Talán ennek volt köszönhető, hogy jelen cikkünk alanyának első részéből annak idején még  a demót se próbáltam ki. Pedig lehetett róla hallani bőven hideget és meleget, egy valamiben azonban mindenki egyet értett, ez pedig a rendkívül élvezetes játékmenet. A legtöbb férfi zsenge fiatalkora azzal telik el, hogy különböző szuperhősös történeteket, meséket, esetlegesen filmeket nézeget nap mint nap, közben arról ábrándozva milyen jó is lenne, ha ő is közéjük tartozhatna. Alex Mercer története azonban bebizonyította, hogy különleges kepeségekkel rendelkezni nem mindig olyan jópofa és mókás dolog. Mert ugye azt már megtanultuk, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, néha azonban úgy alakul, hogy nem tudunk mit kezdeni ezzel.


Az első rész főszereplője ugyanis átállt a sötét oldalra, legalábbis nagyon úgy néz ki, hogy ezt tette, hiszen alighogy összesöpörték New York romjain a kamionszámra szétszóródott beleket, illetve felmosták az utcákról a hektoliterszámra szétfröcskölt vért, amikor emberünk úgy döntött, hogy egy újabb vírussal fertőzi meg az életben maradt civileket. Ennek a folyamatnak köszönhetően történhetett meg, hogy új főhősünk családja – felesége és piciny lánya – is odaveszett. Nem is csoda, hogy bosszút esküdünk a kapucnis Mercer ellen, a kérdés már csak az, vajon hogyan leszünk képesek ezt véghezvinni. Szerencsénkre - vagy pechünkre - miután Alex kőkeményen elkeni az arcunkat, úgy dönt, hogy saját alakjára formál minket, de akkor még nem tudhatta mekkora hibát követ el ezzel.


James Heller még Mercernél is keményebb arc, elég csak ránézni és rögtön látjuk, hogy egy merő düh az egész emberünk. Mert míg Alex egy szerencsétlenül járt értelmiségi tudós volt, addig Heller egy vérbeli katona, akinek minden második kötőszava a „fuck”, aki először lő, majd megint lő, és csak utána kérdez. Szóval, akik ki akarják tombolni magukat, azok akár méregterápiának is használhatják eme remek játékot. Képességeink, mutációink, a használható fegyverek olyan nagy számban jelentkeznek, hogy csak győzzük átlátni az egészet. Mert egyrészt emberünk folyamatosan szintet fog lépni, amivel az alap attribútumokat tudjuk majd gyúrni, másrészt a különböző küldetésekkel és gyűjtögetnivalókkal a képességeinket, és a mutáció-csoportokat tudjuk majd fejleszteni. Ezen kívül lesznek elszórva olyan emberek és szörnyek a városban, akiket meghamizva a fegyveres skilljeink is gyúrhatóak lesznek. Szó, ami szó, egy idő után már olyan pusztításra leszünk képesek, amihez foghatóval nekem még egy sandbox típusú címnél se volt dolgom.


Ilyen hatással van a játék egy emberre, aki nem nyomult az első résszel, mert valljuk be, a Prototype 2 egy elképesztően élvezetes játék, még akkor is, ha javarészt rendkívül nyomasztólag hat ránk. Viszont, aki már tolta az első résszel, szomorúan fogja konstatálni, hogy bizony szinte semmit nem fejlődött az elődjéhez képest, aki nem szeret szabadon garázdálkodni és gyűjtögetni, az bizony hamar bele fog fásulni az innováció hiányába. Ugyanez mondható a grafikáról és ellenfeleink mesterséges intelligenciájáról is. Ugyanis külsőleg a játék erkőteljesen hagyna kívánnivalót maguk után, főleg olyan címeket követően, mint mondjuk az Assassin’s Creed. 


El vagyunk kényeztetve, manapság ez már nagyon, de nagyon kevésnek számít. Persze egy ekkora teret és lélekszámot mozgató játéknál ezt még talán elnézzük: szerencsére az engine képes egyszerre akár több százas tömeget is mozgatni, még az akció legnagyobb hevében is. De a kamerakövetés és az irányítás már kevésbé bírja a sűrűbb eseményeket. A szűk utcák illetve termek miatt gyakran előfordul, hogy azt se tudjuk, hol vagyunk, mit csinálunk, vagy éppen kit támadunk, ahelyett, akit szeretnénk. Szerencsére a játék nem olyan nehéz, hogy emiatt különösebben bosszankodnunk kéne, hiszen legrosszabb esetben fogjuk magunkat, és szépen robbantunk egy hatalmasat, ezzel letakarítva a képernyő felét magunk körül. 


Sajnos nehéz dolga van a teszternek, aki újdonságokról szeretne írni nektek, mivel ilyen nem sok van, pedig ez egy második résztől abszolút követelhető lenne! A Prototype 2 semmiképpen sem nevezhető méltó folytatásnak, pedig az elődje sem helyezte olyan magasra a mércét. A csúnya grafika és brutálisan buta AI maradt, ahogyan a hatalmas terek, tömegek mozgatása és a rendkívül élvezetes játékmenet is. Mercer főellenséggé tétele szerintem remek húzás volt, ahogyan az új főszereplő alkalmazása is, hozzá valahogy jobban illik ez a tömeggyilkos szerep. Az átvezető animációkért és a hangokért viszont egy hatalmas pirospont illeti a készítőket, ahogyan a remek fejlődési rendszer és a számtalan képesség gyűjtögetése és gyúrogatása miatt is. Az új prototípus már nem okoz olyan nagy meglepetést, mint elődje, ebben a tikkasztó tavaszi időjárásban, de még mindig olyan élvezetes, hogy könnyen lehet, őt fogjuk választani a haverokkal való sörözés helyett, vagy éppenséggel az otthon bontott dobozos mellett voksolunk. Mert abbahagyni bizony nagyon nehéz.