Mini Ninjas

Idén ősszel nem csak legendás FPS-sorozatok, brutálisan kemény autós címek, vagy hardcore repülőszimulátorok folytatásai teszik tiszteletüket a játékpiacon. A sztárok közé ugyanis érkezik egy kis „mellékszereplő”, egy nem éppen mellékes fejlesztőcsapattól, mely 5 éves kortól 95 éves korig igyekszik meghódítani minden játékrajongó szívét.

A Mini Ninjas alapötlete nem éppen új, legalábbis abban a tekintetben semmiképp, hogy igyekszik egy olyan témát előrántani, melyet nem éppen arról ismerünk, hogy cuki, netán aranyos lenne, és mégis megpróbálja ezen utóbbi két jelző használatával egészen gyerekbaráttá, könnyeden szórakoztatóvá változtatni a dolgot. Ezután a se füle, se farka körmondat után akkor még egy kicsit bonyolultabban: a méltán népszerű, de nem éppen emberbarát Hitman-sorozat fejlesztői úgy döntöttek, hogy az egyébként brutális bérgyilkosokként ismert nindzsák elé odapakolja a „mini" szócskát, és kedves kis karaktereket varázsolnak belőlük, mintha csak egy délutáni Disney-rajzfilmet néznénk.


A nindzsákat mindenki szereti, és mindenkinek kapásból a hihetetlenül király kardok, a fekete ruha és az utánozhatatlanul elegáns harci stílus jut eszébe róluk, főleg a tetemes mennyiségű Ninja Gaiden és Ninja Blade játékórák után. Az IO Interactive fejlesztőinek fejében talán valami olyasmi gondolat járhatott, hogy fogják mindazt, amit ebben a témában szeretünk, és belepakolják egy minden korosztály által szerethető, és megemészthető játékba. Valami hasonló koncepcióval aratott sikert mintegy tizenhét esztendővel ezelőtt a Blizzard is, amikor a szintén nem túl szofisztikált, de úriembernek sem éppen mondható vikingekből szerethető és jópofa szereplőket kreált az eszméletlenül király The Lost Vikings címen megjelent klasszikusban.


Kezdjük röviden a történet bemutatásával, ami nem éppen egy bonyolult darab, viszont elég egyszerű. Szóval van nekünk ez a békés és szép kis környékünk, ahol boldogan élnek az emberek, minden frankó, és úgy egyáltalán, senki nem cseszeget komolyabban senkit. Aztán az egyik nap úgy dönt a Gonosz Szamuráj Hadúr (konkrétan ez a becsületes neve), hogy ez azért mégsem mehet így tovább, úgyhogy fogja magát és egy varázslattal minden kisállatot átváltoztat gonosz szamurájjá, akik persze egytől egyig őt szolgálják. A nindzsa mester ezt nyilván nem nézheti tétlenül, ezért egyesével elküldi legjobb tanítványait, hogy rövid úton vessenek véget a terrorfenyegetettségnek. A misszió természetesen kudarccal végződik, a tanítványok egytől-egyig fogságba esnek, így a világ utolsó reménye az ifjú harcos, Hiro, aki nem csak abban különleges, hogy nyilvánvalóan kiemelten tehetséges a sztenderd nindzsa dolgokban (falon mászás, rejtőzködés, kardozás), hanem még varázsolni is tud. Az ő feladata lesz tehát, hogy bajtársait sorra kiszabadítva véget vessen a Gonosz Szamuráj Hadúr rémtetteinek, és újra békét hozzon a világra. Ámen.


A Mini Ninjas klasszikus háromdimenziós platformjáték, a Zelda Wind Waker nyomdokain, s ezzel talán már mindenki nagyjából be tudja lőni, miről is van szó. Gondolom valamilyen szinten egyértelmű, hogy a történet és a játékmenet úgy épül fel, hogy amint kiszabadítottuk az egyes nindzsa haverjainkat, ők csatlakoznak hozzánk, s ezt követően már őket is használhatjuk, mint játszható karaktereket. Valószínűleg ezek után azt sem nehéz kitalálnotok, hogy mindegyik másfajta harci stílust képvisel, nagyjából lefedve a klasszikus szükségleteket: akad kőkemény közelharcos, dárdás és íjász is az összesen hat irányítható szereplő között. A probléma mindezzel csak az, hogy igazából nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy Hiro gyermekünkön kívül bárki mást is használjunk, ugyanis egyrészt a játékmenet nem követeli meg, hogy a többiek képességeit is utilizáljuk a továbbjutáshoz, másrészt pedig főhősünk annyival erősebb társainál, hogy nem is lenne érdemes másra váltani. A felhúzható power-attackja -ami egyesíti Kratos felugrós, mindenkit szétverős támadását némi bullet-time hatással- olyannyira könnyűvé teszi a Mini Ninjas végigvitelét, hogy csak az nem fogja használni, aki direkt szívatni akarja magát.


