Opulencia varázslatos kastélyai a fellegekig érnek, békét és szeretet sugallva. A látszat viszont mint oly sokszor, most is csalóka. Lakói közt nem ismert az egység és a köztulajdon fogalma, mindenki a maga ura. Nincs király, vagy egyéb uralkodó, egyfajta feudális rendszer működik, ahol mi is földesurak szerepében tetszeleghetünk. Persze nehogy azt higgye valaki, hogy belecsöppenünk egy sablonos középkori játékba, a fenti leírás csupán képletes volt. A birodalom önkéntes uralkodói, vagyis az online játékosok egymás kifosztásából tesznek szert haszonra, mert nincs is annál nagyobb öröm, mint megkeseríteni szomszédunk életét.

 

 A játék elkezdéséhez magától értetődően egy Ubisoft accountot kell kreálunk, amely minden belépéshez szükséges lesz. Indulás után egy egyszerű felhasználóbarát menü vár minket, ahol máris kezdődhet a kaland. Bevezetőnk Opulenciába jobb talán nem is lehetne, egy barátságos, öreg mesélő hangja csendül fel, aki a maga igen humoros módján mutatja be ezt a meseszerű világot. Az itt kapott információk szinte teljesen lényegtelenek, viszont mégis ad egy alapot az egésznek, hogy gyerekek módjára beleéljük magunkat, alig várva, hogy kezdetét vegye a játék.

Előtte azonban még vár minket a karakterválasztás. Három hős közül válogathatunk, ami kissé szegényes kínálat, mégis mindenki találhat magának testhez álló kasztot. Az első számú és talán mindenki által legszimpatikusabbnak választott hős Sir Painhammer, a szőke herceg, fehér ló nélkül. Igazi harcos, aki közelről morzsolja porrá ellenségeit erőteljes csapásaival és rendíthetetlen magabiztosságával. Második, már kevésbé egyedi karakterünk egy vadász, akinek első ránézésre példaképe Robin Hood lehet, azzal az eltéréssel, hogy az egyik szeme hiányzik. Képességeivel ő már távolról ritkítja az ellenség sorait, és mint minden igazi vadásznak, neki is szolgálatában áll egy állat, jelen esetben egy sólyom. Harmadik és egyben utolsó hősünk a gonosz sötét varázsló, aki pusztán tekintetével lángba borítja ellenfeleit. A vadászhoz hasonlóan ő sem szemtől szemben küzd, jobb szereti holtan tudni őket, mire közel ér hozzájuk. Logikus módon minden karakter rendelkezik egyéni képességekkel, amelyek a fejlődéssel haladva várnak elérhetővé. Itt mutatkozik egy kisebb probléma, ami komoly fejtörést tud okozni. Hősönként legalább tíz képesség áll rendelkezésre, de ezek nem használhatók egyszerre, harc közben csupán négy hely van fenntartva számukra.

Karakterünk kiválasztva, izgatottan várjuk kastélyunk testre szabását és az első támadást, de mégsem megy ez ilyen könnyen. A játék készítői figyeltek arra, hogy minden információ rendelkezésünkre álljon, ne kelljen világtalan módon keresni a megoldást különböző fejlesztésekre, vagy tárgyak kreálására. Itt lép be a képbe segédünk, Cornelius Richling, aki egyértelműen a legegyedibb személyiség a játék során. Egy bohókás, szerethető emberről van szó, aki egy csapatnak tart minket, többnyire a kincstárban lévő aranymennyiség miatt. Cornelius bemutatja nekünk saját várunk minden egyes kis sarkát, így igen könnyen megtanulhatunk bármit, amire szükség lesz a fejlődéshez. Minden teljesen kézenfekvő lesz, a mi dolgunk csak azon gombok nyomkodása, amelyet csapattársunk kijelöl.

