Ferrari: The Race Experience teszt

Az idei ősz két nagy autós játéka a Gran Turismo 5 és a Need for Speed: Hot Pursuit. Míg előbbi profi szimulátor stílussal, és több mint ezer darabból álló autóflottával igyekszik meghódítani a szíveket, addig utóbbi könnyed, akciódús szórakozást ígér mindazoknak, akik imádják a száguldást. De mi a helyzet a kisebb címekkel? Róluk is érdemes megemlékezni, a fagyos időjárással karöltve jött például a mozgásérzékelős élményeket nyújtó Joy Ride, aztán itt van még a zombi apokalipszist megelevenítő Blood Drive, s hogy a Nintendo Wii tulajok se maradjanak lóerők nélkül, a brit System 3 és az Eutechnyx jóvoltából megérkezett a Ferrari: The Race Experience, mely az olasz istálló csodáinak volánja mögé enged betekintést.
 

Klasszikus modellek, luxus sportkocsik, és profi versenygépek. A Ferrarikat ebbe a három kategóriába lehet sorolni, s ha autókról beszélünk, akkor jelen cikkünk alanyának semmi oka nincs a szégyenkezésre. 365 GTS4, 575M Maranello, 438 Challenge, Testa Rossa, F355 Challenge, F430 Spider, 430 Scuderia, 458 Italia, 599XX, Enzo és FXX a teljesség igénye nélküli lista. A játék nem kevesebb, mint harmincöt modellt vonultat fel, a mi feladatunk, hogy széttapossuk a gázpedált, erre pedig olyan legendás helyszíneken nyílik lehetőségünk, mint Monza, Mugello, Silverstone, Virginia, vagy California. Igazi versenyek ezek, merev szabályok, és acél szalagkorlátok közé zárva, az autós üldözéseket, a nagy csöcsöket, meg az akciót most meghagyjuk másnak.
 

A Ferrari: The Race Experience a lehetetlennel próbálkozott, amikor szimulátor stílust próbált Nintendo Wii konzolra ültetni. A gépnek gyakorlatilag semmi adottsága nincsen ehhez, stílusban a könnyed, családi játékok passzolnak hozzá, a grafika nem képes olyan szintet hozni, hogy egy komolyabb cím megmozduljon rajta, az autók pontos irányítására pedig maga a kontroller alkalmatlan, de teljesen. Nyomásra érzékeny ravaszok nélkül állandó padlógázzal és satufékkel kell közlekedni, a Wiimote döntögetésével történő kanyarodás pedig sokszor a hátrányára, mintsem az előnyére válik a játéknak. Egy versenyben nem egyszer kell a korlátról visszarántani a kormányt, de egy elszámolt kanyarnál jól jön az is, ha gyors mozdulattal meg tudjuk csúsztatni a kocsi farát, most azonban ez mind lehetetlen. Villámgyors tempó, és profi taktika nélkül a futamok veterán felvonulásnak tűnnek csupán, nagypapik vagyunk egy öreg Swiftben, bukósisakra szükség nincs.
 

Játékmódokból látszólag nincsen hiány, ám gyakorlatilag mindegyik ugyanazt az élményt nyújtja. A karrierben a három autóosztály vár minket egy-egy versenysorozattal, a futamok itt kvalifikációból, és két versenynapból állnak, míg a gyorsjátékokat a Game Mode menüpont alatt találjuk. A Tutorialt azt hiszem, hogy nem kell senkinek se bemutatnom, a Quick Race egy szabadon választott autó és pálya kettősségét tölti be nekünk, az Arcade egy háromszintes, célkitűzésekkel teli versenysorozatot nyit meg, míg a Trophy gyakorlatilag ugyanolyan, mint a karrier, kerek harmincnégy nagy megmérettetéssel a tarsolyában. 
 

Rajthoz állás előtt három nehézségi szint közül választhatunk. Az assisted pontra bökve minden elektronikus kütyüt, és segítséget bekapcsol a játék, még automatikus fékeket is kapunk, ez a legkönnyebb mód, s nem csak az egyszeri játékosoknak érdemes itt kezdenie. Az eggyel nehezebb, arcade szint ugyanis minden körben legalább egyszer garantáltan keresztbe állít, hiszen bár megvannak a stabil úttartást biztosító eszközök, a lóerők már nem fogják vissza magukat. Teljes totálkárra azonban csak a simulationben számíthatunk, ha ezen a szinten egyszerre próbálunk meg kanyarodni és gyorsítani, akkor az autó kiugrik a fűre, mi pedig Stefan Erikssent, vagy Eddie Griffint megszégyenítő manővereket fogunk bemutatni. Nem állítom, hogy könnyű úton tartani egy igazi Ferrarit, de az is biztos, hogy a pilótákat sem Wiimote várja kormánykerék helyett.
 

A grafika élvezhetetlenül rossz, a pixelhegyekben nem látunk harminc méternél előrébb, az autók fakók és szögletesek, ütközésnél egész kasztnielemek szakadnak le róluk, a pálya halott, a játék megpróbál olyan komoly lenni, mint egy nagykonzolos cím, de összehasonlíthatatlan vele, mind minőségben, mint teljesítményben. A versenyek unalmasak és frusztrálóak, a gép által irányított autók profin vesznek minden kanyart, de a látszat kedvéért pár darab mindig kicsúszik közülük, ami pedig szimulátorhoz képest hatalmas hiánya a játéknak, az a kevés beállítás, az időjárás-változás hiánya, és az, hogy se a gumikkal, se az üzemanyaggal nem kell törődnünk, de még pit stop sincsen.
 

A futamok kimerülnek abban, hogy igyekszünk nem kicsúszni, a karriermód mentes mindenféle történettől, csak egymást követő pályákat kapunk, nem szerelem ez így. Márpedig nincsen autósport szerelem nélkül, az ember képes órákat eltölteni fényképeket nézegetve, és technikai adatokat olvasgatva egy modellről, ez a játék viszont három kör alatt lefárasztja a legnagyobb benzinfejeket is. Nem élvezzük a vele töltött időt, unalmas, hangulattalan és száraz.
 

Mondjuk ki, a Ferrari: The Race Experience pocsék játék lett. A szeptemberben megjelent, PSN-re készült nagytestvére is az volt, az érte kért tíz eurónál nem is tudott többet, s bár maga a szimulátor stílus minden tiszteletet megérdemel, a kivitelezés miatt nem vagyunk hajlandóak ennél több pontot adni rá. Aki tehát igazi autós élményre vágyik, az a Forza Motorsport 3 és a Gran Turismo 5 közül válasszon, esetleg vegye elő a GTR 2-t, az rFactort, vagy a Race Ont, a Nintendo Wii pedig maradjon a szórakoztató, száguldozós, árkád címeknél.