A forgatókönyv nem alakult máshogy a GH5 megérkeztekor sem, még a klasszikus „baze, otthon hagytam, bocs” tőmondat is elhangzott InGen szájából, miután a parkolóban kiszúrt engem egyik délután, ahogy a tűző Napon álltam csak rá, és a gitáromra várva. Ezúton üzenem mindenkinek, hogy most már csak úgy adok kölcsön bármit is, ha a határidők be nem tartása esetén masszív légkalapácsos mayhembe kezdhetek az adott illető szűk családi körében!
A Guitar Hero 5 a régi jó receptre épül. Az üvöltő zene alatt színes pöttyök száguldanak felénk, a hangok előcsalogatásához, és a teljes mű élvezetéhez pedig nekünk sorra el kell találnunk mindegyiket. Lehet gitározni, dobolni, vagy karaokézni, egyedül és csapatban is, a lényeget viszont nem győzöm hangsúlyozni minden alkalommal, amikor a témában írok cikket. Ez a játék a kikapcsolódásról szól, arról hogy áthívva a haverokat ne csináljunk mást, csak literszámra igyuk a sört, és élvezzük a zenét. A zenét, mely a mi hathatós közreműködésünkkel jön létre, és mely most egyedül a mi szórakoztatásunkra üvölt a hangfalakból.
Igazi tivornyázós partyjátékkal van tehát dolgunk, de ezen nincs is mit magyarázni. Aki ismeri a stílust, az pontosan tudja, hogy miről beszélek, aki pedig nem, az meg csúnyán kimarad ebből az egészből, és hogy őszinte legyek, vessen magára, megérdemli! Na de érdemes beszélni lassan magáról a Guitar Hero 5-ről is, hogy milyen lett, hogyan alakult a zenei listája, és mennyi újdonsággal is érdemelte ki a sorozat legújabb számjelzését.
Először talán kezdjük a legfontosabbal, a tracklisttel. Az előző részekhez képest sokkal lágyabb lett a felhozatal, már nincsen benne annyi templomgyújtogatós halálmetál, mint korábban. Ehelyett olyan puhányok jutottak szerephez, mint a Coldplay, David Bowie, Gorillaz, vagy No Doubt, és még a tökösebb felének se a legütősebb számait válogatták be, kezdve például Beastie Boys: Gratitudetól a Rammstein: Du Haston át egészen a Santana: No One to Depend Onig. Vitatkozhatnánk sokat arról, hogy kinek mi tetszik, és a kommentekben lehet is majd utálkozni, de én azt mondom, hogy bár a számok összeállítása nem lett kifejezetten rossz, azért néhány előadónak vannak sokkal jobb dalai is azoknál, amiket ezúttal kaptunk.
Az újdonságok sora szerencsére igen hosszú. A játékmenetet érintő legfontosabb változás, hogy ezúttal a karrierben nincsenek encore számok, sőt igazából nagyon maga a karriermód sem létezik, lévén komolyabb sztorit ezúttal nem kaptunk, csak zenélnünk kell, hogy aztán a megszerzett csillagokból újabb helyszínekre juthassunk el. Bemutatkoznak viszont a gig challenge kihívások, melyek keretein belül olyan kisebb feladatokat kell megcsinálnunk zenélés közben, mint például egy adott pontszám elérése, vagy a legmagasabb szorzó megfelelő ideig való tartása. Ennek köszönhetően nem csak plusz csillagokhoz, de extra ruhákhoz és felszerelésekhez is juthatunk amellett, hogy újabb legyőzendő feladat gördült elénk, sok-sok órányival meghosszabbítva az amúgy sem rövid játékidőt.
A party play mód a házibulikat hivatott feldobni. Ilyenkor sorban mennek a random összeválogatott számok, nem kell azzal kell törődni, hogy mindig legyen valaki a hangszereknél, nyugodtan kimehet a vendégsereg a kertbe, a zene folyamatosan megy majd. Ha pedig megtetszik valakinek az éppen szóló muzsika, akkor csak meg kell nyomnia az A gombot, és máris zenélhet, ennyi az egész. Persze mindez nem annyira új, az ötletet láttuk már a Lipsben is, de jótól lopni nem szégyen, ahogy mondani szokás ilyenkor.
További fontos újítás, hogy karakterválasztásnál már nem csak a játék saját zenészeit, de az Xbox Avatar figuráinkat is színpadra küldhetjük, illetve bekerült a GH-ba még egy rockfest nevű játékmód is. Ennek a lehetőségei közt találunk olyan mini játékot, melyben például mindig kiesik a legkevésbé ügyes zenész, vagy melyben medium nehézségen kezdjük a játékot, és az nyer, aki a legtovább bírja a folyamatosan erősödő szinteket.
Jópofa dolog még, hogy ezúttal nem kötelező tartani a szokásos két gitáros, egy dobos, egy énekes felállást, hanem a négy ember bármit használhat, akár az se kizárt, hogy mindenki egyszerre gitározzon. A többi dolog nem nagyon változott, bár itt-ott azért észre lehet venni apró újdonságokat, a quickplaybe például belekerült egy érdekességek doboz, mely infókat tartalmaz a kiválasztottról, illetve immáron láthatjuk azt is, hogy melyik számban mennyire erősek a különböző hangszerek. Azért ezek se semmi dolgok!
A Guitar Hero 5 megérdemelte tehát azt a kis számot a neve mögött. Az elődjénél szebb lett, a zenészek folyamatos tombolásának köszönhetően pedig a hangulata is jobb, és nem utolsó sorban, végre tele van komoly újdonságokkal. Nem hiányozhat egyetlen zenekedvelő gamer polcáról sem, aki pedig most akar gitárt venni, annak szintén ajánlom ezt a kiadást, hiszen szerintem az eddigi legszebb kontroller az, amit most mellékelnek a játékhoz, hogy a vászon hordtáskáról már ne is beszéljek.
