A két John, Romero és Carmack elsőre talán nem is sejtette, hogy mit zúdít a világra. Az 1993-ban megjelent shooter, ha nem is a műfaj elsőszülöttje volt, kétségtelenül nagy szerepet játszott abban, hogy a belső nézetű játékokat megismerje, és megszeresse a világ. Az agresszió, a vér és az akció elválaszthatatlan része korunk szórakoztatóiparának, s a Doom egyik összetevőben sem szűkölködött. A Wolf3D sikere után az alkotók a Marsot célozták meg, mint rémálmaink színhelyét, ellenségeink pedig a pokolból jött szörnyetegek lettek, és a sikerben úttörő szerepet játszott a multiplayer is, a deathmatch első kivetüléseként. A bitang nagy páncélokba bújt tengerészgyalogosok pedig máig kedvelt főszereplői a videojátékoknak. A Doom olyan címek előtt taposta ki az ösvényt, mint a Dead Space, a Halo és a Gears of War – a félelemkeltés és a komor hangulat pedig gyakorta visszatérő téma. A viszonylag hamar érkezett folytatás után sem ált meg az id szekere, továbbgyúrták a többjátékos tésztát a Quake-kel, majd 2004-ben a jó öreg Végzet is megkapta a régóta várt harmadik részt, s a vele járó generációváltást az Tech 4 grafikus engine-nel. 


Miért is imádtuk a Doom 3-at? Szűk tereken bolyongtunk, a lámpa fénye vészterhes árnyékokat festett a marsi kutatóbázis hideg és steril fémlabirintusában. A tűzlabdákkal dobálózó impek gyakorta jelentek meg a hátunk mögött, ám pár óra elteltével a játékmenet durván kiismerhetővé vált. A történet ugyan szinte nem is létezett, az apró csavarokat az opcionálisan elolvasható naplóbejegyzésekből tudtuk meg. Mégis, a karabéllyal, a sörétes puskával, a láncfűrésszel és a Big Fucking Gunnal való Hell Knight-gyilkolás elvitte a hátán a játékot (egészen addig, míg pár hónapra rá a Half-Life 2 lealázta a mezőnyt a fizikai feladványokkal és a mesteri narratívával – de ez már egy másik történet). Két évtizede már annak, hogy a pinky démonok elsőként hozták ránk a frászt, s mivel a HD-gyűjtemények korát éljük, így logikus döntésnek bizonyult, hogy a Doom 3: BFG Edition még egyszer megnyissa a pokol kapuit – főleg az újszülöttek előtt. 


Első hallásra a csomag szinte kihagyhatatlan: megkapjuk a Doom 3-at és a kiegészítőjét, a Resurrection of Evil-t - mindezt némileg átdolgozott grafikával, nagyfelbontásban és megfelelő képmegjelenítő esetében 3D-ben is. Ez utóbbi a vélemények alapján nem üres marketingfogás: tényleg jól vizsgázik a térhatás. Hogy teljes legyen az élvezet még, a klasszikus, sprite-okkal dobálózó első két részt is tartalmazza a BFG Edition, nem kell külön elfáradnunk értük az XBLA-ra. Furcsamód a PS3-asok eddig kimaradtak a mókából, így az ő platformjukon hiánypótló alkotást üdvözölhetünk, ám csodát senki ne várjon egy nyolcéves címtől. Nemrégiben vettem elő egyik gyerekkori kedvenc filmemet, az Amerikai Nindzsát, s szomorúan konstatáltam, hogy mai szemmel nézve erősen kétes minőségű az alkotás: gagyi, unalmas és pont. Hiába szeretünk nosztalgiázni, vannak olyan dolgok, amik jobb, ha elföldelve maradnak. De miért írok erről a jelen produktum kapcsán? Egyet találhatsz. 


Az alapjáték mit sem változott. Ugyanaz a kimerítő, szűk hullámvasút, mint régen, ahol inkább a fény-árnyékhatások alapozták meg a hangulatot, na és a hamar kiismerhető rémségek. Ám az ismerős terep nem várt titkokat rejt: példának okáért a zseblámpát és pisztolyt az elődben nem lehetet egyszerre használni, így a feszes pillanatokban gyorsan váltanunk kellett. Ezúttal kényelmes dolgunk lesz, elvégre látjuk is az izzó szempárok tulajdonosát, miközben szórjuk a skulót. A folyosóktól viszont így is a klausztrofóbia kerülgetet – hiába, ez a mechanika manapság már nem működik. Gúnyos mosollyal konstatáltuk, hogy a fejlesztők megint azzal idegesítenek fel, hogy hopp, belépünk egy szobába, az ellenfelek megjelennek, kiírtjuk őket, és mehetünk is tovább. Idő közben felvesszük az ellátmányt, olvassuk a naplókat, és ennyi. Átvezetők híján a körítés sem a legjobb, lassan kerekedik ki a történet, de addig rengeteg ugyanúgy kinéző helységet tisztítunk meg, míg alámerülünk a pokol vészterhes bugyraiba.


