Shadows of the Damned teszt

Gyakran halljuk mostanában – én is szeretem mondogatni –, hogy a japán játékok halottak, a japán játéktervezők egy évtizeddel lemaradtak mindenki mögött, és úgy egyébként is, az egykor szebb napokat szigetország játékfejlesztéssel foglalkozó részének inkább rizst kellene termesztenie. Ennek talán a legjobb bizonyítéka, hogy az E3-on nem is nagyon lehetett japán játékokról hallani – s itt most tekintsünk el a Wii U-s nonszenszektől, a normális konzolokra, vagy PC-re készülő anyagokról beszélek. Egyszerűen eltűntek.


Persze butaság lenne azt hinni, hogy ezt ők nem tudják, s nem próbálnak ellene tenni valamit. Éppen ezért láthatott a játékvilág most egy különös összefogást, melyben egyazon projekt alá került Shinji Mikami, a Resident Evil 4, a Godhand és a Vanquish legendás producere, Goichi Suda, a No More Hereos-játékokért felelős Grasshopper fejese, s a Silent Hill géniusz zeneszerzője, Akira Yamaoka. A végeredmény neve Shadows of the Damned, és rögtön felmerül a kérdés: vajon milyen irányvonalat képvisel? Hiszen a No More Heroes gyakorlatilag egy hatalmas szexuális poén, némi kardozással, míg a Resident Evil 4 egy forradalmi, komoly alkotás.


Nos, a válasz nem éppen egyszerű, az anyag ugyanis valahol a teljes őrületet, és a korszerű játékmenetet igyekszik vegyíteni, általában sikerrel. Ha egy mondatban kellene összefoglalni, hogyan gondolok a játékra, az valami ilyesmi lenne: ami a nyugatnak a Dante’s Inferno volt, az most a keletnek Shadows of the Damned. Ezt látszik alátámasztani a történet is: főhősünk Garcia Hotspur, a kőkemény démonvadász, aki többet káromkodik, mint egy egész focicsapat összeadva, s akinek barátnőjét elragadja a démonok ura, Fleming.


A sztori egyébként nem túl eredeti és bonyolult, csak éppen a készítők igyekeznek elhitetni velünk, hogy sokkal több, mint aminek elsőre látnánk. Mégpedig úgy, hogy a játékban minden teljesen elmebeteg, és minden átvezető animációban poénos, szeuxális utalásokkal teli, káromkodásokban gazdag párbeszédeket hallhatunk. Néha már-már annyira sok a férfi nemi szerv köré épülő humor, hogy a kevésbé toleráns egyéneknek sok is lehet a végigjátszás közepére. Szerencsére azonban nekem a férfi nemi szerv köré épülő humorból sosem elég.


A Shadows of the Damnedben semmi sem lehet normális. Fleming például nem egy sztenderd démon, hanem egy olyan démon, aminek a fejére még két másik félig-fej is került. Aztán, emlékszünk még a Dante’s Inferno kapuira, melyekből gonosz fejek figyeltek ki? Nos, azok itt bébiarcok, akiknek a szájába agyakat és szemeket kell tömködnünk, hogy kinyíljanak. Aztán ott van Johnson, az állandó mellékszereplő, aki egyébként egy repülő lángoló koponya, s fegyverré tud változni.


S még annyi, de annyi dolgot lehetne sorolni: az abszolút elmebetegen kinéző szörnyektől kezdve, a női mellekből felépülő hídon keresztül egészen odáig, hogy hősünk gyógyul, ha lehúz egy üveg tekilát. Mintha a készítők megfogták volna egy alap shootert, és aztán annak minden egyes porcikáját kicsavarták volna. De a külső, és a groteszk tálalás ne tévesszen meg senkit: alapvetően ez még mindig egy TPS akciójáték, mely alapvetően nagyot merít a Resident Evil 4-ből, csak éppen sokkal pörgősebb és látványosabb.


Ráadásul egyedibb is, hiszen a játékmenet nem csak a lövöldözésre épül, hanem a sötétségre és a fényre is. A démonok által gerjesztett sötétség ugyanis bántja főhősünket, így a legtöbbször az a célunk, hogy egy-egy helyiségben világosságot teremtsünk. Ezt például úgy érhetjük el, hogy a fegyvereink másodlagos módját használva fényt lövünk a kecskefejekre, vagy a mászkáló fényhozó szusira. Vannak azonban olyan tárgyak, melyeket csak a sötétségben lelhetünk fel, ráadásul sokszor a továbbjutáshoz és a sötétségben kell tevékenykednünk egy ideig, ráadásul úgy, hogy közben az ellenfelek is jönnek dögivel. Mindez tud okozni néhány igen-igen izgalmas pillanatot.


Ettől eltekintve azonban a lövöldözés maga eléggé sztenderd, sőt, néha kicsit kidolgozatlannak is tűnik, s sokszor megcsap minket a monotonitás szele is. Ezen próbál segíteni a fegyverfejlesztés, és az alkalmanként jelentkező 2D-s, oldalnézetes részek bevezetése. Előbbi esetében semmi extra: gyűjtögetett pontjainkból erősíthetjük arzenálunkat, utóbbi viszont megér egy misét. A különös képi világgal rendelkező, oldalra scrollozós részek ugyan elsőre jópofának tűnnek, de valahogy nagyon lassúak és oda nem illőek, így később már inkább megzavarják a játékmenetet, mint hogy színt vigyenek bele.


Ráadásul sajnos technikai jellegű hibákat sem kell nélkülöznünk: rendszeresen átmehetünk például olyan ajtókon vagy falakon, ahol egyébként nem kellene, így szabadon mászkálhatunk egyes pályarészeken anélkül, hogy az előre betervezett szörnyek megjelennének. Ezen kívül sokszor előjönnek v-sync hibák, illetve olyan akadályok is, amikor vissza kell töltenünk az előző állást, különben nem tudunk majd tovább jutni. Biztos vagyok benne, hogy ezeket hamar korrigálják majd a fejlesztők egy javítás formájában, de akkor is idegesítőek.


De ez senkit ne bizonytalanítson el, a Shadows of the Damned ugyanis egy frissítően állat játék, olyan, amivel nem sűrűn találkozhattunk eddig. Tipikusan az az anyag, amit leírni lehetetlen, pár percnyi video sokkal többet mond róla. Van még egy fontos dolog, amit a cikk elején nem említettem: lehet, hogy fontos a tény, miszerint nagy japán játékfejlesztők fognak össze, hogy előjöjjenek valami versenyképes címmel, de még ennél is fontosabb, hogy a kiadó képében ezúttal az Electronic Arts tetszeleg. Ritka, hogy a nagy EA egy ilyen egyedi és abszolút őrült címet bevállal, így mindannyiunk nevében remélem, hogy sikeres lesz a játék, és a kiadó megtartja ezt a jó szokását.