A vakság nem könnyű téma. Sok helyen a mai napig tabunak számít, emiatt pedig a beilleszkedési próbálkozások rengetegszer süket fülekre találnak. Mutogatnak rájuk, kinézik őket a tömegből, összesúgnak a hátuk mögött, holott csak annyit szeretnének, hogy őrájuk is ugyanúgy tekintsen a társadalom, mint mindenki másra. Szerencsére mostanra a vakszobákhoz és a láthatatlan kiállításokhoz hasonló kezdeményezések valamelyest javítottak a vakság megítélésén, ugyanakkor még korántsem járunk az út végén. Pontosan emiatt fontos a Flygogo Games csapatának első játéka, a Blind Touch, aminek balesetet szenvedett főszereplőjén keresztül sokkal immerzívebben élhetjük át, hogy milyen is lehet az, amikor valaki egyik pillanatról a másikra elveszíti szeme világát.

Többen beszámoltak már arról, hogy ilyenkor ugyanúgy átestek a gyász öt fázisán, mint amikor egy közeli szerettüket veszítették el, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen mindkét esetben egy vaskos életszakaszt kell magunk mögött hagynunk. Ez korántsem egyszerű feladat és nem is sikerül feltétlen mindenkinek, a legjobb hozzáállás azonban az, ha nem adjuk fel és megpróbáljuk a lehető legjobban kijátszani azokat a lapokat, amiket az élet sodort a kezünkbe. Pontosan ezt teszi a Blind Touch névtelen főszereplője is, aki hirtelen egy kórházi ágyon találja magát, méghozzá vaksötétben. Csak néhány gép kattogása és az orvosok beszéde az, ami át tudja törni a végtelen feketeséget, de végül, amint hazakerül, már ezek is megszűnnek létezni. Egyetlen valódi társa innentől kezdve az a fehér bot, aminek segítségével, még ha csupán pillanatokra is, de ismét felvillanhat pár kósza emlék a korábbi életéből. Onnan, ahol mindez még magától értetődő volt.

Ez a fehér bot lesz a játék egyik főszereplője, hiszen amellett, hogy a segítségével nagyjából meg tudjuk állapítani a tartózkodási helyzetünket, illetve a haladási irányunkat, még az interakciókat is általa fogjuk elvégezni. Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy miközben az egér bal és jobb gombjával a földhöz közel „festjük” fel a lábunk előtt elterülő szakaszt, addig a szóközzel nagyobbat is koppinthatunk, sőt, ha lenyomva tartjuk, akkor felemeljük, ami kiválóan használható például a liftgomb megnyomására. Természetesen ez csak leírva hangzik egyszerűnek, a valóságban minden egyes mozdulatunkkal meg fogunk szenvedni, méghozzá nehézségi szinttől függetlenül. Utóbbiból három is van, amiből már a legkönnyebb sem lesz sétagalopp, a mindenféle segítséget nélkülöző Real Life névre keresztelt opcióról nem is beszélve.

Legkésőbb itt jön majd a képbe a játék másik hangsúlyos főszereplője, a környezetünk által kibocsátott különféle hangfoszlányok, illetve zörejek. Hihetetlen, de a fejlesztőknek sikerült elérniük azt, hogy valóban úgy érezzem, a hallásom felerősödött, amihez természetesen szükség van egy jobbfajta fülesre is, ha azonban rendelkezünk egy ilyennel, akkor hiába a képernyőnket beterítő hatalmas feketeség, kitárul előttünk a világ. Az autók suhanása, a metróállomás zsibongása, a lakásokból kiszűrődő zajok mind-mind azt a célt szolgálják, hogy látható támpontok nélkül is el tudjuk helyezni magunkat a nagyváros forgatagában. Persze minden eshetőségre így sem készülhetünk fel, hiszen bármikor keresztezheti utunkat egy járdán parkoló autó, néhány flegmán kihajított kartondoboz, de az sem ritka, hogy a szemből érkező gyalogosok ránk, illetve a fehér botunkra fittyet hányva belénk rongyolnak. Nem túl kedves, de sajnos nem áll messze a valóságtól.

Az már mondjuk annál inkább, hogy miközben botunkkal a kézben hadonászunk jobbra-balra a kiutat, illetve egyéb aktiválható pontot keresve, a körülöttünk lévő tárgyak hajlamosak megbokrosodni. Szerencsére ezek miatt elakadni nem igazán fogunk, mivel akár még egy nagyobb tévét is könnyedén odébb tudunk taszajtani, ugyanakkor kifejezetten vicces látványt nyújt, ahogy a megannyi apró és kevésbé apró csetresz Föld körüli pályára áll a behatásunknak köszönhetően. De ha már szóba kerültek a negatívumok, akkor kiemelném még a játék rövidségét is, hiszen nagyjából 1 óra alatt a végére lehet érni, viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy ezért mindösszesen 5 eurót kérnek a Steames kasszáknál, ami az általa nyújtott élményt figyelembe véve több mint baráti.

És nem véletlen hívtam mindezt végig inkább élménynek, mintsem játéknak, mert bizony, ahogy a bevezetőben már említettem, a Blind Touch pontosan az, ráadásul annak is piszok kemény. Azonban a kipróbálása még így is erősen ajánlott, mert általa egy olyan világba nyerhetünk betekintést, amire ideális esetben nem lehetne rálátásunk, akiket viszont érint, azok nap, mint nap szembenéznek vele. Szerencsére a fejlesztők érezték a téma súlyát, ezért aztán pár jópofa easter eggel, valamint a Braille-írás ötletes megjelenítésével igyekeztek némileg tompítani az egész élét, de ezeket látva sem tudunk teljesen elvonatkoztatni a mögöttes tartalomtól és ez nem is feltétlen baj, hiszen csakis határozott lépésekkel lehetséges fényt gyújtani abban a bizonyos éjszakában.

A Blind Touch február 4-én jelent meg és kizárólag PC-n érhető el.