A harc állandó és következetes. A gyatra mesterséges intelligenciát a túlerővel próbálták egyensúlyozni, nem beszélve az állandó sötétségről. Ha ész nélkül megyünk előre, könnyedén szétszedhetnek bennünket - a lassú és módszeres előrehaladásban rejlik a siker kulcsa. Nem kell gondolkodni (legfeljebb a főellenségeknél van szükség egy kisiskolás gógyijára), csupán lőni kell, és jól helyezkedni. Az extra ellátmányt rejtő szekrényeket nyitó kódot egy közeli, szerencsétlenül járt munkás hullájánál rendre megtaláljuk. A fegyverek viszont még mindig jól muzsikálnak, az elvárható felhozatal gyönyörködtet, a kihívással szerencsére nincs baj. A türelmünkkel már annál inkább: nagy kitartás kell ahhoz, hogy újra végigzongorázzunk a pályákon. Innováció nincs, viszont az irányítás konzolon teljesen kézre áll, és mindemellett stabil 60 fps-sel szalad. Anno a régi PC-men, amikor kinyitottam egy ajtót, rendre megröccent a kép – innen tudtam, hogy bent feni rám a fogát valami gusztustalanság – itt ilyen már nincs, búcsút mondhattam ennek az apró csalásnak. 


Hihetetlen, de olykor még a régi feszültség is tetten érhető. Főleg, ha netán elbóbiskolnánk egy pillanatra. A ritmus állandó – kérdés, hogy mennyire tudjuk befogadni. Ha pedig végigtoltuk az alapjátékot és a kiegészítőt, próbára tehetjük magunkat a multiban is, ám a négy játékost támogató deathmatch nem biztos, hogy a nagytöbbség igényét ki tudja elégíteni. Az első Xboxra megjelent Doom 3-ban kooperatív mód is helyet kapott, ami sajnos hiányzik a BFG Editionból. A jó előre beharangozott „soha nem látott pályákat” takaró The Lost Mission sajnos csak egy-két órára köti le a nagyérdeműt. Viszont pörög, ahogy kell: e rövid idő alatt az összes fegyvert és szörnyet megkapjuk az arcunkba, ám a mítoszt nem állítja a feje tetejére, s a történet sem kap új megvilágítást. 


Talán egy kezemen meg bírom számolni, hogy hány emberke nem játszott még az első két, oldschool Doommal, szerencsére olyan játékokkal van dolgunk, amiket érdemes bizonyos időközönként újra elővenni. Igazán tökéletes múzeumi túra a shooterek hőskorába. A PC-sek viszont kapnak egy kellemetlen fülcsavarást: sokan arról panaszkodtak, hogy míg a 2004-es mű vígan szalad a gépükön, addig a BFG Edition lassú és a tetejébe még csúnyább is, s haladó grafikai beállítások is hiányoznak a menüben. A látványt a játék maga állítja be, hasonlóan a Rage-hez. Oké, talán nem ér fel egy szénné moddolt alapjátékkal, és dacára a gyatra textúráknak, konzolon szárnyal a Doom 3. Az újrakevert hangok tényleg megérnek egy misét, főleg, ha nem csupán a TV hangszóróira hagyatkozol. Ellenben sok fegyverhanggal akkor, s most sem voltunk kibékülve, de lehet, hogy csak a sznobizmus szól belőlünk. 


A Doom 3: BFG Edition olyan, mint az összes másik gyűjtemény. Megvesszük, mert annak idején szerettük, de egy rövid kipróbálás után úgyis a polcon végzi. Egy ilyen kaliberű sorozat megérdemli, hogy ott legyen minden FPS-buzi szentélyében, de nem hinnénk, hogy nyolc év elteltével szavatos szórakozást kínálna – pláne, hogy a lövöldözős unaloműzők világa sokat változott ez idő alatt (bár nem biztos, hogy a jó irányba). Nem kell más hozzá, mint némi sörrel elnyomni a tudatodat, felhangosítani a hangfalakat, aztán adózni a félresikerült marsi kísérlet következményeinek. Már itt megelőlegezek egy pofont azoknak a pattanásos lurkóknak, akik a CoD és társai mellett netán „szarnak” titulálnák a Doomot, mert nincs perk, meg külső helyszín, sem járműves harc. Csatt… Köszönöm, ez jólesett. A sátánista dogmák jól csengenek még most is, olykor talán meg is ijedünk. De ha valamit felelevenítünk, számoljunk azzal, hogy nem fog tetszeni - a modern igények pedig olyanok, mint az ár, nem tanácsos szembemenni velük.