Open Roads teszt

Ha csak egy kicsit is tisztában vagyunk saját ízlésünkkel a videojátékok terén, és még azt is tudjuk, hogy minden kiadónak megvan a maga repertoárjára jellemző stílusa, akkor könnyű dolgunk van kiválasztani az óceánnyi címből azt, ami érdekelhet. Ha például a kissé bizarr, egyedi grafikájú, niche programok érdekelnek, ott van a Devolver Digital. Ha viszont inkább a szép művészeti megvalósítás vonz, egy különös, érzelmeket megmozgató hangulattal, akkor jó eséllyel fordulhatsz az Annapurna kiadó darabjaihoz. Az Open Roads Team legelső játéka is az ő listájukat erősíti, Open Roads néven.

A játék egy klasszikus sétaszimulátor. Mechanikailag túl sok dolgunk nem lesz: belső nézetből bejárjuk a háromdimenziós, apró helyszíneket, közben tárgyakat nézegetünk és forgatunk a szemünk előtt, leveleket és fényképek hátuljait olvasgatjuk, és persze a hiányozhatatlan fióknyitogatás sem marad el. Emellett egyszerűen a történetet éljük át félpasszív befogadóként: apró beleszólásunk itt-ott lesz a kétdimenziós rajzokkal megvalósított párbeszédek során, de a végkifejleten nem változtathatunk, hiszen egy előre megírt történet átélése a célunk ebben a programban. Éppen ezért már most leszögezem, hogy akik eddig ódzkodtak a walking-simulator jellegű alkotásoktól, azoknak nem feltétlenül az Open Roads fogja meghozni a kedvét a műfajhoz, de aki élt-halt értük eddig is, ő bátran tehet egy próbát Tess és Opal kalandjával.

A történet szerint a kalandvágyó kamasz Tess (őt alakítjuk) és az élettől sok sebet kapott édesanyja, Opal, felfedeznek egy családi titkot Tess nemrég elhunyt nagymamájával kapcsolatban, és hiába az elzálogosított ház nyomása, a költözés kényszere, a nehezen boldoguló színházi társulat, a távol élő apa, és a pénzszűke, a páros úgy dönt, hogy mindenképpen a rejtély végére járnak. Csak az a kérdés, hogy kapcsolatuk kibírja-e a titkokkal, emlékekkel, és felszakadt lelki sebekkel teli utat.

Az Open Roads egyértelmű erőssége a szövegkönyve és a hangulata. A két főszereplő közti dinamikát egy élmény átélni és terelgetni. Az anya és lánya közti viszony tele van szép, meghitt pillanatokkal, óvatos, tojáshéjon lépegetős témákkal és olyan szikrákkal, amik nem várt vitákat képesek másodpercek alatt lángra lobbantani. Összetett belső világokkal küzdenek ők, amiknek kíváncsiságaik és vágyaik gyakran a már megtapasztalttal szemben állnak, és ami ellenére végig jelen marad az a különleges kapcsolat, ami csak és kizárólag szülő és gyermeke között lehetséges. Nagyszerű dolog, hogy mindezt a két szinkronszínész is remekül szállítja, Keri Russel és Kaitlyn Dever remek párost alkotnak. Igaz, néha a laza, mókázós hanglejtéseik életszerűtlennek tűnnek, legalábbis szerintem, hazai fülnek, de ez egyáltalán nem von le szereplésük értékéből. Különben is, más játékokban is jellemző ez a stílus.

Ez a remekül megírt és előadott történet pedig kiválóan működik ösztönző erőnek is, hogy felfedezzük környezetünket. Mint írtam, a háromdimenziós helyszíneken csak tárgyakat vizsgálunk meg egyetlen kattintással. Viszont végig bennünk lesz az izgalom, hogy vajon melyik tárgy felvételénél mi fog történni, melyik fog még több történetdarabkát elénk tárni. Van, hogy Tess egyszerűen tesz egy megjegyzést a dologgal kapcsolatban, még izgalmasabb, amikor a tárgy vagy levél, fénykép elindít egy párbeszédet Opal és lánya között, de amikre a leginkább vágyni fogunk, azok azok a párbeszédek, amikben nekünk is akad beleszólásunk. Ilyenkor vagy apró személyiségjegyet adhatunk Tessnek a reakcióival, esetleg rákérdezhetünk bizonyos elemekre, ezzel terelve a beszélgetést, de a legizgalmasabbak a kényes témák feszegetésének lehetőségei lesznek. Ezekből habár kevés van, érdekes, ahogy morálunk és kíváncsiságunk küzdhet egymással. Vajon megbántjuk Opalt csak azért, hogy még többet tudjunk?

Azért akad egy-két bukkanó a történetben. Kezdve azzal, hogy az anyagi problémákkal küzdő apró család valahogy mégis megengedheti magának ezt a rendkívül hosszú utat egy bérelt autóban. Ez valamennyire ellentmondásosnak tűnik, illetve az is, hogy egy ponton egy helyszín megtalálásának nehézségét emlegetik, miszerint szinte lehetetlen lesz odatalálniuk. Mégis, egy jelenettel később már ott is vannak, és szóba se kerül, hogy keresték volna, egyszerűen mintha egyenesen oda vezetett volna az utuk. És ha már hibák. A rövid animációval rendelkező rajzolt párbeszédek habár végtelenül cukik, elfért volna egynéhánnyal több arckifejezés. Két mosoly között hatalmas különbségeket tud tenni a tekintet.

Azonban összességében ez a három órás kaland a maga titkaival, érzelmi hullámvasútjával, és a szereplők közti viszonynak köszönhetően egy fantasztikus élményé áll össze. Ráadásul a néhol elágazó dialógusoknak köszönhetően nem is hallhatunk minden beszélgetést egy végigjátszásban, így második nekifutásunk ugyan úgy tartogathat izgalmakat. Az Open Roads Team csapata remek bemutatkozást tett a sétaszimulátorok világában, én már most izgatottan várom következő játékukat.

Az Open Roads megjelent PC-re, NIntendo Switchre, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re. MI PC-n teszteltük.