Amikor az első Call of Dutyban Sztálingrád partja felé zötykölődtem egy lélekvesztőn, záporoztak a lövedékek, körülöttem csaptak le az ellenséges Stukák, libabőrös lettem. Mindez 2003-ban történt. A sorozat legutóbbi darabjaitól legtöbbször a hátamon állt fel a szőr, ami egyáltalán nem előnyös egy olyan címnél, amely minden évben az egyik legfontosabb megjelenésnek számít. Nyilvánvaló, hogy a tavalyi Ghosts szabályos mélypontnak számított a széria életében. A kampányon nagyokat ásítottam, a multiplayert érintő változások visszaütöttek: az online porció közel sem volt olyan élvezetes, mint a Black Ops 2-é. Egyértelmű, hogy ha az Activision évente elő akar állni egy új résszel, csak kidolgozottabb és újdonságokkal teletömött folytatások jöhetnek szóba. Az Advanced Warfare az első olyan epizód, amely kettő helyett három évig készült a Visceral veteránjaiból verbuvált Sledgehammer Gamesnél, Ami pedig a radikális ötleteket illeti, a 2009-ben alakult kaliforniai brigádot nem kell félteni: kezdetben egy sötét hangulatú, kalandjátékos elemekkel megspékelt Call of Dutyt készítettek, ám a projektet idő előtt lelőtték, később az Infinity Wardnak segítettek be és eddig kellett várni az első önálló alkotásukra.


Felesleges rágódni azon, hogy első ránézésre tök ugyanolyan Call of Duty-t kapunk, mint legutóbb. A kiadónak esze ágában sincs változtatni az alapokon – ha eddig nem fogadtad el a tényt, akkor a kisebbség sorait erősíted. Ha a tősgyökeres rajongók táborába tartozol, magasról teszel a fanyalgók véleményére, elvégre megkapod az újabb adagot, amivel a következő 12 hónapban múlatod az idődet. Az igazi érdekesség a körítésben rejlik, ez pedig kényes téma, lévén a történelem kismillió konfliktusát feldolgozták már az elmúlt években. Mostanság viszont a közeljövő hadviselésére izgulnak a kreatívok. Az Advanced Warfare mentsége mellett szól, hogy a Black Opsokkal ellentétben, korántsem annyira sci-fi az egész, sokkal földhözragadtabbak a sztoriban felvonultatott technológiai eszközök - mindegyikből létezik prototípus, de minimum a tervezőasztalon hevernek. A Sledgehammer víziója szerint a jövő háborúit privát hadseregek vívják, ők az igazi vagány srácok, a kormánynak egyre kisebb befolyása van felettük, noha a legveszélyesebb küldetésekre sokszor éppen a PMC-ket kénytelenek hívni. Erre jó okuk van: a gazdaságilag instabil államok egyszerűen nem engedhetik meg maguknak az olyan költséges eszközöket, melyek emberfeletti erőt biztosítanak a viselőinek.


A történet 2054-ben játszódik, főhősünk Jack Mitchell, akinek hangját korunk legtöbbet foglalkoztatott szinkronszínésze, Troy Baker adja. Arcának vonásai is felfedezhetőek a magyar Digic Pictures által összerakott átvezetőkben, noha a missziók közben a játék egy percre sem szakít a belső nézettel. Az első bevetésen karakterünk elveszíti a karját, ám esze ágában sincs nyugállományba vonulni, társa temetésén kapva kap az alkalmon, és elszegődik megboldogult barátja apjához, Jonathan Ironshoz (ő lenne Kevin Spacey), akié a világ legnagyobb privát hadserege (felmerülhet a kérdés, hogy az ifjabb Irons miért melózott a seregben, amikor a papánál tejben-vajban füröszthetnék). Elvesztett karját high-tech protézissel pótolják, a kapott exoskeleton sem olyan fapados, mint amilyet a normál honvédségnél viselt. Főszereplőnk hiába is próbál lazának tűnni, ahogy azt sejteni lehetett, Spacey elviszi a hátán az egész történetet. Munkaadónk folyamatosan végigköveti karrierünket és nem rest hangot adni saját világnézeteinek. Ostorozza a nagyhatalmak külpolitikáját, ugyanakkor megmarad igazi üzletembernek: az Atlas által kínált csúcskategóriás militarista eszközöket bárkinek eladja, aki képes megfizetni, de azért a pártatlanság sem az erőssége. Más szóval, bitang jól összerakott karakterről van szó és színész digitális mása minden képernyőn töltött percben brillíroz. 


