Killzone HD teszt

A nagy hádésítások korszakában nem árt a piciny agyunkba vésni, hogy ami régen működött, az ma már nem biztos, hogy lemegy a torkunkon. Sznobok lettünk, a grafika a mindenünk, s hiába volt feszes a Killzone játékmenete 2004-ben, manapság már többet várunk. Ugyanakkor a HD-kiadások soha nem akartak többnek látszani, mint amilyenek valójában. A rajongók tapsikolhatnak, elvégre PS3-on is nosztalgiázhatnak - némileg felpimpelt látvány mellett. Azoknak pedig, akik még nem találkoztak az első résszel – mert éppen olvasni tanultak –, stílusos történelemórával van dolguk: tessék, 2004-ben ezt tudták az FPS-ek, se többet, se kevesebb. Aztán meg nem fanyalogni rajta, örüljetek, hogy nem pixeles a grafika az apucitól kapott, méregdrága tévéteken. A Killzone HD egy tananyag, minden műértő számára – a cím PSN-en és a Killzone Trilogy részekét egyaránt napvilágot látott. Ahelyett, hogy pórrá zúznánk a mai szabványokhoz hasonlítva, inkább tatásan lövöldöztünk egyet.

Kétségtelen, hogy a japánok nyolc éve azért állították hadrendbe a Killzone-t, hogy megregulázza a Microsoft Halo-sorozatát, ami két folytatással a hátuk mögött sem jött össze nekik. Igaz, egy nüánsznyira, vagyis pár millió darabra volt tőle. A gyorsnak nem mondható letöltés után végre ott találjunk magunkat a gyilkos zónában, nem érdekelt, hogy bár a felbontás megfelelő, a textúrák és a mozgás minősége eléggé fapados. A történetet már mindenki ismeri: a távoli jövőben az emberiség már régóta gyarmatosítja az ilyen-olyan bolygókat. A Helghan planéta telepeseinek csoportja viszont mutálódott a szokatlan és zord klímának köszönhetően, s egy új faj született: ők a helghastok. Természetesen igyekeznek elszakadni a normális emberektől, így a háború elkerülhetetlen. Ráadásul baromi jól harcolnak: gyorsabbak a homo sapiensnél, szemük vörösen izzik, a bolygó mérgező levegőjét gázmaszkkal szűrik, nehéz fekete páncéljukat nehéz átütni. Életképesebb társaság, mint a gyarló ember.

A narratíva már elavultnak mondható manapság, korántsem találkozunk epikus jelenetekkel, ám a műfaj több trónkövetelője is elvérzik ezen a ponton. Az események logikusan követik egymást, minden sallangot nélkülöznek, és a mai szemmel nézve az összkép inkább meghunyászkodó, semmint lehengerlő. A hangulat viszont még most is kiemelkedő: a Guerilla Games disztópiája jóval túlmutatott a sci-fi sztenderd és unalmas normáin. A szürkeség szinte a csontunkig hatol, a markáns ipari létesítmények nem gyönyörködtetik a szemet, kellően borongósak ahhoz, hogy a pokolba kívánjuk az egész Helghan és Vekta bolygót. Egy-egy könnycsepp még mindig elcsordul, amikor látjuk az ellenség által elfoglalt, virágzó fákkal teli parkerdőt, illetve az űrállomáson zajló ádáz finálét. S eme könnycseppek nem mindig az örömtől hullnak.

