Batman: Arkham Origins teszt

Harmadjára tér vissza a Sötét Lovag az arkhami hagyományokat folytatva, ezúttal az előző két részt fejlesztő Rocksteady nélkül. A Warner szerint a döntés szükségszerű: míg az angol brigád keze könyékig benne van egy titokzatos next-gen címben, addig a jó iparosnak számító Warner Montrealra bízták az eredettörténet elkészítését. Egy olyan brigádra, amely eddig csak az Arkham City Wii U-s portjáért felelt, de látszólag remekül lemásolta a sorozat legjobb formuláit az első saját alkotásához. Bár az élmény korántsem olyan erőteljes, mint korábban, de a rajongók bizonyára élvezni fogják a fiatal titán téli kalandját, még akkor is, ha lineárisabb, mint az előző, a fejlesztők pedig a nyitott világgal sem tudtak nagyon mit kezdeni. Egy leköszönő konzolgeneráció végén lefutja a kötelező köröket, integet és meghajol, annak ellenére, hogy nem tapsolnánk vissza az előadás végén.


Néhány évvel az Arkham Asylum történései előtt, egy hűvös téli napon lázadás tör ki a Blackgate börtönben. Hősünk felölti gúnyáját, és a rendet rak az intézmény falain belül. Nem olyan békés a karácsony, mint gondolta, főleg, hogy az egyik hírhedt gonosztevő, Black Mask robbantotta ki az egész zendülést Killer Crock asszisztálásával. Különféle zsebmetszők és anyagyilkosok járnak szabadon a börtön folyosóin, az őrök jobb esetben elbarikádozták magukat, rosszabb esetben pedig összeverve fekszenek a padlón. Hiába a denevérember minden törekvése, Black Mask, vagy eredeti nevén Roman Sionis egy helikopterrel angolosan távozik, miközben mi Crockkal foglalatoskodunk. A főmufti ötven millió dolláros vérdíjat tűz ki az igazságosztó fejére, s nem kevesebb, mint nyolc bérgyilkos lohol a nyomában. Mivel Batman nevét és törekvéseit még nem mindenki ismeri Gothamben, ezért a rendőrség támogatására hiába vár: Jim Gordon felügyelő szemét is fel kell nyitnia, miszerint ő is a bűnüldözés mellett kardoskodik. A denevér tehát patthelyzetbe kerül, közellenséget kreálnak belőle, ő pedig szép sorban leszámol a gyilkosokkal, miközben tisztázza a nevét.

A város továbbra is bűnözés melegágya, a helyszínek emlékezetesek, az utcákra lágyan ringó hópelyhek hullnak. A történet talán a legérdekesebb, amit eddig láttunk, hiszen számos gazembert felvonultat a DC-képregényekből. Itt lesz a mesterlövész Deadshot, a bestiális Bane, vagy Copperhead női változata, s persze az elmaradhatatlan Joker – csak hogy néhányat említsünk. Persze a terjedelmes gárdának megvan az ára: a narratívában igen kevés idő jut rájuk. Felkeressük búvóhelyüket, leszámolunk a random talpnyalókkal, majd jön egy átvezető jelenet és egy bossfight, ami után lapozunk. Azért emlékezetes pillanatokból sincs hiány, sőt, történeti csavarból sem, mégis jobbnak láttuk volna, ha a fejlesztők több időt szentelnek a nívós gengsztereknek. Még azt is jó néven vettük volna, ha kevesebb lenne az érdektelen mellékküldetés, amivel a bajbajutottak zargatják folyton hősünket, miközben az a háztetők felett repked.


