A Slay the Spire egy új műfajt hozott létre a roguelike stílust ötvözve a pakliépítős játékmechanikával, mely egycsapásra meghódította az indie-piacot. A Mega Crit stúdió a második részével nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a játékosok visszajelzéseire építve megalkossák a zsáner legjobb darabját, és átvehesse az ezért járó koronát az első résztől. A Slay the Spire 2 jött, látott, és győzött: az Early Access megjelenést követő első hétben több mint 3 millió eladott darabszámot tudhat maga mögött, és a népszerűsége azóta sem csökkent. Ez a játék minden, amit egy folytatástól elvárhatnak a rajongók, és még annál is sokkal többet nyújt.

 

Ha teljesen hidegen hagynak a körökre osztott harcrendszerű pakliépítős játékok, akkor ez a játék sem fog meggyőzni az ellenkezőjéről, ha viszont egy kicsi érdeklődést is mutatsz a műfaj iránt, akkor sürgősen pótold az első részt, ugyanis kiváló játékélménytől fosztod meg magad, ha nem játszottál még vele. Ha pedig nagy rajongója vagy az elsőnek, akkor azonnal vásárold meg a második részét, ugyanis bármennyire is hihetetlenül hangzik, sikerült még jobbá tenniük a jól ismert formulát, és még addiktívabb lett az egész.

A második részben 5 karakter közül választhatunk, hogy nekiveselkedjünk az előttünk álló útnak, hárman közülük ismerősek lehetnek az első részből. Az Ironclad a nyers erejére támaszkodik, a Silent karakter a dobópengéire, valamint a mérgező támadásaira, a Defect pedig az őt körülvevő elementális gömbjeire hagyatkozik. Alapvetően ugyanazok a karakterek, amelyeket az első részből megismertünk és megszerettünk, így az ott alkalmazott játékstílus és taktikák többsége a második részben is működni fog.

Azonban a fejlesztők nem érték be ennyivel, hanem minden karakternek új lapokat biztosítottak, melyek új kapukat nyitnak meg az elképesztően erős buildek felé. Például a Silent paklijába bekerültek Sly képességű kártyák, melyeket, ha egy másik kártya képességével eldobunk a kezünkből, ugyanazt a hatást váltják ki, mintha kijátszottuk volna őket. Ezzel ugyanannyi energia felhasználásával több lapot tudunk kijátszani ugyanabban a körben, melynek hála hosszú távon óriási előnyre tehetünk szert.

A két új karakter közül talán a Necrobinder az érdekesebb. Ő és a társa, Osty halálos párost alkot (bocsánat a szóviccért), ugyanis minden kör elején újraéleszti Ostyt, vagy, ha az előző körben életben maradt, megnöveli az életerejét. A csontvázkéz egyszerre tölt be támadó és védekező szerepet, hiszen, ha pajzsot alkalmazunk, akkor mind a Necrobinder, mind pedig a társa megkapja azt. Mivel az ellenség előbb Ostyt támadja, így kvázi egy második védelmi réteget kapunk általa. Ugyanakkor borzasztóan erős támadásokra is képes, melyek többsége összefügg az életerejével, így, ha megfelelő sorrendben játsszuk ki a lapjainkat, anélkül tudunk óriási sebzést kiosztani, hogy egyetlen egyet is sérülne a karakterünk.

A Necrobinder másik érdekes képessége a Doom, mellyel az ellenfelet lesújtva az életerőcsíkjának a másik oldaláról kezdjük el támadni. Amikor a felhalmozott Doom, illetve az ellenfél aktuális életereje találkozik, az adott kör végén automatikusan meghal. Mindemellett lelkeket is gyűjthetünk vele, melyek által újabb-és újabb lapot húzhatunk fel, így még több sebzést kijátszva a körünk vége előtt. A karakter titka megtalálni az egyensúlyt Osty életerejének a menedzselése, valamint a Doom mértékének optimális felhalmozása között.

A Regent teljesen más oldalról közelíti meg a harcokat, ugyanis egy új erőforrást hoz be a játékba, a csillagokat. Bizonyos támadásai csillagokba kerülnek, vagy épp annyiszor süthetjük el őket, amennyi csillagot halmoztunk fel. Többféle taktikával is győzedelmeskedhetünk vele, például telepakolhatjuk haszontalan lapokkal a paklinkat, hogy aztán átalakítsuk ezeket erős egymás utáni támadásokká. Vagy épp varázsolhatunk magunk elé egy hatalmas lebegő kardot, melynek sebzését minden körben egyre feljebb és feljebb tornázhatjuk, hogy aztán egy mindent elsöprő támadással kivégezzük az ellenséget.

