Mikor az idei E3-on lerántották a leplet a Medal of Honor multiplayer finomságairól, tudtuk, hogy a szakmailag elismert svéd DICE-ban nem csalatkozhatunk. S bár az első mozgóképek hangulata sokban emlékeztetett a Modern Warfare 2, vagy urambocsá’ a Bad Company 2 többjátékos üzemmódjára, elhessegettük rosszallásunkat. Elhittük a fejlesztők azon kijelentéseit, miszerint nem a fent nevezett mészárszékek egyszerű klónja a MoH össznépi vigaszsága, de tény: sokban hasonlítanak egymásra. Gyorstalpaló csecsszopóknak: az online rész a patinás DICE keze munkája, de eltérően a kampánytól, melyet az Unreal Engine legfrissebb verziója dübörögteti, a svédek hozták a saját, csúcsra járatott Frostbite motorjukat és netkódjukat, hiszen bevált formulán minek változtassanak.
Greg Goodrich, az Medal of Honor producere a Sony konferenciáján bejelentette, hogy exkluzív tartalmakat kap a PS3-as verzió, sőt a béta is csak PC-n és a japánok konzolján volt elérhető elsőre, másrészt az úriember bozontos szakálla nagyban hasonlít a játék arcaként funkcionáló jenki katona arcszőrzetére. Míg az Xbox 360 tulajok talán már jelen sorok napvilágra kerülésekor nagyban hódolhatnak az általunk is átélt élményeknek, mi a próbaverziót PC-n teszteltük, hiszen mégis a berögzült idegvégződéseink nyertek, meg persze az egér-billentyűzet kombó. A bulid alig több mint 750 megát emészt fel a vincsin, ami reális, tekintettel arra, hogy csupán két térkép üti a markunkat. A menüben kékes háttérben, madártávlatból látunk egy koszos afganisztáni várost, majd mehetünk is a Play üzemmódra, de karrierünket is pátyolgathatjuk a megnyitott fegyverfejlesztések állapotát, vagy a Leaderboardsot vizslatva. Láthatjuk, mennyi XP kell még a következő szintig, de katonánk küllemét is itt tudjuk változtatni.
Egyelőre két, eltérő afganisztáni harcszíntér fogadja az egybegyűlteket: a Kabul City és a Helmand Valley. Aprólékosan kimunkált terepek ezek, tipikusan a DICE nevével fémjelzett darabok, egyszerűek, mégis összetettek. Csak úgy süt róluk a jelen kor egyik legelmaradottabb országának mocskos és bizalomgerjesztőnek nem éppen mondható hangulata. Kabul városa az utcákon található szemétből, barikádokból, bádogviskókból, piacterekből, szűk sikátorokból áll össze, mi pedig a patkányok leszünk, akik hosszú kísérletezések után megtalálják az ideális útvonalakat. Az épületeknek több bejárata is akad, a tetőről nem tudod teljesen a lenti teret fedezni. Szinte mindig mozgásban kell lenned, hálát adhatsz az égieknek, ha 2 percnél tovább tudsz háboríthatatlanul megbújni mesterlövészként. A fejlesztők mindig tudnak újat mutatni: foszló újságpapírok szállnak a levegőben, előfordulhat, mikor azt hisszük, hogy a repkedő fecni talán az ellenség feje búbja. Kiélezett városi harc melegágya ez, az utasítások és káromkodások hangja az omló, lőrésektől tarkított falakról verődik vissza, folyamatosan lépések nesze után kutakodsz, s szerencséd van, ha a többiek távolról leszedik a célpontot, de elég sokszor kerülhetünk igen kínos testközelbe. Klausztrofóbia? Bizony ám.
A Helmand Valley ezzel szemben a széles látótér és a napégette terep szinonimája. A romokkal teli durva mészkőfalakat a nap és a golyónyomok kezdték ki, elhagyatott barátságtalan vidék, rozoga előretolt állásokkal, utalva Afganisztán igen változatos arcára. Helmand környékéről bőven elhisszük, hogy itt van a tálibok egy-egy kiképzései központja, rókalyukakkal, fedezékként szolgáló sziklákkal, a völgyben csordogáló patakkal. A távolban járhatatlan hegyláncok magasodnak, a szurdokban nem egyenletes a talaj, kavicsos, derékig érő aljnövényzet nehezíti a járást, nyugat felől poros és korhadt szárdarabokat fúj felénk a szél. Mindkét pálya tökéletes játszótér, a szembenálló felek egyikét sem juttatja előnyös helyzetekbe, nincs biztosan védhető pont, bárhonnan fordítható a meccs.
