Divinity 2: Ego Draconis

A Diablo 2 megjelenése után akkora rajongás alakult ki az akció-szerepjátékok irányába, melyre nagyon sokan megpróbáltak lecsapni. A zseniális alapjáték és a még zseniálisabb kiegészítő, a Lord of Destruction után az egész világ lázban égett, mindenki egyre többet és többet szeretett volna.

Persze ez aztán tetemes mennyiségű csalódáshoz is vezetett. A PC-s piacon nem sokan képesek arra, hogy több mint fél évtizedig üljenek egy játékon, s háromnegyed óra, hollywoodi sci-fi thrillereket megszégyenítő átvezető videókkal pakolják meg. Ennek megfelelően a két legfőbb „vetélytárs", a Sacred és a Divine Divinity, akik igyekeztek meglovagolni a Diablo sikerét, kudarcot vallottak. Ideig-óráig el lehetett szórakozni velük, de hamarosan mindenki visszament inkább a battle.net otthonos képernyői közé, hogy a régi barátokat összegyűjtve ezredszer is beüssék Bhaal arcát.


Valószínűleg nem sokan emlékeztek rá, de a Divine Divinityhez aztán készült egy folytatás is, Beyond Divinity címmel, most pedig egy másik, Divinity II: Ego Draconis néven. A cím alapján viszonylag könnyű kitalálni, hogy a Dragon Age-hez hasonlóan sárkányos témába kerülünk bele, csak kicsit másképpen persze. Ettől eltekintve egyébként semmiben nem hasonlít a két játék, szóval abszolút nem beszélhetünk Bioware koppintásról, sőt már Diablo koppintásról sem, ugyanis a sorozat korábbi, felülnézetes izometrikus megjelenítési módjával szemben az Ego Draconis már egy harmadik személyű, teljesen 3D-s akció-RPG.


A Divinity-játékok története sosem tartozott a legösszetettebb irodalmi művek közé, így a DII sem viszi túlzásba. A sztori kezdetekor az írók rögtön megölik addigi főszereplőnket, így teljesen tiszta lappal indulunk, amire szükség is van, hiszen úgysem emlékszik már senki a korábbi részek eseményeire. Dióhéjban azért összefoglalnám, miről van szó: az előző rész főszereplője bátran küzdött az Istenség fogadott fia, Damian ellen, aki egyébként nem egy rossz srác, csak a fater terelte rá a gonosz útra, lévén megölette a barátnőjét. Főhősünket aztán az utolsó nagy harc során elárulják barátai, a Sárkány Lovagok, és meghal, de szerencsére Zandalor, a nagyhatalmú mágus és serege még éppen időben érkezik, hogy helyére tegye a dolgokat és elkergesse Damient a világ végére.


Megalakul a Sárkányölők klubja is, aminek egyetlen célja, hogy megbosszulja a Sárkány Lovagok árulását, és kiirtsák őket az utolsó darabig. Klasszikus jó a rossz ellen történetről van tehát szó, mindenféle sallang nélkül, mégis elég erős érzelmi töltéssel ahhoz, hogy elég motivációnk legyen végigtolni az Ego Draconist. A karaktergenerálást sem bonyolították túl a fejlesztők, a játék elején három különböző klassz közül választhatunk, ezek a warrior, a ranger és a mage (hasonlóan az eredeti Divine Divinityhez). Érdekes, hogy bármelyiket választjuk, ahogy fejlődünk, szabadon költhetünk pontokat a másik karaktertípus skilljeire is, illetve később megnyílik egy negyedik út is karakterünk tápolására.


Az ehhez hasonló liberalizmus jellemzi az Ego Draconis többi részét is. A különböző szerepjátékoktól eltérően itt a fegyverek, illetve a páncélok sincsenek bizonyos kasztokhoz kötve, így bármelyik karakterrel használhatjuk bármelyiket. Összességében így megfelelő tervezéssel könnyen kiküszöbölhetjük az egyes osztályok gyengeségeit, és úgy egyébként is jóval több szabadsággal rendelkezünk mint a hasonló konkurens anyagok esetében. Maga a fejlődés folyamata egyébként egy kissé érdekes. A játék tele van questekkel, melyek egyrészt előrébb lendítik a fő történeti szálat, másrészt pedig kapunk egy rakás mellékküldetést is. Utóbbiakat általában vagy meg szokta csinálni az ember, vagy ha úgy tartja kedve, akkor kihagyja őket. A DII-ben azonban erősen ajánlott az összeset teljesíteni, különben nem fejlődünk elég gyorsan, és ez nagyon hamar a halálunkhoz vezet.