Akinek bejött az előző részek FreeFlow-harcrendszere, az most is nyeregben érezheti magát. A mechanikán alapvető változások nem történtek, csak néhány apró elemében módosítottak rajta. Ugyanolyan jól működik, mint korábban: az ütések bevitele mellett a kitérésre is figyelnünk kell, amikor a gengszterek feje felett felvillan a villám-ikon. A drabális izomagyak persze teknősbéka módjára védekeznek, ilyenkor köpenyünkkel töröljük őket képen, mire megzavarodnak, s máris bevihetünk nekik pár ütést. Fifikásabb taktikát kívánnak a fegyverrel felszerelkezett bűnözők: ellenük nem célszerű nyíltan kiállni, dobjunk egy füstbombát közéjük, rejtőzzünk el a magasban, és lopakodva csapjuk le rájuk, egyenként likvidálva őket. Minden a pontos időzítésen múlik, egy milliszekundumnyi kihagyásnál tutira bekapjuk a sallereket, ha nem jössz bele a ritmusba, véged. 


A későbbiek során az ellenfelek létszáma növekszik, egyre felszereltebbek lesznek, még nehezebbé vállnak a harcok. Egy-két új ellenségtípus is tiszteletét teszi, de ettől még nem lesz változatosabb a játékmenet, ugyanazokat a taktikákat alkalmazzuk, olykor a kütyüinket bevetve. A Batclaw-val megragadhatjuk a haramiákat és magukhoz ránthatjuk, Bataranggal képen törölhetjük, vagy robbanó gélbe csalhatjuk őket. Új eszközeink is lesznek: itt van a sokkolós kesztyű, amivel a makacsul védekező alakokat is megtörhetjük. Az elhúzódó összecsapások olykor fárasztóak tudnak lenni, s bár Batman is egyre keményebb lesz, sokszor éreztük, hogy a fejlesztők csak az időt húzzák egy-egy finomabb jelenet előtt. Mindig tudni fogod, hogy mire számíthatsz, s mikor felülkerekedsz rajtuk, bedobnak eléd még egy vicsorgó csoportot. Két éve az Arkham Cityből már kigyomlálták ezeket az olcsó húzásokat, most miért kell újra erőltetni? A következő területen jön egy kis nyomozás és mászóka, majd ismét a nyakunkba szakadnak a rosszfiúk. Unalmas? Persze. A kétgombos harcrendszer továbbra is kézre áll, látványos kiütéseket és akrobatikus mozdulatokat vonultatunk fel, de bizonyára vannak olyan rajongók, akik többre vágytak, néhány új elemre, de nem kapták meg.


A detektív mód ismét egy sűrűn alkalmazott megoldás, hiszen Batmannek sokszor kell nyomok után kutatnia a továbbhaladáshoz. Bűncselekmények helyszínén egy gombnyomásra válthatunk erre a nézőpontra, ahol átláthatunk a falakon, a talált mintákat beszkennelhetjük. A recept szinte ugyanaz, kicsivel több az interakció, de az igazság az, hogy a jelenetek során még mindig fogják a kezünket. Immáron lehetőségünk lesz visszajátszani a bizonyos eseményeket a rejtély megoldásához szükséges tárgyakat keresve – hasonlóan a Remember Me-ben látott memória-visszaállításhoz. Ez az elem tényleg jól működik, a nyomozások színesebbeké váltak, de szigorúan csak a főküldetések során, a mellékes munkák továbbra is ismétlődőek és minden kihívást nélkülöznek. Ilyen áron nem volt értelme elnyújtani a játékidőt.


Végül is egy nyitott világú címről beszélünk, ahol a téli arcát mutató Gothamben ténykedhetünk. Bár a történetvezetés lineáris, a küldetések helyszíneit szabadon is megközelíthetjük. Először is véssük magunkban: a város csupán díszlet. Ugyan véletlenszerű összecsapásokba boltunk, csip-csup feladatokat teljesíthetünk, melyek csupán pár alkalommal érdekesek, de utána már nem érzünk késztetést az elvégzésükre. A szabadon lengedezés mintha kicsit kötöttebb lenne: néhány magas épület tetejére esélyünk sem lesz felkapaszkodni. Az Arkham Cityben szinte eggyé váltunk a várossal, itt csak kiegészítő szerep jut neki. Pluszban a Batwinggel egy gombnyomásra képesek leszünk gyorsan felkeresni a kívánt helyszínt, nem kell perceken át lengedeznünk sikátorok és háztetők fellett, ami kétségtelenül kényelmes és időtakarékos megoldás. Lehet, hogy pont a sandbox feeling veszik el, de mi mégis ezt a lehetőséget alkalmaztuk a legtöbbször.