A játékmenet két fő részre bomlik: az izgalmasabb és több időt igényelő rész más várak megtámadása, a második pedig saját várunk védelme, a hasonló támadások ellen. Az első támadásnál megtanuljuk az igen egyszerű módszerét annak, hogyan fosszuk ki ellenfelünk arannyal és életkristállyal telt kincstárát. Dungeon szerű várak szörnyein és különféle teremtményein keresztül kell átrágni magunkat, amely egy Diablo játékosnak igen ismerős lehet. Igazi, hack 'n' slash játékmenet, ahol a cél előretörni az ellenség hulláját eltiporva, majd megküzdeni a várak főellenségeivel. Ez eleinte mind nagyon szép és jó, azonban itt elérkezik a játék egyik legnagyobb problémája, a monotonitás. A várak és az ellenfelek nem túl változatosak, a játékmenet pedig teljesen lineáris. Az sem dob az élményen, hogy nagyobb szinteken az ellenfelek nem csak hogy erősebbek, de többen is vannak, és szinte betöltik az egész képet, hatalmas káoszt kreálva. Ezen negatívum mellé társul még az idő szorítása. Szörnyen bosszantó tud lenni az, hogy komplett seregeket kell lecsapni, miközben tudjuk, hogy az időnk véges. Ez kapkodást eredményez, jön a hajtépés, amiből sajnos még a legtürelmesebb emberek sem maradhatnak ki.

A vár védelme már nem tartogat ennyi negatívumot, de felejthetetlen izgalmakban sem lesz részünk. Viszonylag sok fejlesztésre váró terület van, hiszen minden fejleszthető. Saját kastélyunk is szintenként fejlődhet, így juthatunk el vele komolyabb kihívókhoz. Ezt a fejlődés a vár szíve szabja meg, amely minden fejlődéhez elengedhetetlen. A dolog igen egyszerű: a szív szintje mindig megegyezik a vár szintjével. Felállítható arany- és életkristály bánya, a nagyobb vagyonok megszerzéséhez, illetve építhetünk karakterfejlesztő helységet, laboratóriumot, ahol előállíthatjuk az élet és mana elixíreket.

Mindezen kreálmányok felépülése azonban real time zajlik, ami megint csak el tudja venni az ember kedvét a játéktól, hiszen nem az interneten, külön oldalon megnyitott játékról van szó. Nem mindenki gépe bírja, hogy egy laza billentyűkombinációval kilépjen az asztalra, várni kell, és ez akár egy órát is igénybe vehet. Erre lehet megoldás az addig hanyagolt karakterek fejlesztése, esetleg a vár védelmének fejlesztése. A vár védelem kiépítése egy viszonylag élvezetes dolog, szörnyeket és csapdákat kell elhelyezni úgy, hogy örökre elvegyük ellenfeleink kedvét egy újabb próbálkozástól. Itt az emberi kreativitás szinte teljesen kihasználható, egészen a pénzes dolgokig. Sajnos ez a játék sem maradt ki a sorból, van ami csak valódi pénzért elérhető.

Mint az látható, ez a műfaj még gyerekcipőben jár a Ubisoft háza táján, ám próbálkozásnak nem rossz, sőt kifejezetten jó irányba haladnak vele. Megalkották Opulenciát, a mesés kincsek hazáját, ahol a látvány és a hangulatos középkori zene csodás hangulatot kelt. A hack 'n' slash és tower defense műfajok keveréke pedig egy igazán jó ötlet, azonban ez nem elég egy ember figyelmének lekötéséhez. A játék legnagyobb hiánya a változatosság, amely pont elég ok ahhoz, hogy ne nyújtson maradandó élményt, és hamar túllépjünk rajta. A Mighty Quest for Epic Loot egy újabb reménység lehetett volna a free2play játékok közt, de egyenlőre csak úgy beszélhetünk róla mint egy unalmas unaloműző. Talán ha fejlődik, bővül, akkor érdemesebb is lesz több időt szánni rá.