Gothic Remake teszt

2001-ben még egészen más szelek fújtak a szerepjátékok műfajában. A német RPG-k pedig messze földön híresek voltak bárdolatlanságukról (ebből az időszakból eredeztethetőek az ún. eurojunk-játékok), de alkotóik szívvel-lélekkel végigvitték azt, amit szerettek volna. A Piranha Bytes egy teljesen egyedi világot tárt elénk az első Gothicban, olyannyira más volt, hogy még az akkori mezőnyben is szokatlanul szigorúnak számított. Kezdetben a játékos karaktere egy senki, miközben úton-útfélen halálos veszélyekkel nézett szembe, az iszonyú lassú fejlődést pedig csak kitartással és kíváncsisággal lehetett elérni. Az évek során a Gothic-széria szenvedélyes rajongótábort épített ki, pedig az eredeti alkotók csak három játékot tettek le az asztalra, majd elvesztették a jogokat, ám az alapokat a Risen- és az ELEX-szériában tovább tudták vinni - egészen a 2024 júniusában bekövetkezett bezárásukig. 

A Gothic egészen egyedi világépítése a modern közönség számára is kuriózumnak hat, ezért az IP-t birtokló THQ Nordic belefogott a remake elkészítésébe, de ők is tudták, hogy ha nem maradnak hűek az eredeti szellemiséghez, könnyedén kiválthatják a veterán rajongók haragját. Szóval fel volt adva a lecke: a hangulat és az alapok változatlanok maradtak, a modernizálás csupán a feltétlenül szükséges elemekre korlátozódik, így mindenki nyer. Ehhez a kiadó egy teljesen új brigádot alapított 2019-ben: a barcelonai székhelyű Alkimia Interactive-ot, amely számos ex-Piranha tagot is a soraiban tudhat (a zeneszerzőt, a dialógusírót és programozókat). A remake fejlesztése nehéz szülésnek bizonyult, már a pocsék játszható teaser demóval sikerült magukra haragítani sokakat, de a spanyolok megrázták magukat és hét év kitartó munkájával előálltak a nagyvaddal. Nem újraértelmezni akarták a Gothicot, hanem megérteni, mi tette naggyá 25 éve. Már az első órák alapján sejtettem, hogy ezt az akadályt sikerrel vették. 

Innen szép nyerni, avagy vár a Kolónia!

Az alapötlet még negyedszázad távlatából is meggyőző. Myrtana Királysága kétségbeesett háborúban áll az orkok ellen, ami arra kényszeríti II. Rhobar királyt, hogy felgyorsítsa a mágikus érc kitermelését a Bányák Völgyében. A nehéz fizikai munkát bűnözőkre és a király ellenségeire bízta, és a szökésüket pedig egy mágikus erőtér megidézésével akadályozta meg a kolónia köré. A birodalmi mágusok azonban katasztrofális hibát vétettek, nemcsak a rabok estek csapdába, hanem az őrök és ők maguk is. Pontosabban, befelé jöhetnek a friss és feláldozható rabok, kifelé pedig távozhat a fontos érc, de élőlények nem, mert azonnal hamuvá égnek. Később persze a foglyok fellázadtak a fogvatartóik ellen és egyedi társadalmi viszonyokat építettek ki. Három rivális frakció szökkent szárba a kolónián, mindegyiknek saját ideológiája és céljaik vannak. Ebbe az ingoványos közegbe érkezik meg a Névtelen Hős (röviden a Hero), aki maga is egy elítélt, de a játék elején a halál torkából szabadul ki egy szerencsés véletlennek és egy Diego nevű alaknak köszönhetően. Kezdetben senkik vagyunk, nincsenek szövetségeseink, vagy bármilyen kiváltságunk, csupán a szakadt rongyunk, amit viselünk. 

