A háború mocska senkit sem kímél, nem válogat és nem kegyelmez. Nem nézi, hogy férfi vagy nő, felnőtt vagy gyermek, jó vagy rossz, csak megállíthatatlanul dübörög előre és letarol mindent, ami az útjába kerül. Megannyi elpazarolt élet, megcsonkított sors és összetört álom, amiket már sehogy sem lehet semmissé tenni. Persze a temérdek szenvedés végén diadalmaskodik valaki, de valójában itt nincsenek győztesek, csak egy megrokkant, ürességtől kongó emberiség, ami összeroskadva, arcát a tenyerébe temetve próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant.

Ebben nyújthat hatalmas segítséget az a temérdek film és játék, amik a cukormáz helyett a maguk borzalmas valóságában mutatják be ezeket a történelmi eseményeket. Nem köntörfalaznak, nem mismásolnak, csak megragadnak minket és az arcunkat belenyomják a vérrel áztatott anyaföldbe. Meg kell hagyni, hatásos módszer, ugyanakkor korántsem mindegy, hogy miként adagolják mindezt, mivel a túltolt nyomorpornó könnyedén parodisztikussá válhat, ami miatt aztán végül az üzenet is elvész. Fontos tehát, hogy mielőtt a készítők elkezdik feszegetni a téma határait, először találják meg azokat, mert csakis utóbbiak ismeretében lehetséges valami maradandót alkotni. Olyat, mint például jelen tesztünk alanya, az Unreliable Narrators csapata által fejlesztett The Caribou Trail.

A valódi visszaemlékezések alapján készült belsőnézetes történetközpontú játék három jóbarát viszontagságait meséli el az első világháború idején a Gallipoli-félszigeten. A mit sem sejtő társaság eleinte amolyan jópofa kalandtúraként gondol az egészre, azonban ahogy haladunk az eseményekkel úgy válik számukra is egyre nyilvánvalóbbá, hogy itt bizony nem hibázhatnak. Ez legkésőbb akkor tudatosul bennük, amikor egy rövidke tűzszünet alkalmával kimerészkednek a lövészárkok között fekvő senkiföldjére, hogy begyűjtsék a halott társaik dögcéduláit. Fiatalok, apák, testvérek, teljesen átlagos emberek, pont olyanok, mint ők és hiába várta haza őket a szerető családjuk, nem maradt más számukra, csak az a nyamvadt dögcédula, amit egy köszönetnyilvánítás keretében megkapnak.

A kietlen pusztaságban fekvő hullahegyek látványa egészen letaglózó, amit a három szereplő teljesen más módokon dolgoz fel. Lonnie, a legfiatalabb közülük és láthatóan mindez őt viseli meg a legjobban, vagyis jobban mondva, ő mutatja ki leginkább, hogy retteg. Vele szemben ott van Gordon, aki kifelé határozottságot és magabiztosságot sugároz, ugyanakkor végig érezzük, hogy benne is jókora félelem munkálkodik. Legvégül pedig Fisher, aki a játék valódi főszereplője. A teljes történet alatt őt fogjuk irányítani, a hozzáállása viszont egyáltalán nincs kőbe vésve, mivel a párbeszédek alatt felugró válaszokkal némileg befolyásolhatjuk a személyiségét.

A legérdekesebb azonban az, hogy bár lépten-nyomon hatalmas sokkfaktorral rendelkező szituációkba kerülünk, a borzalmas történések súlya akkor nehezedik ránk igazán, amikor visszatérünk a frontról és leülünk társainkkal egy tál gőzölgő leves mellé. Ekkor kerülnek felszínre az elfojtott démonok, a haláltól való félelem, a szeretteink hiánya, valódi emberi sorsok, amiket látva és hallva sokkal inkább összeszorul a gyomrunk, mint mondjuk a lövészárkok legmélyén. Ez a The Caribou Trail legnagyobb fegyverténye, hogy nem a veszély kellős közepén érezzük magunkat a leginkább kiszolgáltatottnak, hanem akkor, amikor a felgyülemlett düh, tehetetlenség és rettegés érzését megosztjuk a bajtársainkkal. Azokkal, akikről legbelül tudjuk, hogy hiába mutatnak magabiztosságot a világ felé, valójában ugyanúgy éreznek, küzdenek és szenvednek, mint mi.

Ez alól a megterhelő, mégis magával ragadó atmoszféra alól csak néha kapunk feloldozást, rendszerint akkor, amikor két küldetés között kicsit elveszhetünk a tábori élet forgatagában, beszélgethetünk a többiekkel, vagy egyszerűen csak körbenézhetünk, de aztán amint megkapjuk az ukázt, a felszerelést és kezünkbe vesszük a térképet, rögtön visszakerülünk a pokolba. Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor ott van az a temérdek történeti feljegyzés, illetve kép, amiket olvasva és látva gyakran a könnyeivel küzd majd az ember. Árván maradt gyermekek, megözvegyült feleségek és megcsonkított életek élednek újjá rajtuk keresztül, miközben a történelmünk egy sötét szeletét is jobban megismerhetjük.

A The Caribou Trail tehát mint elrettentő hadüzenet remekül működik és szerencsére játékként is megállja a helyét. Ugyan a fejlesztők kicsit bő lére eresztették a QTE elemeket, de ha túl tudunk azon lendülni, hogy szinte minden egyes bonyolultabb cselekvést csak gombok nyomogatása mellett vihetünk véghez, akkor valósággal magába szippant ez az elképesztően nyomasztó és könyörtelen miliő. Azzal azonban érdemes tisztában lenni, hogy a játék nem túl hosszú, nagyjából pár óra az egész, bár jobban belegondolva, ez talán nem is annyira nagy hátrány, mivel ez a tömény pokoljárás ennyi idő alatt is simán kifacsarja az embert.

Még úgyis, hogy a látványvilág korántsem realisztikus, viszont ez az elnagyolt, animációs filmekre jellemző megvalósítás kifejezetten jól áll a játéknak és remek kontrasztot képez a képernyőn zajlódó, sokszor gyomorforgató eseményekkel. Számomra már ennyi is elég lenne, hogy a The Caribou Trail felkerüljön a mára már klasszikusnak számító háborús feldolgozások közé, de ami mindezt végérvényesen a jól megérdemelt piedesztáljára emeli, az maga a zene. Egész egyszerűen leírhatatlan az a csoda, ami játék közben felcsendül a hangrendszereinkből, ráadásul emiatt még azt is könnyebben meg tudjuk bocsájtani a játéknak, hogy egyes szinkronhangok igencsak kilógnak az amúgy szinte tökéletes összképből.

A The Caribou Trail nemcsak egy kiváló játék, hanem hihetetlenül fontos is, hiszen a virtuális médium eszközeivel felvértezve sokkal immerzívebben tudja bemutatni a háborúk kegyetlenségét. Fisher és a többiek története bár az első világháború idején zajlik, valójában teljesen univerzális, hiszen rajtuk keresztül gyönyörű képet kaphatunk a bajtársiasságról, az önfeláldozásról, a hazaszeretetről, de ugyanakkor a veszteség feldolgozásáról, az értelmetlen bosszúról és a kilátástalanságról is. Arról, hogy hiába rohanunk egymással szembe a csatatéren, a fegyverek letétele után ugyanolyan emberek vagyunk, akiket csak annyi különböztet meg egymástól, hogy más-más oldalról indultunk.

A The Caribou Trail május 14-én jelent meg PlayStationre és PC-re. Mi utóbbin merültünk alá az első világháború poklába.