Az Ego Draconis ugyanis folyamatosan jelentős túlerővel állítja szembe a játékost, ráadásul sokszor nem lehet előre látni, hogy a ránk támadó tizenkét ellenfél között akad-e olyan, aki nekünk már túl sok. Más szerepjátékokkal ellentétben itt ugyanis egy-két szint különbség már olyan áttörhetetlen akadályt jelent, hogy sokszor meg sem tudjuk karcolni a kiszemelt áldozatot. Ráadásul arra sincs lehetőségünk, hogy egy kiszemelt területen elkezdjük farmolni a gazfickókat, így marad a mellékküldetések teljesítése, mint legjobb út a fejlődésre.


Maga a harc egyébként egyáltalán nem RPG-szerű mederben zajlik, sokkal inkább igazi akciójátékos irányításról van szó –persze az időt azért megállíthatjuk. Ennek megfelelően az Ego Draconis egy egész picit hasonlít a Dark Messiah-hoz, azzal a csavarral, ami csak jó pár játékóra után áll majd rendelkezésünkre. Konkrétan igazi Sárkány Lovag lesz belőlünk, s onnantól kezdve adott a sárkánnyá változás képessége. Jól hangzik, ugye?


A probléma, hogy a játékdesign gyengesége miatt egyáltalán nem lehet mindezt úgy kihasználni, ahogy azt előre elképzeljük. Először is nem változhatunk át mindig és mindenhol, nagyon sok helyen egyszerűen megtiltja a játék. Aztán ha mégis sikerült átalakulnunk, akkor csak a levegőben harcolhatunk más, repkedő ellenfelekkel szemben, vagy éppen épületeket rombolhatunk. A földi ellenfelek teljes eltűnnek, szó sem lehet arról, hogy netán egyetlen lángfújással elsöpörjük a talajszinten ránk váró tetemes túlerőt, de nem ám! Aztán ha leszálltunk, akkor az összes légi szörnyeteg szűnik meg létezni, hiába üldöztek előtte huszonhatan, amint földet értünk biztonságban vagyunk. Azt hiszem mondanom sem kell, mennyire ki lehet használni a játékdesign eme hatalmas hibáit.


S ez még közel sem minden. Ellenfeleink ugyanis nem tudnak úszni -valószínűleg Rivellon világában csak nekünk jutott úszólecke. Így ha éppen menekülünk, és sikerül átúsznunk valahova, ellenfeleink nem tudnak követni minket, hanem megállnak a túlparton. Ezután persze szépen kényelmesen lenyilazhatjuk őket, könnyedén megoldva a túlerő problémáját. Pedig egyébként nagyon szórakoztató lenne az Ego Draconis, a földi harc nagyon jól kidolgozott és élvezetes, a levegőben zajló üldözések pedig látványosak. Igaz, a sárkány irányítása nem a legkifinomultabb, konkrétan a PS2-es Drakensang ezerszer jobban teljesített ezen a téren, de akkor is. Sajnos az egészet teljes mértékben elrontja a nemtörődöm játékdesign és a bugyuta, olcsó megoldások tömkelege.


Az Ego Draconis szerepjáték része is egész ötletes egyébként. Megtanulhatjuk például kiolvasni a különböző NPC-k gondolatait, aminek ugyan nincs sok hatása a játékmenetre, de hatalmas poénokhoz vezet. A legtöbb quest amúgy egészen ötletes, ritka a menj ide, öld meg ezt, hozd vissza a fanszőrzetét típusú küldetés. Maga a fő történeti vonal nem túl hosszú, de azért bőven elég arra, hogy alaposan kiszórakozzuk magunkat rajta, ha nincs időnk egy Dragon Age szintű monumentális alkotásra, ráadásul Rivellon világa alaposan kidolgozott, látványos és érdekes.


Összességében tehát kétarcú alkotás ez a Divinity II. Egyfelől jól néz ki, alapvetően szórakoztató, nem túl bonyolult és megtömték mindenféle apró újdonsággal. Másfelől viszont egy rakás olcsó megoldás elrontja az összképet. Úgy érzem, az Ego Draconis egy igazi klasszikus lehetett volna, ha több pénz, vagy több fejlesztési idő (vagy inkább mindkettő) jut rá. Így viszont egy kicsit elkapkodottnak tűnik.