Rengeteg alternatív útvonallal rendelkeznek, utat engedve a ravaszabb játékosok kicsapongásainak is, ugyanakkor ezernyi megfontolt taktika vezethető sikerre. A tervezés mestermunka, a környezet észrevétlenül, ámde vasmarokkal hálózza be a feleket. Sajnos mindezt elég statikusan: a fejlesztők előző munkájától eltérően nyoma sincs a terep rombolhatóságának, ami eléggé illúzióromboló, tekintve, hogy még három RPG-találat után sem akar még megrendülni sem az út közepén betondarabokból és gumiabroncsokból emelt blokád. Ez bizony visszalépés, Frostbite ide vagy oda.
A kasztválasztáson nem kell sokáig agyalni, nincs utász, vagy felcser, ha eddig nem mondtam volna, a Medal of Honor multija a nagybetűs hentre épül. Marad három osztály: a Rifleman, a Spec Ops és a Sniper. Különbözőségük csupán a használt mordályokban, és egy-két extra képességben merül ki. Mivel járművek sincsenek, így a páncélosok javítása is lekerül a vállunkról, ugyanakkor, ha már egyszer padlót fogsz, nincs aki defibrillátorral újraélesztene. A Riflemanek a gyalogság mozgatórugói, legyen elég lőszered, meg gránátod, célozz pontosan és légy szívós, ez a siker záloga. A Spec Opsok némileg könnyebb fegyverekkel hadonásznak (illetve később egy durva shotgunt unlockolhatnak), viszont kérhetik az aknavetősök támogatását, így egy rövid ideig azok megszórhatják a kijelölt célpontot. Kár, hogy ez csak a hús-vér ellenfelekre van hatással, legyen bármilyen épület, a tarackok nem igazán viselik meg őket. Végezetül a mesterlövészek tegyék azt, amire követeli őket a haza: osztogassanak távolról fejlövéseket, és jól változtassák a búvóhelyüket.
Minden kaszt a 14. szintig léphet előre a ranglétrán a bétában, s ha szintet lépsz, új fegyverrel vagy fegyver-upgrade-del gazdagodhatsz. Utóbbiak egyelőre még kimerülnek a nagyobb tárkapacitásban, viszont a vadiúj csúzlik igazi Battlefieldes szellemben komoly státuszszimbólumok. Sőt, a durvább mordályok észrevehetően hatékonyabbak is alap társaiknál. Bár nincsenek perkek, a fejlődésben némileg kevesebb spiritusz van, mint a Bad Company 2-ben, viszont nem is az a cél, hogy mindenáron mi legyünk a legtutibb huszárok. Csak leülsz a MoH multija elé, ellövöldözöl vele, mint a klasszikus Allied Assaultban, az extrák pedig tényleg megmaradnak plusz tartalomnak.
Kabul Cityben elérhető a Team Assault játékmód, mely a klasszikus TDM helyi változata. Az egyik csapat az USA haderejét képviseli, míg a másik az afgán lázadókat, kik az iszlám dzsihád szellemében törnek a pogány kutyákra. A Helmand Valley már a küldetés-alapú mókát prezentálja, lényegében a Bad Company 2 Rush módjára hajaz. Ellenőrzési pontokat kell amcsi támadóként elfoglalni a védőként berendezkedett táliboktól, közben egy barikádot is fel kell robbantanunk másodmagunkkal, míg elérjük az ellenfél bázisát. Ha egyszer elérjük a rivális központját és elfoglaljuk, vége a mókának.
Semmi baj nincs az irányítással, rögtön kézre áll, utat engedve egy végletekig pörgős hacacárénak. Kabulban viszont az respawn némileg kaotikus, sokkalta véletlenszerűbb, mint az elsőre gondolnánk, többször előfordult, hogy pont a frontvonalban éledtem újjá, és közvetlen azután már halott is voltam egy turbános Dragunovjától. S mivel nincs killcam sem, csak reménykedem, hogy legközelebb meglátom a torkolattüzet. Egyelőre a kemperek ellen csak a kick segíthet, a városi pálya kicsi, így akár nem szándékosan is kényelmetlenségek adódhatnak. A fegyverek visszarúgása minimális, még egy AK célkeresztje is mereven tekint a távolba, mintha nem is lórúgás-szerű 7.62-es lőszereket pufogtatnánk a rakoncátlansággal. Fejlövés nélkül még a mesterlövészpuskákból is elkél 3-4 lövés is a testbe, mire az ellen földre hull, máskor meg az M4-es rohamkarabéllyal derékből tüzelve kiosztható a gyilkos találat. Rakétavetővel és gránáttal dobálózva rá kell érezni a dolog ízére, hiszen erősen visszavettek a valós hatásokból, azaz 3-4 méterről simán túlélhető a pusztítás.