Bonyodalom nélkül nincs jó kampány, esetünkben a roppant sablonosnak hangzó KVA terrorszervezet kavarja a kakit, és a sorozat szellemiségének megfelelően nem egy világvégi országban, hanem az egész világon. A KVA a nagyvárosokban különféle merényleteket hajt végre, vezetője egy totálisan zakkant figura, és az Atlasra hárul a feladat, hogy megfékezze a bajt, és a kicsiny bolygónk egy évre újra fellélegezhet. A fejlesztők ezúttal nem hollywoodi írókkal akarták eladni a sztorit, ők is jól tudják, hogy egy szájban gyorsan olvadó cukorka az egész, ami elsőre élvezetes, de másodjára már teljesen unalmas hullámvasút. 15 küldetés során rakunk rendet egy jól követhető útvonalon haladva, pont arra, amerre a pályatervezők szeretnék. Ha megállunk nézelődni, letérünk a kiszabott ösvényről, a program rögtön az arcunkba tolja, hogy elhagytuk a misszió területét, húzzunk vissza, mert baj lesz. Ezek pedig roppant idegesítőek, pedig távol állt tőlem a zendülés gondolata, csupán azokat a fránya inteleket szerettem volna begyűjteni, amik rendszerint a pályák eldugott sarkaiban találhatóak.


Ha viszont sínen haladunk, olykor még mosolyra is görbülhet a szánk. A céllövölde továbbra is vásári szórakozás, olykor álleejtős pillanatokban lesz részünk, van, hogy lelassul az idő és lesz időnk fejlövéseket osztani, amikor behatolunk egy ellenségektől hemzsegő szobába, máskor a végeláthatatlanul özönlő terroristák és drónok rohamát verjük vissza. A zűrzavart a bőrünkön érezzük, s habár a történet szerint egy apró fogaskerék vagyunk a gépezetben, minduntalan nekünk kell elvégeznünk a piszkos munkát. A társaink készségesen bevárnak, amikor lemaradnánk, és véletlenül se céloznak pontosan, így lesz alkalmunk az rosszarcúak tetemes hányadát magunk elintézni. A narratíva ellenben hozza az elvárható színvonalat: az epikusságot tekintve folyamatosan rákontráz magára. Gondolkodnunk nemigen kell, az utasításokat és az egygombos interakcióra való felhívást a képernyő közepére, nagybetűvel írják fel, hogy véletlenül se tévesszük szem elől. A kampány a diktatúra szimbóluma: nulla szabadságérzetünk van, véletlenül sem követel agymunkát, reflexeket már annál inkább – ne agyalj, csak vedd fel a ritmust! Ezt a bekezdést bármelyik Call of Duty-cikkbe beilleszthetnénk.


Az egyedi ízt a szuperkatonás képességek jelentik. Az EXO-k jelentőségét már a töltőképernyőkön sulykolja belénk a program. A Crysis óta csillió hasonszőrű sci-fi shooterben láttunk már hasonlót. Most tényleg újdonságnak számít a dupla ugrás? Oké, magas épületekről is leugorhatunk a cuccal, miközben a sugárhajtással tompíthatjuk a becsapódást. Mágneses kesztyűvel sík falakon mászhatunk fel, ahogy azt Tom Cruise bácsi tette Dubaj felhőkarcolóján a legutóbbi Mission Impossible-ben. Az már sokkal fájóbb dolog, hogy ezt a fícsőrt csupán egy-két alkalommal élvezhetjük egy félperces közjáték keretében. Kit hoz lázba, hogy nyúlfarknyi ideig ülhetünk egy hoverbike nyergében? Senkit? Na, ugye!  Ám a Call of Duty végre elért arra a szintre, hogy katonánkat – pontosabban az exoskeletont – a küldetések közbeni teljesítményünktől függően fejleszthetjük is. Páncélzatunk egy idő után ellenállóbbá válik, fegyvereinket gyorsabban tölthetjük újra, a visszarúgás is redukálódik, gyorsabban futhatunk, nagyobb sérülést okozhatunk különféle anyagokban és így tovább. A program emellett követi, hogy hány ellenféllel végeztünk, hány fejlövést osztottunk ki stb., és ez alapján adja ki az fejlesztésre elkölthető pontokat. Sokat látott funkció ez, s még véletlenül sem forradalmi.


Fegyverarzenálunk tisztességes, de még mindig a jól ismert darabok kicsit felpimpelt, futurisztikus változatairól van szó. Az igazi élmény a multifunkciós gránátokban rejlik, egy gombnyomással eldönthetjük, hogy a kezünkben szorongatott darab villanjon, vagy repeszeket szórjon szét, láthatóvá tegye a közelben lévő ellenséget a falakon keresztül, esetleg célkövetőssé (okosgránát, ehh…), netán EMP-vé alakítsuk a körülöttünk repkedő drónok legnagyobb bánatára. Habár az ehhez hasonló eszközök ugyan nem teljesen fiktív darabok, a moziszerű élmény miatt mégis nehezen fogadta be a gyomrom az egészet, a száguldó autókon való ugrándozás és más hihetetlen jelenetek aláássák a játék minimális autentikusságát is. Ha fittyet hánysz a marketingszövegre, egész jól szórakozol majd 6-8 órán át.


