The Perfect Pencil teszt

Amikor az ember alkot, általában nemcsak elmesélni, de mondani is akar valamit – ez talán szinte általános érvényű, legyen szó regényről, mozifilmről vagy videójátékról. Ritkán készítünk egy történetet pusztán azért, hogy eseményeket soroljunk fel a megfelelő időrendben. Persze, ismerünk szögegyenes sztorikat, ahol nem igazán vannak mélyebb rétegek, de az ellenkezője is előfordul: amikor akkorák a mélységek, hogy a történetet szinte nem is találjuk meg. A Studio Cima az utóbbi irányból közelítette meg első játékát, a The Perfect Pencilt. Ezt persze nem is titkolják: a játék 2022-es bejelentése óta az olasz csapat következetesen szürrealista, abszurd kalandként hivatkozik a metroidvaniájára. Ez miben mutatkozik meg? Hát, kezdésnek a főhős, John, egy kamerafejű kis fickó, aki egy ceruzával hadonászva harcol. Aztán ott van a kézzel rajzolt, színes, látványos világ, ami minden sarkon valami furcsaságot tartogat. Végezetül pedig a történet témái, amelyek az emberi psziché fájdalmas igazságait ígérik, azokat a fajtákat, amiket a legtöbben talán inkább elkerülni szeretünk.

A The Perfect Pencil engem A kis herceg és az Alice Csodaországban találkozására emlékeztet. Amikor belecsöppensz a játékba, nem sokat értesz abból, amit látsz, könnyen tűnhet őrülettel határosnak a világ. Ám ahogy elmélyülsz benne, rájössz, hogy a narratívája okosan végiggondolt háttereket és ötleteket rejt. Minden régió egy-egy jól elkülöníthető téma köré épül, és amikor megérted ezeket a központi témákat, egy csapásra sokkal világosabbá válik sok minden az adott helyszínen.

Na, de mi is ez a világ? A Fehér Fenevad birodalma, akiről sokáig csak annyit tudunk, hogy mindenki fél tőle és szeretné elkerülni. Nem úgy John, aki, miután amnéziásan és fejvesztetten tér magához, a Toronyőrtől kap egy kamerát a nyakára, és a küldetést, hogy ha elég kitartó, akkor megmenekülhet. Amint a címbéli ceruzáját is megszerzi, elindul a kaland.

A The Perfect Pencil játékmenetének két pillére a harc és a felfedezés. Ebből a küzdelem az egyszerűbb – sőt, már-már fapadosnak is érződik időnként. A kardodat a négy fő irány egyikében tudod meglendíteni (lefelé csak ugrás közben), illetve néhány fejlesztés után fel tudod húzni egy nagyobb ütésért, kapsz egy második, jókor elsütendő, erős ütést, és még néhány, hasznos húzást. A gyógyulásod is össze van kötve a verekedéssel: ha veszítesz az akaraterődből (ez az életed), akkor egy-egy bátorságegységet tudsz elkölteni egy gyógyító csapásért – ám ha ez mellémegy, akkor buktad a bátorságot és a gyógyulást is. Ezekkel a korlátokkal egy viszonylag szigorú, „szögletes” harcrendszerhez lesz szerencséd.

Más fegyverre ne számíts a játék során, bár néhány különleges képességet, úgynevezett projekcióerőket kaphatsz a világ furcsa lakóitól: ezek a bátorságodból hátrahagyható bombát vagy egyenesen szálló lövedéket csinálhatnak. Ezzel a szűkös eszköztárral kell lebirkóznod a Fehér Fenevad birodalmának bosszantó veszélyeit, no meg a bossokat, akikbe belebotlasz a kalandjaid során.

Hasonló játékokban megszokhattuk már, hogy a sikeres harcok kulcsa az ellenfelek támadásainak kiismerése – ez a The Perfect Pencilben is hasznos tanács. A legtöbb átlagellenség egyetlen féle támadásra képes (ez még előrehaladva sem változik sokat), ezért a világban közlekedve a nagyobb nehézség abból származik, ha több ellenfél is egyszerre veti rád magát, vagy ha akadályok között vagy kénytelen harcolni. A bossok ellenben egészen összetettek, és alaposan fel tudják adni a leckét.