A Guitar Hero 5 a régi jó receptre épül. Az üvöltő zene alatt színes pöttyök száguldanak felénk, a hangok előcsalogatásához, és a teljes mű élvezetéhez pedig nekünk sorra el kell találnunk mindegyiket. Lehet gitározni, dobolni, vagy karaokézni, egyedül és csapatban is, a lényeget viszont nem győzöm hangsúlyozni minden alkalommal, amikor a témában írok cikket. Ez a játék a kikapcsolódásról szól, arról hogy áthívva a haverokat ne csináljunk mást, csak literszámra igyuk a sört, és élvezzük a zenét. A zenét, mely a mi hathatós közreműködésünkkel jön létre, és mely most egyedül a mi szórakoztatásunkra üvölt a hangfalakból.
Igazi tivornyázós partyjátékkal van tehát dolgunk, de ezen nincs is mit magyarázni. Aki ismeri a stílust, az pontosan tudja, hogy miről beszélek, aki pedig nem, az meg csúnyán kimarad ebből az egészből, és hogy őszinte legyek, vessen magára, megérdemli! Na de érdemes beszélni lassan magáról a Guitar Hero 5-ről is, hogy milyen lett, hogyan alakult a zenei listája, és mennyi újdonsággal is érdemelte ki a sorozat legújabb számjelzését.
Először talán kezdjük a legfontosabbal, a tracklisttel. Az előző részekhez képest sokkal lágyabb lett a felhozatal, már nincsen benne annyi templomgyújtogatós halálmetál, mint korábban. Ehelyett olyan puhányok jutottak szerephez, mint a Coldplay, David Bowie, Gorillaz, vagy No Doubt, és még a tökösebb felének se a legütősebb számait válogatták be, kezdve például Beastie Boys: Gratitudetól a Rammstein: Du Haston át egészen a Santana: No One to Depend Onig. Vitatkozhatnánk sokat arról, hogy kinek mi tetszik, és a kommentekben lehet is majd utálkozni, de én azt mondom, hogy bár a számok összeállítása nem lett kifejezetten rossz, azért néhány előadónak vannak sokkal jobb dalai is azoknál, amiket ezúttal kaptunk.
Az újdonságok sora szerencsére igen hosszú. A játékmenetet érintő legfontosabb változás, hogy ezúttal a karrierben nincsenek encore számok, sőt igazából nagyon maga a karriermód sem létezik, lévén komolyabb sztorit ezúttal nem kaptunk, csak zenélnünk kell, hogy aztán a megszerzett csillagokból újabb helyszínekre juthassunk el. Bemutatkoznak viszont a gig challenge kihívások, melyek keretein belül olyan kisebb feladatokat kell megcsinálnunk zenélés közben, mint például egy adott pontszám elérése, vagy a legmagasabb szorzó megfelelő ideig való tartása. Ennek köszönhetően nem csak plusz csillagokhoz, de extra ruhákhoz és felszerelésekhez is juthatunk amellett, hogy újabb legyőzendő feladat gördült elénk, sok-sok órányival meghosszabbítva az amúgy sem rövid játékidőt.
A party play mód a házibulikat hivatott feldobni. Ilyenkor sorban mennek a random összeválogatott számok, nem kell azzal kell törődni, hogy mindig legyen valaki a hangszereknél, nyugodtan kimehet a vendégsereg a kertbe, a zene folyamatosan megy majd. Ha pedig megtetszik valakinek az éppen szóló muzsika, akkor csak meg kell nyomnia az A gombot, és máris zenélhet, ennyi az egész. Persze mindez nem annyira új, az ötletet láttuk már a Lipsben is, de jótól lopni nem szégyen, ahogy mondani szokás ilyenkor.
További fontos újítás, hogy karakterválasztásnál már nem csak a játék saját zenészeit, de az Xbox Avatar figuráinkat is színpadra küldhetjük, illetve bekerült a GH-ba még egy rockfest nevű játékmód is. Ennek a lehetőségei közt találunk olyan mini játékot, melyben például mindig kiesik a legkevésbé ügyes zenész, vagy melyben medium nehézségen kezdjük a játékot, és az nyer, aki a legtovább bírja a folyamatosan erősödő szinteket.
Jópofa dolog még, hogy ezúttal nem kötelező tartani a szokásos két gitáros, egy dobos, egy énekes felállást, hanem a négy ember bármit használhat, akár az se kizárt, hogy mindenki egyszerre gitározzon. A többi dolog nem nagyon változott, bár itt-ott azért észre lehet venni apró újdonságokat, a quickplaybe például belekerült egy érdekességek doboz, mely infókat tartalmaz a kiválasztottról, illetve immáron láthatjuk azt is, hogy melyik számban mennyire erősek a különböző hangszerek. Azért ezek se semmi dolgok!
A Guitar Hero 5 megérdemelte tehát azt a kis számot a neve mögött. Az elődjénél szebb lett, a zenészek folyamatos tombolásának köszönhetően pedig a hangulata is jobb, és nem utolsó sorban, végre tele van komoly újdonságokkal. Nem hiányozhat egyetlen zenekedvelő gamer polcáról sem, aki pedig most akar gitárt venni, annak szintén ajánlom ezt a kiadást, hiszen szerintem az eddigi legszebb kontroller az, amit most mellékelnek a játékhoz, hogy a vászon hordtáskáról már ne is beszéljek.