God of War: Sons of Sparta teszt

A februári State of Play tényleg óriási műsor volt, nemcsak terjedelem, hanem bejelentések terén is. Azonban a God of War: Sons of Sparta gyakorlatilag még így is könnyűszerrel hozta el a show legváratlanabb meglepetése díját, pozitív és negatív értelemben is, és a név talán csak rontott a játék helyzetén. Amikor egy neves franchise újabb darabbal bővül, a rajongók árgus szemekkel figyelik, hogy milyen is lett, és persze két mércének is meg kell felelnie a játéknak: legyen olyan, mint a többi, no meg legyen jó is. Amikor leleplezték a Sons of Spartát, számos rajongó húzta a száját, mert hát mégis csak egy 2D-s pixel art spinoffot kaptunk. Bár megértem ezt az álláspontot, teljesen feleslegesnek tartom azért elítélni a játékot, hogy mi nem. A Sons of Spartát épp elég valós, tényleges dolog miatt lehet kritizálni.

A koncepció papíron remekül hangzik, hisz betekintést nyerhetünk a dühöngő, öldöklő fiatal éveibe, amikor még spártai kadétként tanulta a lándzsaforgatás művészetét, és mindent megtett, hogy az elit katonák körébe kerülhessen. A keretes történetet a felnőtt, de még halandó Kratos meséli lányának, Kalliopénak, egyfajta tanmeseként a kötelességről. A tényleges cselekmény során hősünk fivére, Deimos oldalán igyekszik bizonyítani a város és társai felé rátermettségét, amikor is megtudjuk, hogy Vaszilisz, egyik társunk eltűnt. Bár elsőre egy lényegtelen mellékszálnak tűnhet, voltaképpen ez lesz a játék fő küldetéssorozata, ennek a feladatnak köszönhetően járjuk majd be Lakónia veszélyektől hemzsegő vidékét, Circé szigetét és jutunk fel a Taigetoszra is. Bár a testvérek közül egyértelműen Deimos az elhivatottabb elveszett társuk megkeresését illetően, Kratos kitart öccse mellett, míg végül fény derül Vaszilisz eltűnésének körülményeire, és saját lelkiismerete és kötelességtudata révén ő maga hajtja tovább az amúgy tiltottá vált és egyre csekélyebb sikerrel kecsegtető mentőakciót.

Kratos narrálását két dolog teszi igazán érdekessé: egyrészt TC Carlson visszatérése, aki egy higgadtabb énjét mutathatta meg a görög trilógia előtti harcosnak, és Kratos és lánya párbeszédje. Kalliopé többször megszakítja a történetet, belekérdez, vagy éppen rácsodálkozik Amara, a félig spártai, félig amazon szereplőre, vagy éppen arra, amikor találkozunk Atreus névadójával. Ami számomra külön tetszett, hogy Kratos mennyire megbízhatatlan narrátornak. Mivel egy szubjektív perspektívából meséli a történetet, kihagy dolgokat és átszínezi kicsit fiatalkora Spártáját. Kalliopé meg is jegyzi egy helyen, hogy sokkal kellemesebbnek hangzik, mint ahogyan eddig hallotta, és ugyanez a torzítás ránk is kihat, egy újabb mélységet ad Kratosnak.

Ezek az elemek játék közben azonban valamelyest háttérbe szorulnak a játékmenet és a látványvilág miatt. Előbbi ízig-vérig metroidvania lett, aminek én kifejezetten örültem már az első pletykák felröppenésekor. Úgy voltam vele, hogy ha kapunk egy olyan játékot, mint a The Lost Crown, akkor igazán elégedettek lehetünk. A műfaj kötelező elemei itt vannak: vertikálisan és horizontálisan is túlburjánzó, óriási térkép, rengeteg felfedezni való, a történet előrehaladtával kioldható tárgyak, amelyek új képességeket adnak, az egyre színesebb harc és persze a megkötött mentési rendszer. Erre épülnek rá a God of War fősodrából származó elemek, mint a görög trilógia környezete és mitológiája, valamint az északi saga UI-elemei és fejlesztési rendszere. Játék közben ugyan nem tűnik fel elsőre, viszont ezek az érdemek hamar kifulladhatnak, a repetitív összecsapásokat szerencsére fel-feldobják a combosabb ellenfelek. A kitérés és a hárítás persze itt is jó barátunk lesz, ráadásul mindkettőt el is kell sajátítanunk. A több fázisból álló bossharcok tesznek majd igazán próbára minket, ugyanakkor a nehézség hullámzó lesz. Van még itt egy lokális co-op mód is, ami eredetileg csak a játék végigjátszása után válik elérhetővé. Ezt a voltaképpen roguelike kihívás módot aztán végül elérhetővé tették mindenki számára, akár végigjátszottuk a játékot, akár nem, ami jófej húzás volt a készítőktől, kérdés viszont, hogy miért nem így oldották meg már a kezdetektől fogva?

