És mennyire élvezetes ez az őrület, te jó ég, akarom mondani pokol! Mondjuk ez nem is csoda, hiszen az általunk szignózott szerződés lapjait maga Belzebub, a Sátán nyomtatta ki, aki eléggé hírhedt arról, hogy kívül-belül ismeri a legkülönfélébb élvezeteket – legyen szó akármilyen bűnös viszonyról, vagy egyéb gyarlóságokról. Ugyanakkor azt is tudjuk őfelségéről, hogy előszeretettel kerget hiú ábrándokba és sosem köt olyan paktumot, amivel rajta kívül a másik fél is jól járna. Így lesz ez most is, mivel hiába szelhetjük át a túlvilágot a frissen beújított gördeszkánk segítségével, legbelül már az utunk legelején tudni fogjuk, hogy ennek a kalandnak nem lehet happy end a befejezése.

Tökéletes bizonyíték erre az általunk irányított démon maga, hiszen amint felcsapja a deszkás hacukát, a teste azon nyomban ragyogó üveggé változik, ami egy szempillantás alatt darabokra hullhat. Szerencsére a szerződés hasábjai között azért kapunk erre vonatkozóan némi kiskaput, ugyanis hiába verjük a fejünket folyamatosan falba, egy gyors újraéledést követően szinte büntetlenül (egyedül csak a kombónk vész oda), rögtön onnan folytathatjuk tovább, ahonnét nemrégiben félbetörtünk, ami hatalmas segítség lehet azok számára, akik kevésbé mozognak otthonosan a félcsövek és korlátok világában. Mert bizony a Skate Story egy ízig-vérig gördeszkás játék, ami elsőre kissé furcsának tűnhet egy ilyesfajta szürreális történetbe ágyazva, de ahogy egyre mélyebbre merülünk, akarom mondani gurulunk a pokol bugyraiban, szépen lassan megértjük a szabadság utáni óhatatlan vágyakozás és az extrém sport nyújtotta önfeledt szórakozás közötti erőteljes összefonódást.

Lenyűgöző munkát végzett ezen a téren a projekt mögött álló Sam Eng, akinek őrült víziójára végül az a Devolver Digital figyelt fel, akiktől cseppet sem áll távol a kísérletezgetés és akárhonnan nézem, a Skate Storyban is akad belőle bőven. Most azonban hagyjuk magunk mögött a szürrealizmussal gazdagon átitatott történetet és koncentráljunk inkább a játékmenetre, ami a kisebb sutaságai ellenére kiválóan idézi meg a Tony Hawk játéksorozat legemlékezetesebb pillanatait. Arra viszont jobb, ha mindenki felkészül, hogy a Neversoft sikerszériájában tapasztalható könnyedebb megközelítés helyett itt egy jóval lomhább irányítás mellett kell majd terelgetnünk a démoni entitást, ami a lelkekért megvásárolható extrákkal a tarsolyban sem fog igazán megváltozni, főleg, mivel ezek többnyire csak kozmetikai kiegészítők. A nehézkes kezelhetőség egyébként leginkább a pozicionálás terén fog kiütközni, trükkök közben már kevésbé (amiket a történet előrehaladtával szerzünk meg és segítségükkel az aktuális kombónk függvényében sebezni tudjuk az ellenfeleinket), aminek az az egyszerű oka, hogy utóbbiakat nem az ugrást követően, hanem az ollieval együtt kell beaktiválnunk, ezáltal pedig elesni sem tudunk közben.

Utóbbi elsőre kicsit furcsának tűnhet, de szerencsére hamar megszokható, akárcsak a jóval több odafigyelést igénylő kanyarodás, ami kétségkívül a játék legnehézkesebb része, különösképpen a nagyobb, mellékes feladatokkal teletömött hub világokat összekötő szűkebb folyosókon. A kezdeti szakaszokon rengeteget szívtam azzal, hogy felmérjem a távolságot a különféle tereptárgyak és a démonom között, de aztán szépen-lassan belejöttem és idővel már rutinosan szlalomoztam a felmerülő akadályok közepette. Az irányításba tehát bele lehet jönni, amivel viszont nehéz megbarátkozni, az a Skate Story megvalósítása. A szürrealista látványvilág ugyanis kizárólag akkor működik akármennyire is, hogyha elkap minket ez az álomszerű őrület, ellenkező esetben csak egy idegesítő effektorgiát fogunk látni a képernyőnkön, ami ahelyett, hogy bevonzana minket, inkább eltol magától.

A játék egyébként nem árul zsákbamacskát, hiszen a különféle trailerek és gameplay felvételek mellett demóval is rendelkezik, amit bárki ingyenes letölthet a Steames adatlapjáról, ily módon bizonyosodva meg arról, hogy mennyire kenyere ez az elborult lázálom. Az biztos, hogy nem megszokott egyedisége okán sokakat ki fog majd vetni magából a Skate Story, viszont akik hozzám hasonlóan vevők az ilyesfajta különlegesebb látásmódra, azok valósággal imádni fogják az egészet, különösképpen, ha meghallják a háttérben folyamatosan dübörgő zenei anyagot. A Blood Cultures és John Fio direkt ehhez a játékhoz komponált dallistája ugyanis egész egyszerűen csodálatos lett. Tényleg nincs rá jobb szó, ez maga a tökély, aminek hála minden egyes gördeszkán töltött pillanatunk (különösképpen a boss harcok) azon nyomban bekerül a saját kis videójátékos panteonunkba, méghozzá rögtön a Goldfinger Supermanjére elkövetett első Kickflipünk mellé.

A Skate Story tehát egy valódi csoda, ami bár nem lesz mindenki játéka, de akinél betalál, az még a nyilvánvaló hiányosságai ellenére is imádni fogja, merthogy bizony sajnos azokból is jutott neki néhány. Az egyik ilyen a rövidsége, hiszen mindösszesen pár óra alatt véget ér, ráadásul jelenleg sem szabad kóborlás, sem pedig fejezetválasztás nem szerepel a menüpontok között, pedig higgyétek el, igény az lenne rájuk bőven. Utóbbi lett volna a szinkronra is, bár ennek hiányát csak halkan említeném meg, hiszen egyrészt az egész projekt mögött csupán néhány ember áll, másrészt a nyomott árcédula és a kifogástalan zenei anyag tökéletesen kárpótol minket a hangtalan szereplők közötti szöveges társalgásokért. Szóval mindent egybevetve számomra az idei év egyik legnagyobb meglepetése lett a Sam Eng nevével fémjelzett szürreális gördeszkázás, ami egy olyan, semmihez sem fogható utazásra invitált engem az alvilágba, amiből bűn lett volna kimaradni. Megismétlem még egyszer, bűn lett volna kimaradni.

A Skate Story december 8-án jelent meg PlayStationre (az Extra és Premium PS Plusban alapból benne van), Nintendora és PC-re. Mi utóbbin kötöttünk alkut az ördöggel.