Legyen szó bármelyikfajta küzdelemről, az igazi kihívást általában az akaraterőd alacsony értéke jelenti – habár ezt tudod bővíteni ilyen-olyan tárgyak gyűjtögetésével, általában kevés áll a rendelkezésedre. Szóval kevésszer hibázhatsz. Ezt tetézi, hogy a mentéshez használt majomkenyérfákból viszonylag kevés van, és nem választhatod meg, hogy hol teremsz újra.

Ha rossz helyen pihentél meg utoljára, készülj fel egy nagy kutyagolásra, de legközelebb legalább jobban átgondolod, mennyire érdemes túlvállalnod magad. Egyébként azt találtam, és ez a játék majd’ minden elemére igaz, hogy a türelem a legjobb szövetségesed – még egy frissen megismert miniboss-szal is el tudsz bánni, ha nem kezdesz kapkodni.

A türelmen és a tanuláson kívül nem sokat tudsz tenni a bossok ellen. Mint mondtam, nincs a kardhoz képest más fegyver, sem karakterosztályok, így a legtöbb esetben maximum a hozzáállásodon tudsz változtatni a következő nekifutás előtt. Legalábbis majdnem: úgynevezett perspektívákat is szerezhetsz, amikből kezdetben egy lehet nálad, de később több is, ha meg tudod venni a helyüket a Toronyőrtől.

Ezek a perspektívák mindig pozitívumot és negatívumot is adnak (például gyorsabban ütsz kevesebb sebzésért), ám minél többet használod őket, annál tovább fejlődnek, és ezzel a hatásaik is változnak. Nem mindegy például, hogy lassabban tölt be a gyógyító csapásod, vagy egyre maximalizálódik az akaraterőd. Korábbi szintre visszaállítani csak pénzért tudod őket, úgyhogy eléggé el tud gáncsolni egy rosszkor érkező perspektívaváltozás.

Apropó, a felesleges túrák mellett a pénzed elvesztése lehet a másik büntetésed a halálért: a játék közben gyűjtögetett babjaidat (tényleg így hívják) egy fura, repülő fickó meglovasíthatja tőled. Ezért azonban nem elég visszamenni a halálod helyszínére, hanem annak környékén meg kell találnod a tolvajt egy sötét repedésben vagy sarokban, és csak így szerezheted vissza a nehezen megszerzett pötyiket.

És ezzel át is evezek a felfedezésre: ez a rész sokkal jobban sikerült a Studio Cimának, látszik, hogy ezen a fronton inkább életre tudták kelteni az elképzelésüket. A The Perfect Pencil térképe óriási! Amikor azt hittem, hogy már mindent láttam tíz óra után (mert szinte minden lényeges fejlesztést és vásárolhatót beszereztem már), akkor is belebotlottam még teljesen új régiókba. A mentéssel egyébként csak óvatosan – nagyon könnyen régiózárolhatod magad. Ez egyébként szándékos a fejlesztők részéről, de első alkalommal elég megdöbbentő tud lenni, amikor rájössz, hogy nincs visszaút a Toronyőr boltjához az előző régióba, a babjaid pedig folyamatos veszélyben vannak, mert nem tudod elkölteni őket.

A régiók mindegyike egy konkrét téma köré épül. A Puha-erdő a kényelemről szól, amikor a fejlődés érdekében nem teszel meg semmit, és belesüppedsz a rossz, de ismerős helyzetekbe – ezt a környéket óriáscsecsemőnek öltözött, etetőszékben ugráló vagy matracba csavart figurák lakják. Clemensburgban mindenkit kátrány borít, a szégyen fizikai megtestesülése. A Sekély Mélység lakói a tudálékosság mélységeit kergető halemberekké váltak. És így tovább. Amint megérted a témát, a szimbolika már-már szájbarágóssá válik, de addig valószínűleg felhúzod a szemöldöködet olykor, hogy mi a csudát is látsz már megint magad előtt.

