Puppeteer villámteszt

A Puppeteer a first-party címek minden jellegzetességét magán viseli. A műfaj szerelmesei az idei évben el vannak kényeztetve: számos klasszikus remake és a Rayman új kalandja után most itt a legújabb PS3-exkluzív, amit a Japan Studio rakott össze. A srácok jó szokásukhoz híven szeretnek kísérletezni, más oldalról megközelíteni a kőbe vésett szabályokat. Egy bábszínház komor, ám elragadó világa elevenedik meg előttünk, amely csak elsőre tűnik békésnek, néhány perc játék után leszögezhető, hogy egyáltalán nem ajánlható az éretlen közönség számára. A felfedezés élménye, a zökkenőmentesen átalakuló díszletek igazán maradandó élményt nyújtanak a műértők számára.


Az első percekben megismerhetjük Moon Bear King háttértörténetét, aki voltaképpen egy istenség és egy kifordult bábszínházban él. A Puppeteer narratívája meggyőző és érdekes, a világ pedig sötét és szívszaggató, s nem nélkülözi a feketehumort és a beteg iróniát sem. Az az érzésem támadt, mintha a Disney mesék kifordított másával lenne dolgom. Ráadásul minden szereplő valamilyen módon bevonja a közönséget is, beszélnek hozzánk, kikacsintanak, s olykor a nézők felnevetnek. Mintha a depressziós Kemény Henrik beszívott volna, s egy groteszk tripet meglovagolva olykor leteremtené a nézőket. A Puppeteer narrátorának száraz, gúnyos hangszínje tökéletesen kiegészíti a képernyőn látottakat.


A játékban egy fiatal fiút, Kutarót irányítjuk, kinek lelkét elrabolta Moon Bear King, s egy bábtestbe zárva testőrként szolgálja a gonosz királyt. Sorsa látszólag reménytelen, bárki, aki ellenszegül az uralkodónak, azt megkínozzák vagy megölik. Kutaro is a rövidebbet húzta: fejét leszakították, testét pedig félredobták, ám hősünk különleges. Úgy dönt, hogy inkább a Holdistennőt szolgálja tovább, s elhatározza, hogy megbuktatja a Moon Bear Kinget és a trónra a jóságos istennőt ülteti. A cél eléréséhez hét holdkő-szilánkot kell összegyűjtenünk, amiket a király minden hájjal megkent tábornokai őriznek. Legfőbb fegyverünk a Cerberus névre hallgató ollónk, a küldetés során pedig hét színes, ám különösen veszélyes színdarab vár ránk, tökéletes zenei aláfestéssel, aminek végén megmentjük a világot és visszatérünk a Földre. A hét fejezet egyenként három felvonásból áll, a végükön egy-egy tábornokkal s mindenhez hozzájön még 21 bónusz pálya is. Utunk során hozzánk hasonló elrabolt lelkekkel találkozunk, akiket felszabadíthatunk. Persze lesznek segítőink is. elsőként itt van a koszos macska szelleme, Yin-Yang, aki a levegőben lebegve végigkíséri utunkat, s a PS Move-val is irányíthatjuk. A tereptárgyakat deríti fel előttünk, s szorgosan gyűjti a holddarabkákat. S ott van még a pimasz naphercegnő, Pikarina is. Kezdetben még nem tudjuk, hogy a holdboszorkánynak is a hét szilánkra fáj a foga, de szerencsére megtanítja Kutarót az alapokra és az új képességek használatára.


Függetlenül attól, hogy a Kutaro feje hiányzik, ez a hiányosság nem jelent különösebb akadályt. Hősünk ugyanis képes új fejeket rakni a nyakára, s cserélgetni azokat az adott helyzetnek megfelelően. Több tucat különféle kobak található a játékban, melyek között vannak állatfejek, olyan ételek, mint a karfiol, vagy a hamburger, de elborult darabokban sincs hiány: vannak hajómodellek, fogaskerekek, horgászbotok is. Bár nem minden fej ad különleges tulajdonságokat, de a választék még így is lehengerlő. Egyszerre három kobakkal szerelhetjük fel Kutarót, ha sérülést szenvedünk, akkor elhagyhatjuk az egyiket. Ha mind a három fejünket elveszítjük, akkor fűbe harapunk. Minden pályán száz holdkő darabot zsákmányolhatunk, ha összegyűjtjük azokat, akkor kapunk egy új életet. A holdistennő korábbi bajnokainak fejét meglelve megkapjuk azok speciális képességeit is: a pajzzsal blokkolhatjuk a lövedékeket, a kalóz kampójával manipulálhatjuk az egyes tárgyakat, a nindzsafejjel pedig bombákat szórhatunk, s így tovább.

A játékmenet zseniális, folyamatosan új képességeket szerzünk, mindig tartogat valami újdonságot a Puppeteer. Például minden szinten találunk ún. Curtain névre keresztelt kihívásokat, melyben gyorsan változik a pálya arculata, nekünk csak a ritmusra kell ráállnunk a teljesítésük közben. Ez könnyű feladat, tekintve, hogy az irányítás sima és kézre álló. A mozgás az ugrás és a futás egyvelegéből áll, s közben az ollónkkal kell elvágnunk bizonyos objektumokat. Ha például füst hömpölyög egy hordóból, csak vágjuk el a füstöt szimbolizáló papírmasét (mert ugye a színházi kellék papírból van), s meglovagolhatjuk azt. Az ugrándozás persze jó reflexeket követel meg, rengeteg a mozgó platform és a csapda, ám minden logikusan felépített, s nem leszünk sürgetve, a saját tempóban haladhatunk előre – egészen a főellenségekig, akiket csak okos taktikával győzhetünk le. 


Vizuális szempontból a Puppeteer lenyűgöző: a színházi hangulat teljesen elvarázsol, a fény-árnyék hatások káprázatosak, a karakterdesign a klasszikus japán bábjátékokat idézi, persze a nyugatiak számára is fogyasztható formában. A mozgás hipnotikus, dinamikus, mégis megmaradt a marionettekre jellemző vontatottság. Ezt bizony látni kell mozgás közben! A környezet változatos és lehengerlő: találunk itt sötét kastélyokat, kalózhajókat, trópusi szigeteket és vadnyugati stílusú szinteket is, természetesen egyedi szereplőkkel. A hangok és s zenei darabok tökéletesen követik a képernyőn látottakat, ilyen kvalitású platformcímmel idén csak a Rayman Legends esetében találkoztunk. A Puppeteer közel áll a tökéletességhez, a fejtörők okosak, maga a játék kellő kihívást nyújt, ugyanakkor végig szórakoztató marad. Leülünk elé, élvezzük, s mindig új arcát mutatja. Az egyedülálló művészi stílus és a csiszolt játékmenet az idei év egyik legjobb darabjává teszi, s megérdemli a teljes reflektorfényt.