“Nincsen kockafejed, Pistike” - hangzik az ominózus vicc, és hasonlóan érzek én is az Army of Two-játékok iránt. Az első rész és a 40th Day közel sem volt hibátlan, de a kiváló kooperatív élmény miatt az ember hajlandó volt elnézni minden tökéletlenségét: a játékmeneti hiányosságokat, a rövid kampányt és az iszonyatos közhelytengert, amit sztori címén felvonultatott. Ez viszont, kérem, most már csak nosztalgia, az Army of Two: The Devil’s Cartelből ugyanis sikerült úgy tucatlövöldét varázsolni, mintha kötelező lett volna, és az tényleg csak a slusszpoén, hogy a Dead Space-t leépítő Visceral ide is bepofátlankodott.

Szögezzük le mindjárt az elején, a Devil’s Cartel nem mondható kifejezetten rossz játéknak, sőt olykor nagyon is szórakoztató, viszont bűn volt az Army of Two cím alatt kiadni, már azért is, mert az új rész koncepciója tökéletesen szembemegy minden alapvetéssel, amit ez a sorozat felállított. A Devil’s Cartelből gyakorlatilag minden taktikai elem kimaradt, ami érdekes volt az eddigi játékokban, amit pedig meghagytak a készítők, tényleg csak azért szerepel még, hogy rákerülhessen a borítóra feature címén, használni már nemigen fogjuk. Az Army of Two persze sosem volt igazán mély taktikai játék, de megfontoltságot és valódi kooperációt követelt meg a játékosoktól, ezzel szemben a Devil’s Cartel egészen konkrétan játéktermi pontvadászattá korcsosult.

A tempó felgyorsult, az ellenfelek özönlenek és hullanak, mint a legyek, teljesen felesleges bekeríteni vagy meglepetésszerűen támadni, ha ütemesen haladsz előre, az bőven elegendő. A játék mindezt pontozza, és így próbál meg stílusra kényszeríteni: az extra jutalomért célozz fejre, néha szaladj körbe, szúrj hátba néhány rosszarcút, és tényleg csak ezért érdemes oldalról támadni - az, hogy a korábbi játékokban egy-egy szitut csak így tudtál megoldani, már véletlenül sem számít. A küldetéseket rendkívül rövid etapokra osztották, néhány perc lövöldözés után jön az összegzés és a pontosztás, amit közvetlenül a szintlépés és a fizetés követ. Természetesen a játék folyamatosan eléd rakja az EA-ranglistákat, hogy tudjad, ki lenne a kiskirály a helyi vurstli céllövöldéjében.

Ezzel párhuzamosan az Aggro-rendszer gyakorlatilag eltűnt, a játék nem jelzi már egyértelműen, hogy kire figyel az ellenfél, és ki mozdulhat előre támadni. Lehet ugyan parancsokat adni, de az átalakított utasítások funkciója és hatékonysága ennek fényében értelmezhetetlen, én gyakorlatilag nem is használtam őket - lehet viszont gránátot dobatni a társunkkal, ez mondjuk, jól jön, ha mi éppen kifogytunk. A gyors játékélményt és a szüntelen akciót elősegítendő a páros mozdulatok lényegesen egyszerűbbek és gyorsabbak: így például az ajtókat hamarabb nyithatjuk, és ha bakot tartunk, akkor is minden automatikus, elfelejthetjük a manuális emelgetést. Az újraélesztés lényegesen rövidebb lett, nem is cipelhetjük arrébb a földön fetrengő haverunkat, és nincsenek morális döntések, nem menthetünk civileket, sőt kimaradtak a látványelemnek sem utolsó back-to-back jelenetek is. A fegyvereinket megint lecserélhetjük és fejleszthetjük, de a 40th Day aprólékos testreszabási rendszere eltűnt, a koporsóba pedig a most már T.W.O. Vision névre keresztelt “detektív mód” üti be az utolsó szöget, ami megmutatja, hogy milyen úton célszerű bekeríteni az ellenfeleket... Komolyan?!