Az időutazás pedig minden romantikát nélkülöz. Újra 16 éves kamaszként éreztem magamat, mikor megpróbáltam megérteni a Gothic működését, az összetett kapcsolati hálókat és érdekeket, valamint a harcot. Persze az irányítás már jóval barátibb most, ahogy az eszközkezelés és az interakció is, szótáraznom sem kell már, de a kolónián belüli élet kemény valósága változatlan maradt. Először is, a kutyát nem érdekli, ki vagy, amikor megérkezel. Az őrök szabályosan kigúnyolnak, a Régi tábor belső köreibe, ahol a szálakat mozgatják, egészen addig nem nyerhetsz bebocsátást, amíg nem bizonyítasz. És ehhez félre kell tenni az önbecsülésünket és össze kell piszkolni a kezünket mindenféle csip-csup ügyet elvállalva. Nem árt mindenkivel elbeszélgetni, akivel lehet, memorizálni a dolgokat és a helyszíneket, mert itt még térképünk sincs, ameddig súlyos ércekért (ez a helyi fizetőeszköz) nem rajzoltatunk egyet. A vadonban való kolbászolás sem leányálom, még a legalapabb vadállatok is pár harapással vagy szórással leterítenek, ha rossz helyre tévedünk. Gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a túlélésért meg kell szenvedni, azaz nem olyasmi, ami alanyi jogon jár. Ez egyfajta arculcsapás azok számára, akik a modern RPG-ken nevelkedtek. 

Ebben a világban nem te vagy a középpontban

Sok nyitott világú cím azt állítja, hogy valódi élő világot kínál, mégis igazán kevés alkotás állít igazat. A kolónia lakói tényleg úgy viselkednek, mintha élnének a játékostól függetlenül is. A munkások és a vájárok napi beosztás szerint élnek, a vadászok veszélyes területeken portyáznak, a kereskedők üzletelnek. A táborok lakói éjszaka a tűz körül gyűlnek össze sztorizgatni, lakomázni és vitatkozni a kilátástalannak tűnő helyzetükről. Ezek a rutinok már az eredeti játékban is működtek, de a remake jelentősen kibővítette őket. A karakterek jobban belakják a környezetüket, a táborok zsúfoltabbak és a társadalmi hierarchia simán tetten érhető a mindennapi élet megfigyelésével. Ehhez pedig egyszerűen elég tengeni a lakók között, akik fittyet hánynak a jelenlétedre, függetlenek tőled. Sok videojáték sajnálatos módon a játékost tekinti az univerzum középpontjának, és köré húzza fel díszletét. A Gothic abból a szempontból máig kuriózum, hogy te válsz a már meglévő, kézzel készített világ részévé. Apró különbségnek tűnik, de drámaian fokozza a beleélést - e szempontból sok más neves RPG csak kistesónak tűnik a Gothic mellett. 

A játékosok döntéseinek itt bizony súlya van, és habár egy ideig ügyesen lavírozhatunk az egyes frakciók között, előbb-utóbb le kell tennünk a voksunkat, hogy milyen úton szeretnénk eljutni a végkifejletig. Mivel nincsenek karakterosztályok, egy táborhoz való csatlakozás nem csak a kapott küldetésszálakat határozza meg, kihat a fejlődésünk irányára, a különböző NPC-kel való kapcsolatainkra és a kalandunk általános formájára. A Régi Tábor vasmarokkal tartja kézben a rendet, és ugyan vannak köztük senkiházi, pénzéhes alakok, Gomez irányítása alatt stabil lábakon áll a kitermelés. Ellenben az Új Tábor lakói a lázadást és a nagyobb ambíciókat erőltetik, zsebmetszők és a vízmágusok tanyája ez, nem elégednek meg a meglévő rendszerrel, többet akarnak. A Mocsári Táborban élők a hitet és a miszticizmust tartják elsődlegesnek, abban hisznek, hogy valami felsőbb hatalom kezében vagyunk. Ahogy az sejthető, minden tábor egyedi nézőpontot kínál, arra ösztönözve a játékosokat, hogy tényleg kiálljanak valami nagyobb cél mellett, meghatározva ezzel az útjukat, így a választás nem csak szimpla játékmechanikai különbséget jelent. A remake jelentősen kibővíti a frakciókhoz kapcsolódó sztorivonalakat extra párbeszédekkel, mellékküldetésekkel és az NPC-kel való interakciókkal. Minden változás tiszteletben tartja az alapanyagot, és inkább kibontják a világ azon aspektusait, melyek korábban gyengének vagy félkésznek bizonyultak. A gyarmati politika bizony nehéz kérdéseket boncolgat, ugyanakkor a remake-ben még tovább mélyült az amúgy is élvezetes történetmesélés.

