Az alapszituáció tehát nem valami rózsás, hiszen amint főhősünk feltette a fejére a fülesét, hogy ily módon elnyomja a gépmadár belsejéből kiáramló félelmetes zajokat, a szerkezet szétesik, a következő pillanatban pedig immáron szabadesésben, a törmeléktenger kellős közepén találja magát. Nincs mit tenni, a vég elkerülhetetlen, de úgy van vele, hogyha már el kell menni, akkor menjünk el vidáman, szóval miközben egyre közelebb kerül a talajszinthez, ő fittyet hányva a halálfélelemre elkezd összevissza trükközni, mintha csak Tony Hawk eltitkolt gyermeke lenne. Hátra-szaltóval, forgásokkal és mindenféle egyéb kunszttal igyekszik feldobni életének utolsó pillanatait, de amint becsapódik és kínok közepette szétfröccsen, néminemű intermezzot követően ismét a sértetlen repülőgépen találja magát, ahol még beszédbe is elegyedhet a hamarosan statisztikákká váló többi utassal, akik mindenféle küldetéssel, illetve egyéb kihívásokkal traktálják.
Ezek után gondolom senkit sem fogok meglepni azzal, hogy a Freefall ’95 a roguelite játékok között szeretne maradandót alkotni, mielőtt azonban ezen információ tudatában sarkon fordulna bárki is, sokkal jobban jár, ha inkább félreteszi az egyre telítődő műfajból fakadó ellenérzéseit, mivel az S-Bend Games csapata valami olyan, egyszerű, de nagyszerű őrületet hozott össze, amiből nem érdemes kimaradni. Mindez leginkább három fajsúlyosabb dologra vezethető vissza, amik már külön-külön is képesek lennének arra, hogy indokot adjanak a folyamatos zuhanásra, így egybecsomagolva viszont szinte letehetetlenné teszik a 95-ös járat nem mindennapi kalandját.
Az első ilyen, az maga a játékmenet, ami nemcsak piszkosul addiktív, de mindeközben még szűnni nem akaró mosolyt is csal az arcunkra a temérdek agyament baromságaival, valamint a popkulturális utalásaival. Leírhatatlanul élvezetes, ahogy a levegőben úszva fűzzük egybe a különféle kunsztjainkat, összegyűjtjük az őrültebbnél-őrültebb, szanaszét repkedő tárgyakat, de az sem semmi, ahogyan egy elkószált ajtón szörfözve, esetleg nagyobb törmelékekbe belekapaszkodva, majd onnan elrugaszkodva nyerünk pár plusz másodpercet az elkerülhetetlenül bekövetkező halálunkig. Mindez pedig a stílusos, kétdimenziós pixelgrafikával, illetve az adrenalinpumpáló dallamokkal kiegészülve egy olyan, lenyűgözően gyönyörű, mégis groteszk egyveleget alkot, amiből az első adagot követően újra és újra, egyre többet és többet akarunk majd.
Itt érkezünk el a játék második remek megoldásához, mégpedig, hogy a zuhanásaink időtartama sosem fog tovább tartani több percnél. Persze, ez lehetne negatív is, de mivel az elvállalható kihívások és küldetések külön-külön is teljesíthetőek, könnyedén megbékélünk a sorsunkkal, főleg, hogy a becsapódásunkat követően elég néhány kattintás és máris a kiindulási ponton találhatjuk magunkat. „A kevesebb néha több” – tartja a mondás és ez itt hatványozottan igaz, ráadásul emiatt a roguelite műfaj hátrányait sem fogjuk igazán megérezni, hiszen mindegy, hogy milyen leosztásban érkeznek körénk a különféle tereptárgyak, néhány pillanat múlva így is, úgy is a fűbe harapunk majd.
A harmadik ötletes megoldás pedig tulajdonképpen a halálunkat követő repülőgépi diskurzusok lennének, ahol a teljesített kívánalmakért kapott aranytallérokat felhasználva fejleszthetjük a főszereplőnket. És hogy mi ebben a remek? Hát az, hogy mindegyik bónusz hasznos, ráadásul nagy részük több szinten keresztül is fejleszthető, aminek hála pár ügyes menetet követően akár a levegő uraivá is válhatunk. A haladási érzet tehát szinte tökéletes, sajnos azonban ebből fakad némi negatívum is, mégpedig az, hogy elkapva a flowt nagyon hamar a játék végére érhetünk. Ebben mondjuk az sem segít, hogy írd és mond, mindösszesen csak öt pályát kapunk, amik bár némileg különböznek egymástól, illetve újabb és újabb időjárási körülményeket is behoznak a játékmenetbe, azonban ez még így is túlságosan kevésnek érződik.
Feltűnhetett ez a fejlesztőknek is, aminek folyományaként kapunk pár extra kihívást, valamint plusz nehézségi szintet, sőt, a ranglistákon keresztül akár a barátaink ellen is felvehetjük a pontversenyt, amik egyáltalán nem rossz ötletek, én mégis jobban örültem volna még pár extra pályának. És ha már itt tartunk, akkor megszeretném említeni azt is, hogy az irányítás bár az esetek többségében kellően reszponzív, vannak olyan helyzetek, amiket nem igazán tud lereagálni. Ez leginkább a nagyobb törmelékekre való felkapaszkodásnál jön elő, ahol sokszor hiába jelzi ki nekem a játék, hogy az arcom felé sodródó szárnydarabon hol is fogok megtapadni, a gomb megnyomását követően nem zajlódik le az akció, aminek eredményeképpen rendszerint fejjel előre belecsapódok a vasdarabba, ami természetesen magával vonzza az aktuális kombóm teljes lenullázódását is.
Ezek a hibák azonban szinte mind eltörpülnek a Freefall ’95 erényei mellett, ráadásul azt eddig még meg sem említettem, hogy mindezért az agyament őrületért kevesebb, mint 9 eurót kérnek el Steamen, ami már-már kimeríti a rablás fogalmát. Pontosan emiatt, illetve a fentebb már emlegetett számtalan elborult pozitívuma miatt minden, egyedi ötletekért rajongó játékos számára kötelező darab az S-Bend Games csapatának ékköve, hiszen nem mindennap bukfencezhetünk kedvünkre a körülöttünk elzúgó törmelékek, marásra kész mérges kígyók, robbanástól feszülő pezsgősüvegek és még ki tudja mennyi baromság mellett.
A Freefall ’95 június elsején jelent meg, kizárólag PC-re.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.