Hiába pofás a grafika, a falba lógó, összeeső ellenfelek mindennaposak és a fizika is még a levegőben lóg. Egyszer például egy halálos lövés után felreppentem a levegőbe, pörögtem néhányat, aztán landoltam. Pedig sima golyó ütötte sebem volt, semmi detonáció okozta lökéshullám. Furcsa. Remélem ezek a némileg bosszantó hibák csak a kezdeti verzió hiányosságai, és a végleges már tényleg a finomhangoltságáról lesz híres, mert jelenlegi állapotában a pontatlanságra érzékenyek kedvét végleg el is veheti. Gépigényt tekintve nincs vész, simán hozta a 40-50 fpst Intel C2D 6750-es procin, 4GB RAM társaságában, illetve egy öregecske 8800 GT-vel megtámogatva. Túlzsúfoltság esetén leugorhat 30-ra is a képfrissítési ráta, de ez még bőven élvezhető. Az már nem, hogy véletlen időközönként kidob az asztalra a ez a build, meg a menüben való kolbászolás se áll kézre, pl. nem jöttem rá, hogy meccs közben hol a disconnect lehetőség.
A Medal of Honor bétája igazi fragvadászat, s bár nem is oly régen megtörtént csatákat modellez le, a töltőképernyőn csak egy minimális háttér-információt kaphatunk az adott konfliktusról. Mindenesetre a csatazajok igazán autentikusak, a káromkodással kísért parancsszavak a kétségbeesett helyzetről tanúskodnak, a fegyverek kántálása dobhártyaszaggató és sokáig visszhangzik még. Ennek ellenére a DICE nem halad tovább a saját maga által kikövezet úton, némileg megtorpant -lehet, hogy a BC2: Vietnam expanziójára gyúr igazából? A bétateszttől, ha maradandó élményeket nem is, egy finom, szaftos és nagyon „omlósz” hentparádét kaptunk, amiből még bármi kisülhet az októberi megjelenésig. Addig viszont megtalálhattok minket az afgán csatatereken.
Greg Goodrich, az Medal of Honor producere a Sony konferenciáján bejelentette, hogy exkluzív tartalmakat kap a PS3-as verzió, sőt a béta is csak PC-n és a japánok konzolján volt elérhető elsőre, másrészt az úriember bozontos szakálla nagyban hasonlít a játék arcaként funkcionáló jenki katona arcszőrzetére. Míg az Xbox 360 tulajok talán már jelen sorok napvilágra kerülésekor nagyban hódolhatnak az általunk is átélt élményeknek, mi a próbaverziót PC-n teszteltük, hiszen mégis a berögzült idegvégződéseink nyertek, meg persze az egér-billentyűzet kombó. A bulid alig több mint 750 megát emészt fel a vincsin, ami reális, tekintettel arra, hogy csupán két térkép üti a markunkat. A menüben kékes háttérben, madártávlatból látunk egy koszos afganisztáni várost, majd mehetünk is a Play üzemmódra, de karrierünket is pátyolgathatjuk a megnyitott fegyverfejlesztések állapotát, vagy a Leaderboardsot vizslatva. Láthatjuk, mennyi XP kell még a következő szintig, de katonánk küllemét is itt tudjuk változtatni.
