Winnie's Hole próbakör

A Százholdas Pagony lakóira mostanság igencsak rájár a rúd, ugyanis amint közkincsé vált a negédes állatbrigád, Mickey Egérhez és Popeye-hez hasonlóan a horrortematika rögtön megfertőzte a békés idillt. A párosítás elsőre ugyan meghökkentőnek tűnhet, jobban belegondolva azonban teljesen logikus, hiszen amellett, hogy a slasher filmek előállítási költsége kifejezetten alacsony, az ikonikus karakterek miatt jóval nagyobb bevételre számíthat az a stúdió, aki meg meri gyalázni a nézők gyermekkorát. Sajnos ezen mozik rendszerint az „annyira rossz, hogy már néha jó” vonalon mozognak, emiatt pedig minden egyes hasonló próbálkozásnál előtör belőlem a szkepticizmus, ezzel szemben viszont a korai hozzáférésben frissiben megjelent Winnie’s Holet már az első bemutatója óta epekedve vártam.

És hogy miért? Hát azért, mert a Ring of Painről ismerős Twice Different csapata nemcsak felhasználta a Százholdas Pagony nyújtotta adottságokat, hanem tovább is gondolta azokat, méghozzá eléggé elmebeteg módon. A történet alapja ugyanis az, hogy mindenki kedvenc Micimackója egy balul sikerült kaptárkifosztás alkalmával megsebesül, a pocakján éktelenkedő fogakkal szegélyezett lyuk pedig annak rendje és módja szerint elfertőződik. Utóbbiban mondjuk nagy szerepe lesz annak az agresszív vírusnak is, amit mi magunk fogunk irányítani és ami által szépen-lassan egy két lábon járó mutáns húsmasszává változtathatjuk kedvenc kis macinkat. Természetesen a mindenféle kitüremkedésekkel kapálózó szerencsétlent az erdő többi lakója sem nézi majd tétlenül, szóval miközben igyekszünk a lehető legnagyobb szeleteket kiharapni a derék hordozónk gennyes testéből, még különféle cuki kis állatokat is darabokra kell tépnünk.

Egy igazi délutáni családi matiné nemdebár? Hát nagyon nem, még annak ellenére sem, hogy a rajzfilmes látványvilág kifejezetten aranyos, legalábbis az első pár percben, mert utána rögtön elszabadul a pokol és onnantól kezdve nem marad más, csak vér, belek és egy kis csupor méz. Elképesztően groteszk keverék ez, ami még annak ellenére is működik, hogy a grafikai megjelenítés eléggé minimalista, legalábbis hogyha az animációkat nézzük. Ugyanakkor Micimackónk testének változásai a beaktivált módosítók függvényében egy kifejezetten jópofa ötlet és akad is belőlük elég, sőt, később továbbiakra is szert tehetünk, viszont a bőséges kínálat az ellenfelek, illetve a pályák kapcsán már korántsem mondható el a játékkal kapcsolatban. Természetesen ezek mind felróhatók a korai hozzáférés számlájára, szerencsére azonban a nemrégiben kikerült roadmap alapján a fejlesztők nem lazsálnak és igyekeznek mihamarabb kibővíteni az egyelőre igencsak foghíjas tartalmi felhozatalt.

Ahol viszont egyáltalán nem kell belenyúlni a gennyes sebbe, az maga a játékmenet, ami már most, korai hozzáférésben is remekül működik, ráadásul piszkosul addiktív. Ez mondjuk nagyban köszönhető annak a számtalan variációs lehetőségnek, amit a vírus fejlődése során a játék a kezünkbe ad, hiszen a roguelite műfajból adódó véletlenszerűség okán rengeteg irányba elindulhatunk majd Micimackó zsigereiben, hogy aztán az így megszerzett mutációinkkal felvértezve kitépjük az ellenünk fellépő cuki kis állatkák gerincét. A játék tehát két eltérő mechanikára épít, a vírus bensőséges terjedésére, illetve a harcokra, amiknek alapjai annyiban megegyeznek, hogy mindkettő esetében a Tetrisben látott formák lerakása a siker kulcsa. A terjeszkedésnél ez azt jelenti, hogy a lehető legtöbb nyersanyagot és egyedi fejlesztést próbáljuk meg lefedni általuk, míg a körökre osztott összecsapásoknál az agyunkban megjelenő támadó, védekező és egyéb cselekvések aktiválása lesz a fő feladatunk.

A megnyert csaták után egyébként az agyi kapacitásunk növekedése mellett a játékmenetet alapjaiban befolyásoló perkeket is választhatunk, amik bár szintén véletlenszerűek, ha ügyesen játszuk ki a kártyáinkat, akkor idővel akár egy legyőzhetetlen gyilkológépekké is változtathatjuk a címszereplőnket. A folyamatos tápolásra szükségünk is lesz, mivel egyrészt az előrehaladásunk függvényében az ellenfeleink folyamatosan erősödni fognak, másrészt bizonyos időközönként a nyakunkba kapunk egy-egy combosabb bosst is, amiknél nemcsak Micimackó, hanem mi magunk is vért fogunk hugyozni. Annyi előnyünk azért van ezen a téren, hogy a körünk folyamán mind a saját, mind pedig az ellenfél akcióinak eredményét már jó előre láthatjuk, azaz, nem vaktában kell taktikáznunk, aminek hála a szerencse jóval kisebb szerephez jut, mint mondjuk a megszerzett képességeink szinergiája.

A Winnie’s Hole egy elbűvölően groteszk rémmese, ami remekül forgatja ki magából a Micimackót, méghozzá szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A játék alapjai már most, korai hozzáférésben is elképesztően kiforrottak, a két főbb mechanikára épülő játékmenet piszkosul addiktív, a szinte végtelen variációs lehetőségeknek hála pedig még jelenlegi állapotában is megéri újra és újra nekiveselkedni, feltéve persze, hogy nem ununk bele idő előtt a karcsú ellenfél-felhozatalba, valamint az egyelőre elérhető két meghódítandó régióba. Persze, a későbbiekben ez még változni fog, akárcsak az érte elkért összeg, szóval aki mindig is szerette volna felnyitni a kis mézfaló medve bendőjét, hogy aztán bensőséges kapcsolatba kerüljön vele és egy vírus képében mutáns kinövésekkel teli érzéketlen húsmasszává duzzassza, annak itt a remek alkalom ebbéli vágyainak kiélésére, csak könyörgöm, utána mindenképpen forduljon orvoshoz!

A Winnie’s Hole január 26-tól érhető el korai hozzáférésben, kizárólag a Steamen keresztül.