A valóban önálló mesterséges intelligencia a videójátékok esetében évtizedek óta egy elérhetetlen szent Grálnak számít. De mi van akkor, ha a jövőben valakinek sikerül elérnie ezt, és az általa létrehozott NPC-k öntudattal rendelkező, magukat valódinak gondoló entitások lesznek? Hogyan lehet úgy fejleszteni, hogy a játék karakterei valódi személyiséggel rendelkezzenek? Egyáltalán lehet-e úgy fejleszteni, hogy az NPC-ket a script csak annyiban kötik meg, hogy mi a feladatuk, ám a játékon belül egyfajta szabad akarattal rendelkeznek? Lehet-e szabadabb egy NPC, mint egy játékos karakter? A környezeti puzzle játékmenetre építő Yerba Buena pontosan ezeket a kérdéseket érinti.
Nem sok elvárással ültem le a Yerba Buena elé, a trailerek alapján ugyan számítottam a szürke állományom megtornáztatására, láttam, hogy hogyan fest a játék, és igyekeztem fenntartások nélkül élvezni azt. Viszont még így is meglepett, néha jó, néha rossz értelemben. A történet szerint Barb egy, a helyét kereső fiatal lány az 1970-es évek San Franciscojában próbál meg boldogulni, ahol egy helyi tech guru a város egyik történelmi parkját igyekszik bedózerolni, hogy a helyére irodaházat építsen. Barb és taxis barátja, Russell kocsikázás közben akad össze egy motorossal. A találkozás eredményeként Russellt elrabolja a motoros, és Barbnál landol a motoros táskája, benne az Oscillator nevű eszközzel. Egy rövid tutorial után pedig ránk vár a feladat, hogy a várost ellepő glitch-ek manipulálásával kiszabadítsuk barátunkat, és kiderítsük, hogy végső soron mi is folyik itt.
A játék nem árul zsákba macskát, már az előzetes információk alapján lehetett tudni, hogy ez a San Francisco, és benne minden karakter, egy virtuális világ a játékon belül. A fejlesztő stúdió forradalmi AI technológiával érző, gondolkodó, önálló személyeket alkotott, akik benépesítik a várost, viszont nincsenek tudatában saját NPC természetüknek. Köti őket saját rutinjuk, viszont ezen belül szabad akarattal rendelkeznek. Azonban a nagyratörő tervek befuccsolnak, a fejlesztők pénze elfogyott, a játék pedig nincs kész. Ez pedig megmagyarázza nemcsak a glitch-ek megjelenését és terjedését, hanem az egész játék darabos, mondhatni félkész hangulatát. A csavar a dologban, hogy az egyik NPC, a tech guru rukkolt elő az ötlettel, hogy a játékot benépesítő AI karaktereket átprogramozva egyfajta AI workforce-t csinál a digitális San Franciscoból. Mindenki jól jár: a játékot nem lövik le, a fejlesztőknek pedig új bevételi forrásuk lesz. Csak persze adott a kérdés: mennyire etikus dolog rabszolgasorba taszítani egy városnyi érző személyt, még ha virtuálisak is?
Bár puzzle játék, számomra egyértelműen a Yerba Buena története, felvetett kérdései és társadalmi kommentárja voltak a játék legerősebb elemei. A szerepek kiforgatása, a teremtő és teremtmény viszonya, ami alá-fölérendeltből mellérendeltté válik, nagyon izgalmassá teszi az egészet. A motoros, Bear, valójában egy kósza játékos, aki igyekszik végigcsinálni a félkész küldetéseket. Az ő és Barb párhuzama tetten érhető, hisz Bear még arra is képtelen, hogy értelmes válaszokat adjon egy-egy kérdésre (lévén azokat nem írták bele a játékba), míg Barb teljesen szabad. Amikor egy NPC a főszereplő, a játékos karakterét pedig egy merev script rángatja dróton, akkor érezni igazán, hogy a Yerba Buena a videójátékos történetmesélés egyik legerősebb idei darabja. Nem is működne könyv- vagy film formájába, szükséges a játék mint műfaj jelentette keretrendszer, és a játék maga is folyamatosan reflektál erre. Számos kiszólás, utalás és poén kapcsolódik ahhoz, hogy voltaképpen egy játékon belüli játékban vagyunk. A stáblista alatt látható képek pedig olyan easter egg dömpinget jelentenek, amiket kár kihagyni.
Viszont okkal nem beszéltem még a játékmenetről. Az Oscillator nevű kütyünkkel voltaképpen mi magunk is fejlesztővé váltunk, és a másolás/beillesztés parancsokkal tudjuk manipulálni az erre alkalmas tárgyakat és felületeket. Először csak a mozgást tudjuk így átadni a statikus tereptárgyaknak, majd szépen-lassan bővül a repertoárunk. Voltaképpeni puzzle feladványokat nem kapunk, maga a környezetünk és a továbbjutás az a feladvány, amit meg kell oldanunk. Persze, először nem árt rájönnünk, hogy mit is kell megfejtenünk, hisz hiába lineáris a játék, azért egy-két helyzetben könnyen fennakadhatunk azon, hogy akkor most mit is kellene csinálni? Ahogy oly sok más, hasonló agytorna játéknál, itt is néha azt fogjuk érezni, hogy csaltunk, és bár ez nem eredendően rossz, el tud venni az élményből.
A látványvilág, lévén a Unity-ben készült a játék, nem igazán szép. Persze, túlstilizált meg egy játék a játékban, de ettől még nem válik kellemessé a grafika. Vannak egészen elborult pillanatai a játéknak, de valahogy ezeknél sem éreztem azt a fajta hűha hatást, mint egy Viewfinder vagy Blue Prince esetében. Ritkán szoktam egy játék zenéjéről beszélni, általában csak akkor, ha valóban kiemelendőnek érzem azt, ha hozzáad az élményhez, vagy ha csak egyszerűen a történet szerves részét képezi. Na, hát a Yerba Buena 70-es évekbeli funky-ja konkrétan idegesített. Szeretem ezt a műfajt, de itt valahogy csak azt érte el nálam a zene, hogy frusztrált és zavart. A játék vége ugyan látványos és pörgős, de a negédes lezárás után az első kérdésem az volt, hogy mi értelme volt az egésznek, hogy ha a megoldás végig adott volt?
A Yerba Buena, bár nem egy hosszú játék, a játékmenete mégis mintha túlnyújtott lenne. A feladványok ötletesek és valóban igényelik az agymunkát, de végig érezni, hogy itt bizony a történeten és az általa érintett morális kérdéseken van a hangsúly. Talán ennek is köszönhető, hogy egyszer kifagyott nálam konzolon, és hogy PlayStation 5-ön csak 30 fps-sel fut. Mindenesetre a fejtörőkre vágyók számára remek választás lehet a sztori felvetései miatt, de kétlem, hogy a játékmenete miatt emlékeznénk majd rá.
A Yerba Buena 2026. május 25-én jelent meg PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. Mi PlayStation 5-ön játszottunk vele.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.