A negyedik

Kilenc kisgyerek, kilenc különleges képességgel, egy olyan védelemmel ellátva, aminek erejét csak akkor lehet megtörni, ha a helyes sorrendben végeznek velük. Hárman már halottak, én vagyok a következő. A nevem: négyes …
 

Bevallom, ha játékokról, filmekről, vagy éppenséggel modern irodalomról van szó, akkor egy eléggé tájékozott embernek tartom magamat. Erről a történetről még se hallottam vagy olvastam idáig semmit. Ami nem is csoda, hiszen a Negyedik (I am Number Four) egy hat részesre tervezett tiniregény-ciklus első része, ami 2010-ben került a boltok polcaira, és több mint hat héten keresztül vezette a Best Seller listákat New Yorkban. A történetre a filmesek már 2009-ben megvették a jogokat – gondolom már akkor, mikor csak egy nyers vázlat volt –, olyan nagy fantáziát láttak benne. 
 

J. K. Rowling hihetetlenül sikeres Harry Pottere után több olyan író is volt, aki megpróbálkozott valami hasonló legenda megteremtésével. Ilyennek számít például a Twilight is, ahol a fiatalokat modern köntösbe bújtatott történetekkel próbálják megtanítani arra, hogy mik azok az emberi értékek, hogyan válhatnak a társadalom tisztes polgáraivá. Érdekes, hogy amíg mi a magyar népmeséken nőttünk fel, addig a 21. században ilyen fajta módon próbálják a kicsiket emberré kovácsolni. A negyedik történetvezetésében érezhetően ott van a potenciál, hogy egy különlegesen jó alkotás lehessen belőle. Addig, amíg nem olvastam a könyvet, nem tudok róla pontos véleményt alkotni, hiszen mindenki tudja, hogy ami írásban zseniális, az filmben nem lesz feltétlenül maradandó alkotás.
 

A mozi nagyon lassan indul be, azok az emberek, akik semmit sem tudnak a történetről vagy éppenséggel még egy bemutatót se láttak belőle, első körben azt fogják hinni, hogy rossz filmre ültek be. Lassú történetvezetés, óvatosan kibontakozó jellemábrázolás, fájdalmasan egyszerű karakterek jellemzik a történet első felét, majd hirtelen az egész átalakul holmi klasszikusan képregényes, szuperhősös prezentációba, ami még egy harminc feletti ember öreg, zord szívét is felpezsdíti.
 

D. J. Caruso egyértelműen tudja, hogyan kell megdobogtatni a tini szíveket, hiszen olyan sorozatokban is rendezett, mint a Sötét Angyal, a Smallville, vagy éppenséggel a komolyabb hangvételű Irak. Később pedig neki köszönhettük a Disturbiát – személyes nagy kedvencem –, vagy éppenséggel a Sasszemet. Képes remekül lavírozni a kínosan egyszerű klisék, karakterek, párbeszédek, illetve a valódi emberi értékek és érzelmek élvezhető prezentálása között. A negyedik, semmivel sem akar több lenni egy tini-történetnél, mégis megfog benne minket valami: olyan jó visszaemlékezni arra, hogy milyen egyszerű is volt az élet akkoriban. Az első szerelemmel találkozni, amiről azt hittük, örökké fog tartani, amikor szívünk lázadástól ég, úgy gondoljuk, senki se ért meg minket, mikor vakmerőek vagyunk és azt hisszük, örökké élünk. Akárcsak a Harry Potter esetében, ahol a szereplők alig érték el a tíz éves kort és velük együtt komolyodtak a történések, itt is erre lehet majd számítani. 
 

Főszereplőnk alig múlt 15 éves, éppen, hogy csak kezdi felfedezni a körülötte zajló világot, és máris szembe kell néznie a puszta ténnyel, hogy valójában a túlélésért küzd. A történet akkor válik igazán érdekessé, amikor szép lassan tudatára ébred különleges képességének, majd ezzel szinte egyszerre kell élete első komolyabb harcát megvívnia az ellenséggel, melyet egyedül legyőzni szinte lehetetlen. Hiszen itt lép a képbe az örök igazság, miszerint egységben van az erő, ne akarjuk egyedül megváltani a világot…
 

A film második fele már egy igazán látványos és izgalmas sci-fi, ami mindenkit meg fog győzni arról, hogy érdemes volt beülni a moziba. Igaz, van egy-két olyan jelenet, amihez a nézőközönség egy része már túl öregnek fogja tartani magát, viszont érezhetően ott van benne a potenciál, hogy nem csak könyvben, de filmben is megérje a következő részt. Izgatottan várom a második fejezetet, és azt, hogy hova fog eljutni ez az egész. Viszont nem szabad elfeledkezni arról, hogy a Harry Potter nagyságához a mi életünkben már nem nagyon fog felnőni senki (a könyvekhez legalábbis biztos, hogy nem). A negyedik egy nagyon szórakoztató és látványos vasárnapi mozi, akár az egész család számára. Megvannak a stílusból adódó hiányosságok benne, ami miatt nem fog mindenkinek tetszeni, de ezzel együtt a lehetőség is arra, hogy egyre jobb legyen. Reméljük el is jutunk odáig, mert a mutatók egyelőre veszteségben állnak…
 
Rendezte: D. J. Caruso
Forgatókönyv: Alfred Gough, Miles Millar
Zene: Trevor Rabin
Szereplők: Alex Pettyfer, Timothy Olyphant, Teresa Palmer, Dianna Agron, Callan McAuliffe, Kevin Durand, Jake Abel
Játékidő: 109perc

IMDB: 6.4
Metascore: 35/100
Saját vélemény: 7.5