Ez legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá számunkra, hogyha ránézünk a játék mögött álló kiadóra, merthogy a Jézus-szimulátor felett az a lengyel illetőségű PlayWay bábáskodik, akiknél a befektetett munka minimalizálása jóval fontosabb szempont, mint mondjuk a minőség. Akik mégsem ismernék behatóan a céget, azoknak legyen elég annyi, hogy rendszerint tucatjával hányják ki az internetre a különféle ötleteiken alapuló, egy kaptafára épülő szimulátorförmedvényeik bemutatóit, melyek közül végül azt kezdik el fejleszteni, amiknél az érdeklődés, vagy épp a népharag eléri a kívánt szintet. Az így kapott játéklistát aztán tovább szűrik a különféle demók és ingyenesen letölthető prologue változatok segítségével, hogy végül megszülethessenek az olyan, semmi máshoz nem fogható „gyöngyszemek”, mint például a Laundry Store Simulator, a Pawnbroker Simulator, illetve a Prison Escape Simulator: Dig Out.

Nem tagadom, olykor nekik is sikerül belenyúlniuk a tutiba, de ez elképesztően ritka, ráadásul minden egyes érdekesebb címükre jut legalább egy tucat értelmezhetetlen borzalom is. Egyébként nem véletlenül használtam az érdekesebb kifejezést, merthogy még a sikeresebb próbálkozásaik sem nevezhetőek feltétlen jónak, egész egyszerűen csak arról van szó, hogy azok témái jobban berobbannak az internetes köztudatba. Na, pontosan ez a helyzet jelen tesztünk alanyával is, amiről először 2019-ben hallhattunk, majd pár gagyi trailert követően érkezett hozzá egy demó, illetve egy ingyenesen kipróbálható prologue is. Ezek minősége természetesen erősen megkérdőjelezhető volt (értsd: szar), de ez senkit sem érdekelt, hiszen az emberek pillanatok alatt felkapták a témát. A streamerek könnyesre röhögték magukat az egészen, a vallásosok pedig fogták a fejüket azon a temérdek marhaságon, amivel a fejlesztést végző Space Boat Studios bemutatta a Jézusi lét mindennapjait.

A pokoljárásunk kezdete előtt viszont hadd dicsérjem meg őket, ugyanis az érdekes alapötleten túl a játéknak van még egy pozitívuma, mégpedig az optimalizáció. Sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha is leírom egy PlayWay produktum esetében, de az I Am Jesus Christ teljesen jól fut. Isteni gondviselés helyett azonban ez sokkal inkább annak köszönhető, hogy egyrészt ronda, mint a bűn, másrészt hiába járhatjuk be a teljes Szentföldet Jeruzsálemtől Galileáig pár városkán és oázison kívül nem igazán fogunk találkozni semmivel sem. Mondjuk a kietlen sivatag jobban is áll a játéknak, mert amint odaérünk valamihez, vagy valakikhez, rögtön fejbevág minket a 2000-es évek legelejét idéző grafikai színvonal. Elnagyolt, lélektelen tekintetű karakterek, ocsmány textúrák, alacsony látóhatár és ha mindez még nem lenne elég, akkor ott vannak a bugok is, melyek a legváltozatosabb módokon igyekeznek keresztre feszíteni minket.

Azt elismerem, hogy a röhejes glitcheken én is jókat derültem (sokat mondó, hogy a menübe kapunk egy Unstuck lehetőséget), de a beakadó scriptek már engem is kihoztak a sodromból, főleg, amikor több fejezetnyi szenvedést tettek semmissé és higgyétek el, nektek sem lesz sok kedvetek újrakezdeni ezt a véget nem érő szaladgálást a sárga felkiáltójel után (Jézus bibliahű iránytűje a képernyő tetején sokat segít ebben). A játékmenet nagyobbik részét ugyanis pontosan ez teszi ki, A pontból rohanunk B-be, hogy aztán ott beaktiváljunk egy-két scriptet és már mehetünk is tovább C felé. Szerencsére van gyorsutazás, sőt, a nagyobb távokat a C-gomb lenyomásával akár teljesen ki is hagyhatjuk, amivel a fejlesztők tulajdonképpen nyilvánosan is elismerték, hogy játékuk nem több, mint egy fetch questekből álló rémálom. És ezen az sem segít, hogy a nagyobb történéseket ultragagyi átvezetők kötik össze, amik alatt az AI narrátor folyamatosan igyekszik eltalálni a feliratozott és bűn-rossz szövegkönyvet több, de sokkal inkább kevesebb sikerrel.

Egyébként a történet előrehaladtával kapunk pár természetfeletti erőt is (gyógyítás, transzformáció, feltámasztás), de ezeket többnyire csak néhányszor kötelező használni (ilyenkor egy gyorsasági minijátékot kell abszolválnunk, természetesen az összesnél ugyanazt) és amint ez megtörtént, onnantól kezdve nagyjából el is felejthetjük őket. Egyedül a harc az, ami többször visszatér, de az meg annyira együgyű, hogy bár ne tenné. A lényeg, hogy a hitünk erejét felhasználva elkábítjuk az ide-oda cikázó démonokat, majd a testüket megragadva átdobjuk őket egy portálon. Természetesen ezalatt a naftánk folyamatosan apadni fog, viszont mivel azt az egér jobb gombjával bármikor büntetlenül újratölthetjük, ez inkább csak felesleges időhúzásnak érződik. Akárcsak a fejlődési rendszer, melynek lényege, hogy a megszerzett követők száma után kapunk kisebb előnyöket, de ez néha egyáltalán nem működik, ha pedig mégis, akkor olyannyira elenyésző bónusz lesz a jutalmunk, amik szinte alig befolyásolják játékmenetet.

Azt a játékmenetet, aminek dögunalmas mivolta miatt tulajdonképpen élvezhetetlen az I Am Jesus Christ. Hiába ugyanis ez a nem mindennapi alapötlet, a kezdeti lelkesedés pillanatok alatt tovatűnik, onnantól kezdve pedig csak egy lelketlen és ötlettelen, hibáktól hemzsegő, ocsmány vallási propaganda marad hátra, ami sokkal inkább taszítja, mintsem vonzza az embert. Játéknak bűn-rossz, oktatási anyagnak pocsék, elrettentő példának viszont tökéletes. Nem akarom az ördög ügyvédjét játszani, de az egyházak mostani megítélését elnézve ilyesfajta antimarketingre pont nem volt szükségük, de hát ahogy a mondás is tartja: „Isten útjai kifürkészhetetlenek”.

Az I Am Jesus Christ április 2-án jelent meg PC-re. A lehetőségért köszönet a PlayWay csapatának!