Egészen pontosan november 12-ére sikerült jegyet szereznem a Nintendo viszonylag újonnan (2024-ben) épített múzeumába, méghozzá nagy izgalmak közepette. Ugyanis először egy sorsolásos rendszerben kell megpróbálni, majd ha az nem sikerül, lehet imádkozni, hogy a rendes foglalásban még akadjon hely. Nekem az utóbbiban lett meg végül a jegy.
Japánban novemberben még viszonylag kellemes idő van, nem kell nagyon felöltözni, de azért bármi előfordulhat. Szerencsére ezen a napon nem esett az eső, így a múzeum kinti részén is el lehetett tölteni egy kis időt. Egyébként itt fontos az elején leszögezni, hogy a Nintendo Museum nem Kiotó (Hepburn-átírással Kyōto) városában van, hanem a Kiotó prefektúrabeli Uji városában. Vagyis vonatra kell szállni Kiotóban, ha meg akarjuk látogatni.
A vasútállomáson leszállva aztán elég követni az egyértelmű jeleket, például a Pikachus italautomatákat, vagy a többi turistát, akik egyértelműen a múzeum felé igyekeznek. A Nintendo Museumnál óránkénti időintervallumokra lehet jelentkezni, szóval hiába a nagy tömeg, viszonylag hamar el tudunk jutni a bejáratig. Csakhogy közben olyan komoly ellenőrzéseken kell átesni, mintha minimum egy parlamentbe szeretnénk bejutni. Nálam például volt egy üdítő, így nem egyszerűen csak a hátizsákom tartalmát ellenőrizték, hanem valamilyen „üccsi-szkennerbe” is berakták az egyébként Japánban vásárolt, alkoholmentes itókámat is. De természetesen mindvégig elképesztően aranyosan és kedvesen kommunikáltak velem, így egyáltalán nem kellett renitensnek éreznem magam.
Átjutva az ellenőrzésen, megkaptam a klassz kis kártyámat, amin a Nintendo fiókomon beállított Mii-avatarom feje fogadott. Ez abszolút jó ötlet volt a Nintendo részéről, azt a kártyát kincsként őrzöm azóta is. A kártyán való nosztalgikus mosolygás után megnéztem az udvaron felépített fotós pontokat és a Super Marióból ismert helyszíneket, aztán hamar megindultam a fő látványosság, vagyis a fő kiállítóterem felé. Itt ugyancsak kedvesen és mosolygósan megkértek mindenkit, hogy ne fényképezzék le a kiállítási tárgyakat, majd hagyták, hadd bolyongjunk a hatalmas teremben.
Számomra mindenképpen ez volt a múzeum fénypontja. A kiállítási tárgyak, információk, audiovizuális szemléltetőeszközök végig évek szerint haladtak a kezdetektől napjainkig, helyet hagyva a folytatásnak. A cég általános történetébe is betekintést nyertem így, de külön minden konzoljuknak is szenteltek egy-két falat. A Yamauchi Fusajirō által 1889-ben alapított Nintendo Koppai kezdetben csak egy bizonyos japán kártyajátékot, hanafudát (szó szerint „virág kártya”) gyártott. Majd ahogy a cég egyre nagyobb népszerűségre tett szert, bővülni kezdett, és az USA-ban is szerencsét próbált.
Tulajdonképpen nagyon hamar az derült ki a Nintendóról, hogy képes a gyors megújulásra, és a rendkívül kreatív megoldásokra. Most talán azt gondolhatnánk, hogy a cég 2018-ban debütált kartonpapírjátéka, a Labo volt az igazán nagy innováció, de valójában egészen hasonló ötletek születtek ott már jóval korábban is. Ez pedig egyértelműen abból ered, hogy a Nintendo egy kissé őrült, de profi játékgyáros volt. Gondoljunk csak a mókás, 1966-os Ultra Handre! Szóval el kellett ismernem, hogy a Nintendo a kreativitását a múltból hozta magával a jelenbe, és az új ötletek többnyire nem is annyira újak; viszont ma már könnyebben és jobban megvalósíthatók.
Bevallom, kicsit sajnáltam, hogy nem készíthettem fotókat magáról a kiállításról, hiszen az volt a múzeum igazán klassz része. Sajnos az olyan interaktív mókázások, mint a baseball-szobák és az inkább gyerekeknek szóló játékos feladatok nem tudtak volna lekötni, de a gaming terembe bementem én is, és játszottam egy kicsit a NES-szel és az SNES-szel.
Annak érdekében, hogy ne legyen őrületes tolongás egy-egy gépnél, az az ötletük támadt a múzeumnál, hogy mi lenne, ha virtuális érmékkel kellene fizetni a játékért. Ezek a „coin”-ok pedig a bejáratnál kapott kártyámra voltak feltöltve, aminek így nemcsak jegyfunkciója lett, hanem annál azért jóval több.
Miután kijátszottam magam, bekukkantottam az ajándékboltba, ahonnan aztán baromi gyorsan ki is fordultam, mert se az árak nem jöttek be, se a termékek. Utána úgy döntöttem, nem Kiotó belvárosában fogok ebédelni, hanem kipróbálom a múzeum területén található Hatena Burger nevű gyorséttermet. Sokat kellett ugyan várni, de nem annyira, hogy feladva elkullogjak onnan. Ráadásul finom volt a kaja, és maga az étterem is rendben nézett ki. De persze nem ugyanaz volt a feeling, mint egy igazi, rendes japán kajáldában.
Összességében mindenképp elmondható a Nintendo Múzeumról, hogy kitettek magukért a kiállítótérben, és méltó módon emlékeztek meg a cég történelméről. Viszont a jegyért való küzdelem és a díjszabás nem feltétlenül tükrözi azt az élménymennyiséget, amit a látogató kap, ha eljön ide. Igen, bármennyire is imádtam, ha próbálok nem túl elfogult lenni, akkor belátom én is, hogy ennél többet is beletehettek volna. Vagyis az „experience” inkább lájtos, mint kolosszális.
Ettől függetlenül, távozáskor úgy éreztem, hogy sokkal többet tudok a Nintendóról, mint ezelőtt. Ráadásul amíg nézegettem a kiállítási tárgyakat, gyakran elcsíptem egy-egy lelkes felkiáltást másoktól, hogy „én játszottam ezzel, nekem ez megvolt!”, és ez az én arcomra is mosolyt csalt. Akár külföldiek voltak, akár japánok, a Nintendo visszahozta kicsit az életükbe a gyermeki lelkesedést.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.