Egyelőre két, eltérő afganisztáni harcszíntér fogadja az egybegyűlteket: a Kabul City és a Helmand Valley. Aprólékosan kimunkált terepek ezek, tipikusan a DICE nevével fémjelzett darabok, egyszerűek, mégis összetettek. Csak úgy süt róluk a jelen kor egyik legelmaradottabb országának mocskos és bizalomgerjesztőnek nem éppen mondható hangulata. Kabul városa az utcákon található szemétből, barikádokból, bádogviskókból, piacterekből, szűk sikátorokból áll össze, mi pedig a patkányok leszünk, akik hosszú kísérletezések után megtalálják az ideális útvonalakat. Az épületeknek több bejárata is akad, a tetőről nem tudod teljesen a lenti teret fedezni. Szinte mindig mozgásban kell lenned, hálát adhatsz az égieknek, ha 2 percnél tovább tudsz háboríthatatlanul megbújni mesterlövészként. A fejlesztők mindig tudnak újat mutatni: foszló újságpapírok szállnak a levegőben, előfordulhat, mikor azt hisszük, hogy a repkedő fecni talán az ellenség feje búbja. Kiélezett városi harc melegágya ez, az utasítások és káromkodások hangja az omló, lőrésektől tarkított falakról verődik vissza, folyamatosan lépések nesze után kutakodsz, s szerencséd van, ha a többiek távolról leszedik a célpontot, de elég sokszor kerülhetünk igen kínos testközelbe. Klausztrofóbia? Bizony ám.
A Helmand Valley ezzel szemben a széles látótér és a napégette terep szinonimája. A romokkal teli durva mészkőfalakat a nap és a golyónyomok kezdték ki, elhagyatott barátságtalan vidék, rozoga előretolt állásokkal, utalva Afganisztán igen változatos arcára. Helmand környékéről bőven elhisszük, hogy itt van a tálibok egy-egy kiképzései központja, rókalyukakkal, fedezékként szolgáló sziklákkal, a völgyben csordogáló patakkal. A távolban járhatatlan hegyláncok magasodnak, a szurdokban nem egyenletes a talaj, kavicsos, derékig érő aljnövényzet nehezíti a járást, nyugat felől poros és korhadt szárdarabokat fúj felénk a szél. Mindkét pálya tökéletes játszótér, a szembenálló felek egyikét sem juttatja előnyös helyzetekbe, nincs biztosan védhető pont, bárhonnan fordítható a meccs.
Rengeteg alternatív útvonallal rendelkeznek, utat engedve a ravaszabb játékosok kicsapongásainak is, ugyanakkor ezernyi megfontolt taktika vezethető sikerre. A tervezés mestermunka, a környezet észrevétlenül, ámde vasmarokkal hálózza be a feleket. Sajnos mindezt elég statikusan: a fejlesztők előző munkájától eltérően nyoma sincs a terep rombolhatóságának, ami eléggé illúzióromboló, tekintve, hogy még három RPG-találat után sem akar még megrendülni sem az út közepén betondarabokból és gumiabroncsokból emelt blokád. Ez bizony visszalépés, Frostbite ide vagy oda.
A kasztválasztáson nem kell sokáig agyalni, nincs utász, vagy felcser, ha eddig nem mondtam volna, a Medal of Honor multija a nagybetűs hentre épül. Marad három osztály: a Rifleman, a Spec Ops és a Sniper. Különbözőségük csupán a használt mordályokban, és egy-két extra képességben merül ki. Mivel járművek sincsenek, így a páncélosok javítása is lekerül a vállunkról, ugyanakkor, ha már egyszer padlót fogsz, nincs aki defibrillátorral újraélesztene. A Riflemanek a gyalogság mozgatórugói, legyen elég lőszered, meg gránátod, célozz pontosan és légy szívós, ez a siker záloga. A Spec Opsok némileg könnyebb fegyverekkel hadonásznak (illetve később egy durva shotgunt unlockolhatnak), viszont kérhetik az aknavetősök támogatását, így egy rövid ideig azok megszórhatják a kijelölt célpontot. Kár, hogy ez csak a hús-vér ellenfelekre van hatással, legyen bármilyen épület, a tarackok nem igazán viselik meg őket. Végezetül a mesterlövészek tegyék azt, amire követeli őket a haza: osztogassanak távolról fejlövéseket, és jól változtassák a búvóhelyüket.
Minden kaszt a 14. szintig léphet előre a ranglétrán a bétában, s ha szintet lépsz, új fegyverrel vagy fegyver-upgrade-del gazdagodhatsz. Utóbbiak egyelőre még kimerülnek a nagyobb tárkapacitásban, viszont a vadiúj csúzlik igazi Battlefieldes szellemben komoly státuszszimbólumok. Sőt, a durvább mordályok észrevehetően hatékonyabbak is alap társaiknál. Bár nincsenek perkek, a fejlődésben némileg kevesebb spiritusz van, mint a Bad Company 2-ben, viszont nem is az a cél, hogy mindenáron mi legyünk a legtutibb huszárok. Csak leülsz a MoH multija elé, ellövöldözöl vele, mint a klasszikus Allied Assaultban, az extrák pedig tényleg megmaradnak plusz tartalomnak.