Ami viszont abszolút bebetonozza a középszerű játékok közé az új Army of Twót, az a körítés. Az előbb beszóltam ugyan a korábbi részek közhelyes történetére, de azt rögtön hozzá kell tennem, hogy az egész magánhadsereges, terroristás sztori baromi jól és látványosan lett előadva, miközben fröcsögött a tesztoszteron, és az ember egyre csak arra gondolt, hogy mekkora királyság lenne koponyafestésű maszkban utazni a 6-os villamoson. Ne kergessetek hiú ábrándokat: a Devil’s Cartel sajnos legalább ennyire közhelyes, ráadásul most már elképesztően ingerszegény is, a menütől az aláfestő zenén át egészen a sztoriig. A játékosok Rios és Salem saját cégének, a T.W.O.-nak a két újoncát, Alphát és Bravót alakítják, akik első küldetésükön Mexikóban védik La Puerta polgármesterét. Mivel azonban Cordova úr botor módon úgy döntött, hogy programjának legfontosabb elemeként felszámolja a helyi drogkartelleket, nem kell sokat várni, hogy a helyi erők - akik persze egytől-egyig napszemüveges, bandannás, baseballsapkás trógerek - elrabolják, nem kevés plusz melót adva hőseinknek. Nem túl eredeti, ugye? Megjegyzem, Mexikó egyáltalán nem izgalmas helyszín, egy kezemen meg tudom számolni a játékokat, ahol bevált, ráadásul Alphának és Bravónak nevezni a főszereplőket egyenesen vérciki. A két karakter egyébként tökéletes mása Riosnak és Salemnek, de róluk sem feledkeztek meg a készítők: visszatérnek majd néhány jelenet erejéig...

Ennyi ekézés után azért hozzáteszem: a játék egész szórakoztató tud lenni, a sorozatra jellemző humor és lazaság visszatér, ráadásul tempós, adrenalindús, nyilván a szüntelen akciónak is megvan a maga előnye, amit eleve fokoz a tény, hogy kooperatívra kihegyezett játékról van szó. Az új rész visszahozza, és minden korábbinál nagyobb jelentőséget ad az Overkill módnak: ilyenkor sebezhetetlenek leszünk, fokozott sebzésünkkel pedig brutális vérfürdőt rendezhetünk - ez csakugyan hatalmas móka. A fejlesztők mérnöki precizitással adagolják a monoton lövöldözést felfrissítő jeleneteket, lesz mesterlövészkedés, helikopteres támogatás és autós üldözés is, mindehhez pedig a Frostbite 2 engine biztosítja a kiváló látványt. A játék grafikája szép, a karakterek kidolgozottak, a robbanások látványosak és persze maga a környezet is rombolható egy bizonyos szintig - épp ennyit várunk egy ilyen címtől, és nem többet.

A fejlesztők az irányításba is belenyúltak. Az előző résznél ezt kifejezetten elrontották, nemcsak a mozgás volt nehézkes, de az egyébként elgondolás szintjén biztosan jól működő fedezékrendszer sem volt tökéletes. A Visceral ezt egy huszárvágásra eltörölte, mostantól manuálisan célozhatjuk be, hogy melyik fedezék mögé szeretnénk bebújni, becsúszni, berohanni, utána a Gears of Warhoz hasonlóan el sem mozdulunk, ha nem muszáj, és fedezékről-fedezékre haladhatunk előre. Megszokást igényel, de tényleg sokkal jobban használható, mint az eddigi megoldás.

Az Army of Two: The Devil’s Cartel a kedvenc filmsorozatod kizárólag DVD-n megjelenő folytatása, a kedvenc zenekarod búcsúturnéja utáni első lemeze, vagy az óriási chipses zacskót kitöltő levegő: sokat vársz tőle, de azért a szíved mélyén mindig is sejtetted, hogy nem lesz az igazi. És az Army of Two nem is lett az: beleköthetnék még abba, hogy a játék irgalmatlanul bugos (viszonylag ritkán kell újrajátszanom a végjátékot, mert a befejező animáció közben halok meg), hogy a Frostbite-tal együtt a Battlefield 3 HUD-jának feliratait is egy az egyben átemelték, és hogy a mesterséges intelligencia miatt konkrétan csirkevadászatra hasonlít a játék, de szinte felesleges, ráadásul nem is itt kezdődnek az igazi problémák. Az Army of Two: The Devil’s Cartelből minden unikumot kiöltek, ami jó volt ebben a sorozatban, mezei lövöldözős játék lett belőle, és annak is középszerű. Néha szórakoztató, de középszerű.