Amiben az első Killzone a mai napig jobbnak bizonyul a folytatásainál az az, hogy  szakaszunk mind a négy tagját irányíthatjuk benne. Jan Templar az igazi, bátor hős, aki sziklaszilárd jellem, ám alkalomadtán mégis kibújik a szabályok alól. Lugar, egy árnyékban mozgó gyilkos, nem mellesleg Jan egykori szeretője. Rico Valasquez a nehézfegyverek specialistája, aki oldalborda híján a minigunjával hál, s végül ott van nekünk Gregor Hakha, aki félig helghast, s megmutatta, hogy képes megmenteni a három másik társa életét. Ő áll legközelebb a mutánsokhoz, de szíve az emberekhez húz. Rico golyószórójától eltekintve elsőre nem sok különbséget találunk köztük, a játékmenetre viszont eltérő hatással lehetnek, dacára annak, hogy speciális képességekkel hadilábon állnak, az alapfegyverek ugyanazok. Moráljuknak, nézeteiknek csupán az átvezetőkben és a történet alakulásában van jelentőségük. Maga az univerzum az, ami vasmarokkal szorongatja a herezacskónkat, a feladataink nem túl változatosak: el kell jutnunk A-pontból B-be, s közben serények írtjuk az izzó szemű marconákat.

Néha ránk ül az unalom: a barnásszürke gyárépületek közt monoton tűzharc vár ránk – a mechanika ugyanaz, mint az előző generációban. A fedezékrendszert távolról sem ismeri, s a Call of Dutyhoz szokott tejfelesszájú közönségnek talán túl lassú lesz a tempó. Nekünk, öregeknek, éppen megfelel. A lomha mozgáson felül viszont az irányítás kényelmes, s még mindig hatalmas öröm, amikor egy jól irányzott gránáttal egy egész helghast-falkát küldünk a másvilágra. Az ellenség mesterséges intelligenciája napjainkban már megmosolyogtató, viszont érezhetően megnövekedett a kihívás, ami mindenképpen jó pont, vagy csak mi lettünk noobok – nem tudni. A sztori végére érve a megvilágosodik előttünk, hogy a jó és a gonosz között nincsen jól észrevehető különbség, Egy diktatúrában is lehet élni, ha a jólét mindenki számára megadatik. Miért kell erőltetni a szabadságot, ha nem megyünk vele semmire és közben a saját társadalmi rendszerünk omlik össze alattunk?

Egy újrahasznosított HD-változat esetében csak a művészeti stílust magasztalhatjuk az egekig, a technológiai megoldásokat már kevésbé. Ennek ellenére a framerate eddig soha nem látott sebességű, ami a PS2-es verzió lassúsága mellett mindenképpen dicsérendő. A megnövekedett felbontásnál már előjönnek a karcos élek, melyek korábban, egy SD-tévén nem tűntek fel. Ám az élmény nem a grafika minőségében gyökerezik, a Sony viszont nem elégedett meg fércmunkával. A sivár utcák, a sár és a jég világa ritkán mutatja meg a realisztikus arcát, s hiába tűnnek változatosnak a helyszínek, a legoptimistább hozzáállással sem feledkezhetünk meg a monotonitásról. A hangok ellenben szebben szólnak, mint valaha, az alapfegyver még mindig brutálisan dörög, a csatazaj még ennyi év távlatából is őrli az idegeinket, persze a jó értelemben véve.

Az új arcoknak nem mondanánk nyugodt szívvel azt, hogy kronológiai sorrendben próbálják ki a sorozat darabjait, mert hamar elmehet a kedvük tőle. Kezdd a második résszel, majd irány a harmadik rész, s ha tetszett a mítosz, már bátran ajánlhatjuk az első részt, így már összeállhat a kép. Sajnos a régi időkben szénné nyúzott online multiról – ha nem is teljesen – le kell mondanunk: botokkal imitálhatjuk az átvirrasztott éjszakák varázsát. Hiányoltuk a szükséges extrákat: a kulisszák mögötti videókat és art-galériát – e tekintetben fapados kiadással van dolgunk. Hiába nemesedik a jó bor az évek múlásával, s hiába bizonyulhat kellemes szexpartnernek egy dögös MILF, a Killzone HD csupán egy olcsó buszjegy a régi idők FPS-eihez. Ennek is megvan a varázsa, nem lesz kidobott idő, de nem titkolhatja el, hogy csak egy újabb lakkréteggel van dolgunk a rozsdás kasznin. Ha régen tetszett, megveszed ma is, elvégre szebben csillog.