oltottuk el magunkat), most ez kimaradt – a fejlesztők már letették a szent esküt, hogy az első patch-ben kijavítják ezt a hiányosságot. Nekem most a pályatervezés sem tetszett annyira, látszik, hogy viszonylag rövid idő alatt dobták össze őket, jó pár épületbelsőt kifejezetten silányul rendezték be, az elefántrezervátumos pályán pedig még a respawn markereket is bennfelejtették a végleges változatban. Mivel az alapjáték nem mai gyerek, így a gépigény is megfelel a 2003-as követelményeknek, persze max. beállítások mellett már elkél egy combosabb VGA. Kár, hogy multiplayer részt ezúttal teljesen kihagyták.
Időnként még a morbid humor is feltűnik, például jót derültem Dude akkori beszólásán, amikor a hadsereg katonái elkapták: „- Én nem tehetek semmiről, a srác a felelős a monitor előtt!" Legtöbbször mégis a helyzetkomikum késztett mosolygásra, a harci macskák önmagukért beszélnek. Nem támasztottam nagy elvárásokat a kieggel kapcsolatban, így nem is ért csalódás. Nyilvánvaló, hogy a Postal 2 a másodosztályú FPS-ek táborát erősíti és nem titkoltan a botrányokra alapozva kíván eladásokat produkálni. Alig több mint öt óra alatt végig lehet rajta szaladni, ami után gyorsan el is felejthető. Kizárólag rajongóknak merem ajánlani, ám nekik sem kihagyhatatlan, a többieknek pedig kéretik nem komolyan venni.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.