Dying Light: Hellraid teszt

  • Írta: Baloo
  • 2020. augusztus 22.
Több mint hétévnyi huzavona után végre megérkezett a képernyőinkre a hányatott sorsú Hellraid. Nem épp abban a formában és minőségben, mint amire számítottunk, de egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy be kell érnünk egy DLC-vel.

Az eredeti Hellraid még anno a 2011-es Dead Island modjaként mutatkozott be, majd 2013-ban a Techland már önálló játékként hivatkozott rá. Azután teltek, múltak az évek, és a lengyel fejlesztőcsapat bejelentette, hogy PC mellett az akkori next-gen konzolokra (Xbox One-ra és PlayStation 4-re) is elhozná a belső nézetes hack & slash játékot. Végül 2015 májusában nyelték el a pokol bugyrai a projektet, hogy bő öt évvel később kimásszon onnan, mint a Dying Light egyik DLC-je. 

Úgy tűnik, a lengyel stúdiók versenyt futnak, hogy ki kezeli nagyobb alázattal az alkotását, ugyanis a The Witcher 3: The Wild Hunthoz kiadott prémium minőségű kiegészítők mellett a Dying Light megjelenés utáni támogatása is példaértékű a szakmában. Miközben a Techland teljes gőzzel dolgozik a játék folytatásán, az elmúlt öt évben folyamatosan jobbnál-jobb DLC-kkel, például a The Followinggal bővítette a zombis parkourszimulátorát. Habár a Hellraid nem ugyanabban az árkategóriában indul, mint az előbb említett társa, ez még nem ok az örömre: sajnos nem csak az árcéduláját, de a minőségét is megfelezték. De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, hogy mire számíthatunk a készítők régóta várt játékának szellemi örökösétől! 

Senki sem tudja, hogy honnan jöttek ezek a játéktermi gépek, azonban egy titokzatos áramkimaradás után a torony lakói a pincében találták őket, majd a kíváncsiságtól fűtve rájöttek, hogy nem egyszerű masinák, hanem átjárókapuk más dimenziókba. A sztori innentől kezdve nincs túlbonyolítva; a Towerben lévő pihenőszobánkban megtalálható lesz a Hellraid feliratú arcade gép, és a “lelkünket beledobva” már indulhat is darálás. Nincs is ezzel semmi probléma, hiszen egy roguelike démonirtás a Dying Light játékmechanikájával nyakon öntve már önmagában is egy hívogató koktél, a baj csak ott kezdődik, hogy a Hellraid jó sok dolgot kivesz a formulából, ami miatt szeretjük a Dying Light-játékokat. 

A DLC első húsz perce nagyon jól működik. Sötét kazamatákban lootolunk, sebkötözés helyett health potionöket hörpintünk fel és csontvázakat püfölünk kardokkal, buzogányokkal, valamint fejszékkel - az egész miliő nagyon kellemes Hexen II- és Dark Messiah: Might and Magic-emlékeket idéz fel az emberben. Azután ahogy eltöltünk pár órát a játékkal (hacsak nem vagyunk speedrunnerek, és végeztünk ennyi idő alatt a teljes kiegészítővel), rájövünk, hogy a Hellraid egy nagyon egyszerű és statikus élményt kínál. Az új DLC pályadesignja csak minimálisan használja ki a Dying Light zseniális parkouros mozgásait - azt is inkább a titkos helyek felkutatásánál -, a hangsúly inkább a harcokon van, azoknál viszont kibukik, hogy nem igazán ezért szerettük az alapjátékot.  

A lootolás sem túlságosan motiváló. Érthető okokból az eddig megszerzett fegyvereinket nem vihetjük magunkkal a Hellraidbe, viszont az ott szerzett gyilkolóeszközöket kihozhatjuk Harranba, ezek azonban nem olyan szuper közelharci fegyverek, hogy a rajongók nyakukat törve menjenek újabb és újabb dungeon runokat. Ezenkívül pedig csak érméket fogunk találni a ládákban és az ellenségnél, amiket elköltve vásárolhatunk Hellraid-fegyvereket az alapjátékban. És ha már témánál vagyunk, kénytelen vagyok hangot adni a szomorúságomnak, hogy a már említett közelharci eszközök mellett egyetlen íj vagy nyílpuska - esetleg, hogy még vadabbat mondjak: varázslat - sem kapott helyet a játékban, így a pár eldobálható robbanó-, sokkoló- és mérgezőfiola mellett nem túl nagy a változatosság, amikor összecsapásra kerül sor. 

A Hellraid legnagyobb problémája pontosan ebben leledzik: borzalmasan egyhangú. Hiába az első félórában lenyűgöző hangulat, egyszerűen túl kevés az ellenféltípus, túl kevés a fegyver és túl egyforma a környezet. Nagyon érződik az egész produktumon, hogy a készítők már teljes kapacitással a Dying Light 2-n dolgoznak, és ezt a DLC-t inkább önszórakoztatásból rakták össze a szabadidejükben. Pontosan ezért nem is lehet kimondottan haragudni a Hellraidre, hiszen a Techland attitűdje a játékával kapcsolatban elég jól előrevetíti, hogy nem elképzelhetetlen az sem, hogy a folytatás végig velünk lesz majd a következő generációban, akárcsak az elődje volt a PS4-Xbox One-érában. 

A fentiek tudatában pedig pontosan egy valami döntené el a Hellraid verdiktjét: mégpedig az ára. És itt megint csak vakarja a fejét az egyszeri ember, hiszen a kiegészítőért elkért 10 euró nem egy egetverő tétel, amikor viszont egy-egy leértékelés során az eddigi teljes Dying Light-élményt megkapjuk 15 euróért, akkor elég nehéz lelkesen ajánlani a Hellraid megvásárlását. Viszont az biztos, hogy jó ideig ez a DLC lesz az egyetlen módja annak, hogy egy kis ízelítőt kapjunk abból, hogy milyen is lehetett volna a Hellraid, ha nem kaszálják el annak idején a fejlesztését - a Dying Light 2-vel a nyakukban ugyanis nehéz elképzelni, hogy a közeljövőben újraindítják a projekt munkálatait a Techlandnél. 

A Dying Light: Hellraid PlayStation 4-re, Xbox One-ra és PC-re jelent meg, mi az utóbbin teszteltük egy Intel i5-7500, 8 GB RAM és egy AMD Radeon Vega RX 64 társaságában.

Kapcsolódó cikkek

3.
Neotechtr
Shit, ez még csak most jelent meg? Tényleg be volt harangozva ezer éve, de már rég megfeletkeztem róla. Meg ez az egész dolog, ami a cikkben van a harcról meg a pályákról nekem még csak kicsit sem tetszik. De még a youtube videó borítóképe is: jönnek a csontvázak a várban karddal és világít a szemük, szemben velük meg a farmeres pulcsis fazon casio órával a kezén.
2.
NemecsekErno
Kiváncsi lennék mennyien dolgoznak be innen a CDPR-nek, vagy ezeknek.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...