Ha abban reménykedtél, hogy a többjátékos szegmens majd kézzel fogható változásokat hoz, el kell, hogy keserítselek. Tény, hogy a progresszió-rendszer kellően hosszú szavatosságot biztosít és korántsem olyan jellegtelen a multi, mint a Ghostsé, de azért idén többet vártunk – mint tavaly és tavalyelőtt is. Az újdonság annyi, hogy az EXO-val kivitelezhető szabadabb mozgás ide is beette magát. A hatalmas ugrások és gyors helyváltoztatások már-már Titanfall-szerű utóízt kölcsönöznek az online mókának, ám ettől eltekintve marad minden ugyanolyan, mint legutóbb. A kasztválasztásnál azért szabadabb kezet kap a játékos: a saját ízlésünknek megfelelően állíthatjuk össze felszerelésünket, kiegészítőinket, illetve a perkökön és a scorestreakeken kívül két EXO-fícsőrt is beállíthatunk magunknak. Mivel a multi lényege a viszonylag kis térképeken zajló darálás, nem nagyon lesz időnk az energiapajzzsal és miegyébbel vacakolni, hiszen, amint meglátjuk az ellenséget csak lőni lesz időnk. Szerintem az Activisionnél maximum kísérletezésre jut erőforrás, és az idő dönti el, hogy mi marad meg legközelebb, s mi bizonyul zsákutcának.


A megszokott játékmódok visszatérnek és ezúttal kapunk egy újat is az Uplink személyében, amiről hamar kiderül, hogy csak minimálisan különbözik a CTF-től. A térképek a stílusnak megfelelően szűkösek, a legnagyobb is csak a töredéke lehet a Battlefield legkisebbjének. A scorestreakeket (leánykori nevén killstreakeket) is testre lehet szabni, a segítségükkel irányítható robbanófejeket küldhetünk a célpontra, drónokat eregethetünk, műholdról vezényelhető légicsapást indíthatunk és hasonlóak. Szerencsére már a multi kezdő kínálata is olyan szerteágazó, hogy még az újoncok is felvehetik a kesztyűt az 50. szintű játékosokkal, nem lesznek hátrányban. A multiban megjelentek a supply dropok, melyek a teljesítményünktől függően megszerezhető zsákbamacskák. A csomagok véletlenszerűen új páncél-kiegészítőket, fegyvereket, azok szerelékeit és egyéb bónuszokat tartalmazhatnak. Lehet, hogy valaki erre izgul, de én személy szerint jobban szeretem, ha én menedzselhetem a megnyitható extrákat.


Az olyan jövőbemutató finomságok, mint az EXO, a pajzsok és a fejlett álcázás csak némi egzotikus fűszernek foghatóak fel, a fegyverkínálat – néhány kivételtől eltekintve – továbbra is a gépkarabélyok, géppisztolyok, sörétesek, mesterlövészpuskák és rakétavetők variánsaira épül. Az anyagból nem hiányzik a kooperatív móka sem: az EXO-Survival módban a hullámokban érkező ellenfeleket fékezhetjük meg - soha nem tudhatjuk előre, hogy mi vár ránk. A dedikált szerverek fogalmát másként értelmezi a kiadó, mint a veteránok többsége, de ettől függetlenül ilyen nem létezik az Advanced Warfare-ben. Helyette továbbra is globális adatközpontok dolgoznak a multi alatt, a céljuk az, hogy zökkenőmentes legyen a matchmaking és kapcsolat, de ez nem mindig jön össze, be kell érnünk privát meccsekkel. A multiplayer évtizedes hagyományokra épül, jól bejáratott – óvatosan közelítenek felé a fejlesztők. Amíg az eladások hozzák az elvárt milliókat, addig nem is számíthatunk merően új irányra, elvégre minden forradalmár mellé jutna legalább egy konzervatívabb fan, aki vérre menne, hogy visszakapja az ő kis megszokott mészárszékét, perköstül, mindenestül.


A látvánnyal teljesen meg voltam elégedve PS4-en, van itt minden: 1080p és 60 fps. A főbb szereplőknek iszonyatosan élethű az arca, a felületek csillognak, valódi effektparádé van a képernyőn. Nem érdekelt, hogy az engine csak kis mértékben fejlődött, az összkép így is megnyerő, nincs idő arra, hogy a sarkokban eldugott tré minőségű textúrákon, baltával faragott objektumokon és klónkatonákon vetyengjünk. A hangzásvilág szintén fenomenális, e tekintetben eddig sem lehetett azt mondani az Activisionre, hogy smucig. A megszokottnál is lineárisabb kampány és a többjátékos rész nüánsznyi újdonságainak tudatában az Advanced Warfare továbbra sem hozza el a Call of Duty-sorozat új korszakát. Az már más kérdés, hogy a kiadó döntéshozóinak nem nagyon fűlik a foga a változásra – ebből próbáljon kihozni valamit egy magát profinak valló fejlesztőcsapat! A Sledgehammer Games mellett szól, hogy határozottan jobban élveztem az aktuális részt, mint a legutóbbiakat, jót tett a multinak a változatosabb mozgáskultúra, s mire ráunnánk a térképekre, máris vehetjük az új DLC-ket. A hároméves vetésforgó úgy néz ki, beválik, kíváncsi vagyok a Treyarch jövőre mit lép.