Minden kütyünket és Batman képességeit is fejleszthetjük a játék során, pluszban számos kihívást abszolválhatnak a maximalisták. A Dark Knight System menüpontban követhetjük nyomon a megnyitható modulokat, így tehetünk szert továbbfejlesztett eszközökre, ami folyamatosan fenntartja az érdeklődésünket, bár nélkülük is teljesíthető a játék, de miért mondanánk nemet a könnyítésekre? A New Game Pluson felül ott lesz a rémálom-mód is, ahol egyetlen élettel kell végignyomnunk a játékot – önszívatásra, kontrollertörésre ideális. A kampány olyan tíz órás elfoglaltságot nyújt, s a kötelező Challenge-módon felül igazi multiplayert is találunk a kalapban.  Az online mókát a Splash Damage követte el, s három csapat küzd egymás ellen a Splinter Cell-féle Spies vs. Mercs-hez hasonló megvalósításban. Lehetünk minden hájjal megkent gengszterek, akik Joker vagy Bane talpnyalói, míg a sötétben Batman és Robin alkotta brigád rejtőzködik. A térképen található pontokat kell elfoglalunk és megtartanunk, kütyüket is használhatunk, igazán érdekes küzdelmeket tartogatva, s még a bandatagok is bevethetik a detektív módot limitált ideig. Bár az online szegmens remek kísérlet arra, hogy csavarjon egyet a jól bevált recepten, nem elég kiforrott ahhoz, hogy emlékezetés és szavatos része legyen a Batman: Arkham Originsnek.

A grafika továbbra is lenyűgöző, bár kicsit szűkösnek éreztük a játékteret, valamint az összkép némileg szürkébb. Ami kissé furcsa még, hogy Batman és a bűnözők végtagjain dagadó izmokat kissé túlzásba vitték, úgy néznek ki, mintha valami szénné kokszolt testépítők lennének. Leginkább a téli Gotham fogott meg bennünket, ami kétség kívül elvarázsolja az érző szíveket. Azért hibák is akadnak: hősünk palástján áthaladnak a rosszfiúk végtagjai, nem ugorhatunk át derékig érő akadályokat, mert a készítők nem engedik. Akad azért markáns pozitívum is! A zenék és szinkronhangok továbbra is erőteljesek, Bruce Wayne fiatalabb kiadását ezúttal Roger Smith szólaltatja meg, míg Joker esetében a nyugdíjas éveit töltő Mark Hamillt Troy Baker váltotta a mikrofon mögött, és nem vettük zokon a cserét.


Habár a Batman: Arkham Originsről a fejlesztők úgy nyilatkoztak, hogy majd felfrissíti a sorozatot, az igazság az, hogy még mindig bigottan ragaszkodtak az előző részek hagyományaihoz. A kísérletező kedv csak nyomokban tűnik fel, s nem olyan markánsan, mint ahogy elvárható lenne. A történet ugyan érdekes és fordulatos, nem tud kellőképp kibontakozni a sztárparádé, a játékmenet során pedig sablont sablonra halmoz a montreali társaság. Túl nagy falatnak bizonyult a Rocksteady után átvenni a sorozatot, még akkor is, ha a csere csupán ideiglenes. Mérget vehetünk rá, hogy az eredeti fejlesztők nem ülnek a babérjaikon, s az igazi folytatás még várat magára. Ne ijedjünk meg: az Origins egy remek játék, amely bőven megérdemli a bizalmunkat, de nem hagy akkora nyomot, mint a korábbi részek.