Ő talán a legnehezebb karakter mind közül, és számtalan alkalommal kellett meghalnom, mielőtt megláthattam volna vele a torony legtetején, az utolsó boss utáni titkot. Varázslatos élmény volt újra felfedezni a már jól ismert karaktereket, valamint az újakkal kísérletezni. Habár az alapvető játékmechanikák nem változtak, érdemes megemlíteni, hogy az erőviszonyok, illetve a térképen a legjobb útvonal felállításának menete gyökeresen megváltozott. Az első résszel ellentétben itt nem egyértelmű mindig, hogy a harcot kell előnyben részesíteni az új kártyák és értékesebb relikviák reményében. Akár már az első térképen beleszaladhatunk egy-egy keményebb elit boss harcba, ahol bizony csúnyán  feltörölhetik velünk a padlót. Egy rosszul megválasztott útvonal könnyen megpecsételheti az egész menetünket, így ennek felállítása extra körültekintést igényel tőlünk, és sokszor a biztonságosabb ösvény kifizetődőbb lesz.

A stúdiónak akár elég lett volna az új kártyák és karakterek behozatala is ahhoz, hogy eladhassák egy korrekt folytatásnak a Slay the Spire 2-t, azonban a Mega Crit csapata nem állt meg ennyinél. Aki játszott már a társasjáték változattal, az pontosan tudhatja, hogy mennyire szórakoztató többedmagunkkal nekiveselkedni a torony megmászásának, és közösen szembenézni az elénk görgetett akadályokkal. És nem azt mondom, hogy a Slay the Spire feltétlen igényelte volna a multiplayer módot, hanem azt, hogy a bevezetése hatványozottan jobb játékká tette azt.

Nincs túlbonyolítva ez a játékmód a menüben, csatlakozhatunk meglévő játékhoz, vagy mi magunk is hostolhatunk egyet. Egyszerre maximum négyen indulhatunk neki a kalandnak, a szörnyek életereje pedig a játékosszám függvényében skálázódik. A térképre érve a játékosok szavazhatnak arról, hogy melyik útvonalon haladjanak tovább, ezt pingeléssel is jelezhetik, valamint akár rajzolhatnak is a térképlapra, felvázolva a lehetséges útvonalat, vagy épp vicces alakzatokat rajzolva rá, amíg a társakra várnak. Erősen ajánlott valamilyen külső kommunikációs csatornán is tartani a kapcsolatot a társainkkal, ugyanis a harcok során hiába szimultán játszhatunk ki lapokat a kezünk közül, a kijátszás sorrendje egyáltalán nem mindegy.

Egyszerű példával élve célszerű előbb az ellenség védelmét gyengítenünk, hogy ezáltal a társaink nagyobb csapást vihessenek be. Ugyanígy érdemes megbeszélni, hogy az adott körben épp melyik ellenségre fókuszáljunk, hogy elkerüljük a kellemetlen helyzeteket. Fontos megjegyezni, hogy multiplayer módban új lapok is elérhetővé válnak mind az 5 karakter számára, melyekkel valamilyen formában a társainkat segíthetjük. Ugyanígy bármikor elhasználhatjuk a bájitalainkat, hogy ezzel a csapattársainkat segítsük, de bizonyos esetekben még extra pajzsot is adhatunk nekik.

Az összecsapások utáni jutalmak nem osztódnak a játékosok között, mindenki külön gyűjti a pénzt, új lapokat és egyéb javakat. Ha egy kincsesládát nyitunk ki, akkor a játékosszámnak megfelelő mennyiségű relikviát találunk benne. Ezekből mindenki választhat egyet, ha azonban ugyanarra a tárgyra több ember is szemet vetett, akkor egy barátságos kő-papír-olló párbajjal dönthetjük el, kié legyen az értékes eszköz. Rendkívül élvezetes a barátainkkal közösen paklit építeni, különböző taktikákat átbeszélni és a játék végi győzelem is valahogy sokkal édesebb lesz, ha mindezt másokkal is megoszthatjuk.

Early Access verzió lévén természetesen számtalan hibával találkozhatunk, legyen szó a néha ingadozó teljesítményről, a néhány balanszolatlan boss harcról, de egyszer például egy teljes run veszett oda amiatt, hogy a térképen az ikonra kattintva egy fekete szobába kerültem. Mindezek kijavítására azonban rengeteg idejük lesz a fejlesztőknek, akik valóban meghallgatják a játékosokat, és figyelnek az igényeikre és visszajelzéseikre, hiszen erről is szól az Early Access állapot. Mindent összevetve ezek a hibák eltörpülnek a játék nagyszerűsége mellett, és amennyiben teljes verzióban is megjelenik idén, úgy egész nyugodtan be is jelentkezhet az Év Játéka díjra.

A Slay the Spire 2 Early Access változata már elérhető Steamen.