Kabul Cityben elérhető a Team Assault játékmód, mely a klasszikus TDM helyi változata. Az egyik csapat az USA haderejét képviseli, míg a másik az afgán lázadókat, kik az iszlám dzsihád szellemében törnek a pogány kutyákra. A Helmand Valley már a küldetés-alapú mókát prezentálja, lényegében a Bad Company 2 Rush módjára hajaz. Ellenőrzési pontokat kell amcsi támadóként elfoglalni a védőként berendezkedett táliboktól, közben egy barikádot is fel kell robbantanunk másodmagunkkal, míg elérjük az ellenfél bázisát. Ha egyszer elérjük a rivális központját és elfoglaljuk, vége a mókának.
Semmi baj nincs az irányítással, rögtön kézre áll, utat engedve egy végletekig pörgős hacacárénak. Kabulban viszont az respawn némileg kaotikus, sokkalta véletlenszerűbb, mint az elsőre gondolnánk, többször előfordult, hogy pont a frontvonalban éledtem újjá, és közvetlen azután már halott is voltam egy turbános Dragunovjától. S mivel nincs killcam sem, csak reménykedem, hogy legközelebb meglátom a torkolattüzet. Egyelőre a kemperek ellen csak a kick segíthet, a városi pálya kicsi, így akár nem szándékosan is kényelmetlenségek adódhatnak. A fegyverek visszarúgása minimális, még egy AK célkeresztje is mereven tekint a távolba, mintha nem is lórúgás-szerű 7.62-es lőszereket pufogtatnánk a rakoncátlansággal. Fejlövés nélkül még a mesterlövészpuskákból is elkél 3-4 lövés is a testbe, mire az ellen földre hull, máskor meg az M4-es rohamkarabéllyal derékből tüzelve kiosztható a gyilkos találat. Rakétavetővel és gránáttal dobálózva rá kell érezni a dolog ízére, hiszen erősen visszavettek a valós hatásokból, azaz 3-4 méterről simán túlélhető a pusztítás.
Hiába pofás a grafika, a falba lógó, összeeső ellenfelek mindennaposak és a fizika is még a levegőben lóg. Egyszer például egy halálos lövés után felreppentem a levegőbe, pörögtem néhányat, aztán landoltam. Pedig sima golyó ütötte sebem volt, semmi detonáció okozta lökéshullám. Furcsa. Remélem ezek a némileg bosszantó hibák csak a kezdeti verzió hiányosságai, és a végleges már tényleg a finomhangoltságáról lesz híres, mert jelenlegi állapotában a pontatlanságra érzékenyek kedvét végleg el is veheti. Gépigényt tekintve nincs vész, simán hozta a 40-50 fpst Intel C2D 6750-es procin, 4GB RAM társaságában, illetve egy öregecske 8800 GT-vel megtámogatva. Túlzsúfoltság esetén leugorhat 30-ra is a képfrissítési ráta, de ez még bőven élvezhető. Az már nem, hogy véletlen időközönként kidob az asztalra a ez a build, meg a menüben való kolbászolás se áll kézre, pl. nem jöttem rá, hogy meccs közben hol a disconnect lehetőség.
A Medal of Honor bétája igazi fragvadászat, s bár nem is oly régen megtörtént csatákat modellez le, a töltőképernyőn csak egy minimális háttér-információt kaphatunk az adott konfliktusról. Mindenesetre a csatazajok igazán autentikusak, a káromkodással kísért parancsszavak a kétségbeesett helyzetről tanúskodnak, a fegyverek kántálása dobhártyaszaggató és sokáig visszhangzik még. Ennek ellenére a DICE nem halad tovább a saját maga által kikövezet úton, némileg megtorpant -lehet, hogy a BC2: Vietnam expanziójára gyúr igazából? A bétateszttől, ha maradandó élményeket nem is, egy finom, szaftos és nagyon „omlósz” hentparádét kaptunk, amiből még bármi kisülhet az októberi megjelenésig. Addig viszont megtalálhattok minket az afgán csatatereken.