A The Perfect Pencil nem ijed meg az abszurditástól, sőt egyenesen keblére öleli azt, amit pedig fura, önreflektív-önironikus humorral önt nyakon. Úgy gondolom, lesznek néhányan, akiket épp ezzel a kombinációval ijeszt el, másokat pedig talán a súlyos pszichológiai témák tarthatnak távol, merthogy időnként azért elég sötétté is tud válni.

A történet lényege végtére is a fejlődés, és ezt okosan kötik össze a mechanikákkal is. A történetben előrehaladva válnak összetettebbé a régiók, de John is akkor kap újabb utazóképességeket, amikor legyőzöd egy-egy régió főellenségét. A Puha-erdőben például az oldalirányú suhanást kapod meg, míg Clemensburgban egy magad alá vetíthető platformmal leszel gazdagabb. És így minden boss fight után hirtelen még jobban feltárul előtted a világ, ahogy eddig elérhetetlen helyekre juthatsz el, sőt akár új rövidítéseket is nyithatsz. Míg ez a narratíva szempontjából jól működik, a játékélményéből már kevésbé: sok beletett erőfeszítést vár el a játékostól, mire olyan képességeket ad, amik más, hasonló játékokban az alapfelszereltség részei lennének.

A Fehér Fenevad birodalma tele van titkokkal, felfedezendő apróságokkal és érdekes figurákkal – a kamerád radarja rendre jelez, ha valamit érdemes lenne beszkennelned. Sok esetben megválaszthatod, hogy miként viselkedsz velük, amik befolyásolhatják, hogy milyen jutalmakhoz jutsz egy-egy mellékküldetés végén. Érdekes minikihívásokat is pakoltak bele, amelyek hol a logikádat, hol az ügyességedet teszik próbára. A térképet pedig úgy tudod bővíteni, ha egyes szakaszokon megtalálod a térképgömböket: ezekből eleget szétverve frissül majd a látótered.

Egy komoly hátránya a játéknak, hogy a tennivalókat nem tudod kijegyzetelni magadnak, a térképre sem tudsz jelzőpontokat tenni – így, ha vissza akarsz térni egy feladathoz, átbújhatod az eszköztárakat a legutolsó megtalált nyom után, vagy végigjárhatod az ismert útvonalakat a küldetést adó NPC-ért. Nem lehetetlen, de kisebb tennivalók könnyen el tudnak ám sikkadni emiatt, főleg azért, mert nem is mindegyikhez tartozik tárgyi emlékeztető.

A The Perfect Pencil a címével ellentétben messze nem tökéletes. Érződik benne a lelkesedés, amivel a fejlesztők elkészítették, de úgy érzem, hogy a metaforikus-allegorikus világ felépítése, az elmesélendő sztori elvitte a fókuszt. A feldolgozott témák emberközeliek, az abszurd mázba forgatott tálalás miatt viszont mégis nehéz dekódolni, hogy min megy át a főhős, és a sztori időnkénti sötétsége sem fog bejönni mindenkinek.

Gyakorlatilag minden izgalmas felfedezésre jut egy frusztráló harc. Mivel az előbbi kapta a nagyobb gondoskodást, az utóbbi sokszor az élvezet gátja – többször lendül át kihívást jelentőből bosszantóba, mint az szükséges lenne. A harci eszköztárad elég szűkös, így sok metroidvaniával és soulslike-kal ellentétben nem igazán tudsz kísérletezni a megoldással. A mozgás és a harc ötvözése sem mindig sikerült, olykor nagyon milliméterre és másodpercre pontos megmozdulásokra van szükséged. A világa azonban vitathatatlanul egyedi, szóval ha a nehézségei nem ijesztenek el, mindenképp egy különleges kalandban lehet részed.

A The Perfect Pencil január 29-én jelent meg PC-re és Nintendo Switchre. A teszt PC-n készült, a lehetőségért köszönet a Plan of Attack csapatának!