Ugyanez a probléma áll fent a lopakodással is. Hiába ad rá lehetőséget a Mini Ninjas, hogy az egyes karaktereink képességeit kihasználva, sunnyogva nyomjuk végig az adott pályát, ha egyszer a belemenős módszer sokkal hatékonyabb. Pedig higgyétek el, valami hihetetlenül aranyos, ahogy a kis nindzsáink lopakodnak a fűben! Hiro ráadásul rendelkezik olyan varázslattal is, mellyel képes felvenni állatok alakját, így például egy ártatlan kis nyuszivá változva el tud ugrabugrálni a szamurájok mellett. Elméletileg minden pálya megoldható úgy, hogy akár egyetlen ellenféllel sem szállunk harcba. Direkt nem azt írtam, hogy egyetlen ellenfelet sem ölünk meg, ugyanis ebben a játékban nem hal meg senki, s egy csepp vér sem folyik. Amikor legyőzünk egy-egy gonosz szamuráj küldöncöt, nem fog tizenöt liter fröcsögő ketchup kíséretében három darabra esni kardunk csapásai nyomán, egyszerűen csak visszaváltozik azzá a kisállattá, amiből a Szamuráj Hadúr eredetileg őt átvarázsolta.


A végeláthatatlan mennyiségű harccal egyébként nem lenne gond, ha nem válna viszonylag hamar repetitívvé az egész. A ránk rontó rosszarcúak rögvest Rókus Kórházba röpítéséhez ugyanis általában semmi, vagy csak nagyon minimális taktika szükséges, s aránylag kevés típusú különböző gazfickóval akad csak össze a bajszunk a végigjátszás alatt. A másik gond a gyerekeknek szánt programhoz képest valamelyest túlságosan összetett irányítás, mely kihasználja a konzol kontrollerének összes gombját, ráadásul a legtöbb esetben teljesen külön funkciókra. Amint pedig több varázslatot tanulunk meg, mint amennyi egyszerre kifér az irányítóra, onnantól kezdve a menüben kell folyamatosan variálgatnunk a használni kívánt mágiákat, ami egy kicsit pepecselőssé, vontatottá teszi a játékmenetet.


A pályák egyébként nagyon jól néznek ki, hangulatosak, bár picit részletszegények, de azért mindegyiken akad bőven érdekes hely, amit érdemes bekalandoznunk, s habár a játék javarészt teljesen lineáris, a felfedezés élménye végig megvan. Mindehhez csak hozzáad a temérdek összegyűjtögethető holmi, melyekkel folyamatosan tápolhatjuk pici nindzsáinkat, akik egyébként szintén feledhetetlenül bájosan és aranyosan festenek a képernyőn, ráadásul a hangjukat is nagyon eltalálták a készítők.


A Mini Ninjas sztorija nem túl hosszú, de a sok felfedezhető és összeszedegethető cuccnak  köszönhetően ki fog tartani egy darabig. Amire egyébként szükség is van, hiszen emellett semmilyen más tartalmat nem pakolt bele az IO, nincs többjátékos mód, még cooperative sem, amit nem egészen értek, hiszen az anyag stílusa teljesen adja magát ehhez, a gyerekek pedig nagyon élvezik, ha együtt játszhatnak (meg mondjuk mindenki más is). Mindezek ellenére, vagy ezekkel együtt, úgy gondolom, hogy a Mini Ninjas bárki számára ideális kikapcsolódást és pihenést fog nyújtani két óra Forza 3 és hat óra ODST legendary co-op között, így igenis van létjogosultsága, amellett, hogy a fiatalabb gyerekek számára egy minden tekintetben nagyon kellemes kis cucc.