A látvánnyal már komolyabb gondom volt. Nem tartom magam kifejezetten grafikasznobnak. Tudok örülni a már-már fotorealisztikus megvalósításnak még úgy is, hogy személy szerint inkább a stilizált grafikájú címekhez húzok. Persze, az öncélúskodást nem kedvelem, csak azért, mert valami pixel art, még nem válik egyből művészivé, csak hipszterkedővé. Ha most kellene játékot készítenem, valószínűleg az anyagi és képességbeli megkötések miatt én is egy retró dizájnt választanék, csak hát a Sony és a PlayStation esetében nem igazán látom az okát ennek a döntésnek. Persze, a Mega Cat világéletében NES-re és Sega Genesisre fejlesztett, egy-két játék kivételével, amelyeket kortárs rendszerekre is kiadtak, azonban így sem vált számomra világossá, hogy miért is kellett ezt a dizájnt választani. Az egyetlen érv, amivel nem tudok vitába szállni, hogy így valószínűleg relatíve gyorsan elkészült a spinoff, és nem kellett 4-5 évet várnunk rá.

De ettől rossz God of War lesz-e a Sons of Sparta? Esszenciáját tekintve God of War-e a franchise legrosszabbra értékelt darabja? Sem a spinoff, sem az előzmény nem idegen a brandtől, csupán eddig a Sony kézi konzoljaira kiadott játékok töltötték be ezt a szerepet, nem a fő konzol. A Sons of Sparta pedig legalább annyira előzmény, mint amennyire spinoff, így kapásból megbocsátóbb lehet a rajongói B-közép. Teljesen felesleges azon aggódni, hogy mi lesz így a sorozatból, hisz a nagy költségvetésű, 3D-s akciójátékok mellé érkező Sons of Sparta nem is próbálja meg elvenni azoktól a helyet.

Úgy tűnhet, hogy védem a Sons of Spartát a neten terjedő véleményekkel szemben, és valóban így is van. Azok, akiknek Kratos mindig is egy 1-dimenziós gyilkológép marad, azoknak természetesen a Sons of Sparta is bántó lesz. Ehelyett a parttalan vita helyett hasznosabb a játék valódi problémáival foglalkozni. Mint például a bugok, amikből ugyan nem sokkal találkoztam, de azok elég súlyosak voltak. Többször is találkoztam beakadt ellenséggel, ami így voltaképpen nekem volt könnyítés, de egyértelmű volt, hogy nem így képzelték el a fejlesztők. Zavaróbbnak éreztem azt, hogy a különböző magasságú platformokról olyan könnyen tudtam szívatni a szörnyeket, hogy már én szégyelltem magam. Cserébe máskor meg én akadtam be a fal meg egy pajzsos élőholt közé, az életerőm pedig úgy tűnt el, hogy fel sem fogtam, hogy mi történik. A fejlesztések hatásfoka alacsony, mintha semmi értelme nem lenne, a bossok pedig néhol már-már a nettó cseszegetés szintjén mozognak.

Amivel viszont nem tudtam megbarátkozni, az a látvány. Nem az a bajom, hogy 2D, hanem az, hogy ennyire retró. A már emlegetett The Lost Crown is 2D-s játék, de a modellek 3D-ben kidolgozottak, az animációk pedig fluidak. A hecc kedvéért újra elővettem, és egyik-másik nagyobb harc és átvezető látványvilága is dinamizmusa mellett még a shonen animék is csak szalutálhatnak. Ha pedig a „nagy” God of War-játékhoz és azok epikus jeleneteihez mérjük a Sons of Spartát, akkor még súlyosabb a kontraszt. Zenei téren én személy szerint nem igazán találtam sem rossznak, sem pedig megindítónak a felhozatalt, cserébe nem is bántott, de a lakóniai erdő alap háttérzenéjétől konkrétan az volt az érzésem, hogy tényleg visszarepültünk a midi csengőhangok korszakába.

Vegyes érzésekkel álltam fel a játék elől, és nem a God of War név vélt vagy valós megbecstelenítése miatt. A történet, a körítés, sőt végső soron még maga a voltaképpeni játékmenet is jó, a látványvilág pedig annak ellenére, hogy továbbra sem értem, hogy mi célt szolgált (a költséghatékonyságon túl), egyben van. A játékban van magyar felirat, ami remek, viszont néha az volt az érzésem, hogy a fordító teljesen kontextus nélkül dolgozott, például a "my, my" angol szófordulatot szó szerint lefordították.

A Sons of Sparta egyike azoknak a PlayStation-címeknek, amelyek már megjelenésükkor támogatják az új energiatakarékos módot, így nem kizárt, hogy ha valóban elkészül a Sony következő kézi masinája, akkor a Sons of Sparta kifejezetten otthon érzi majd magát rajta. Addig is remélem, hogy kigyomlálják azokat az ordas bugokat, amelyekhez nem vagyunk hozzászokva egy ilyen brand esetében.

A God of War: Sons of Sparta 2026. február 12-én jelent meg PlayStation 5-re.