Nincsenek térképjelzők, a felfedezés természetes

A felfedezés itt teljesen mást jelent, mint a modern játékokban, és nem csak azért, mert 100 métert nem tudsz megtenni anélkül, hogy halálos veszéllyel néznél szembe. Sok nyitott világú cím elárasztja a játékosokat ikonokkal, markerekkel és érdekes pontokkal, teljesen elveszítve a felfedezés izgalmát. A Gothic Remake a két évtizedes megközelítést használja, azaz saját tempónkban és tudásunknak megfelelően térképezzük fel a világát. Ha egy olyan ponthoz jutunk, ahol valami nagy és vad állja az utunkat, akkor visszavonulót fújunk és csak akkor térünk vissza, ha kellően kikupáltak bennünket a helyi kemény arcok. A küldetések alatt nem jelzik nekünk szép sárga pontokkal, hogy hova kell mennünk - ha nem figyeljük a párbeszédeket, simán elveszünk. E szempontból a The Elder Scrolls III: Morrowind használt akkoriban hasonló megoldást, és simán elfogadtuk, ha egy játék nem fogja a kezed, mert ezt hittük alapnak. A mai gamer-generációnak nem biztos, hogy be fog jönni az ilyesfajta szigor, de én csak dicsérni tudom az Alkimia srácait, hogy nem nyúltak a könnyebb megoldáshoz. 

A Bányák Völgye pedig az egyik legszebb és leghangulatosabb helyszín az RPG-k történelmében. Nem a méreteiről van szó, hanem az elrendezéséről - a sűrű erdők folyamatos nyugtalanságot keltenek, minden lépésünket alaposan meg kell fontolnunk, a háttérben hófödte sziklák és ősi romok szöknek az égbe. A napszaktól és az időjárástól függően a fények teljesen átalakítják a megszokott helyeket. Minden régió egyedi, de összességében eléggé kegyetlen hely a kolónia. Az útról letérni pedig érdemes, még ha sokszor húsba vágó is. Az új mozgáslehetőségek mélyebb felfedezésre ösztönöznek, számos rejtett barlang, elfeledett kincs lehet a jutalmunk, de ehhez bátorság kell, hiszen nem tudni, milyen földöntúli lény nyugalmát zavarjuk meg közben. Bár kapunk küldetést dögivel, sok feladat nem fog a térkép rejtett zugaiba vezetni, úgyhogy igenis szívjuk fel magunkat és engedjünk teret a kíváncsiságunknak. A felfedezés itt organikus, amit nem kötelező munkaként végzünk, csak azért, hogy 100 százalékra teljesítjük a játékot és behúzzuk az érte járó acsit. Legyünk már kicsit felszabadultabbak és próbáljunk meg tényleg kalandozni!

A harc sokkal kiegyensúlyozottabb

Talán a harc az egyetlen eleme a remake-nek, ahol a korábbi szisztéma átültetés nem működött volna. Mai szemmel nézve az eredeti játék egy szokatlan irányítási rendszert alkalmazott, aminek ugyan megvolt a taktikai mélysége, de ma már irtó kevés lenne. Szerencsére az új rendszer egyfajta intelligens egyensúlyt vezet be, az összecsapásokat így sokkal simábbnak és gyorsabbnak érezzük, mint korábban, még megmarad a korábbi tudatosság. Azaz a megfelelő pozíció továbbra is számít, ahogy az időzítés is. Vakon rohanni a csatába és vagdalkozni ritkán vezet jóhoz, még a mezei dinók ellen is. A korai órák még mindig kinkeservesek, rengeteg kudarc árán szerzünk csak XP-t, hiszen karakterünk gyenge és sebezhető. Kitartó munkával és a küldetések szorgos teljesítésével fejleszthetjük magunkat a kijelölt NPC-knél, és utána már könnyebben boldogulunk. 

A közelharc ellenben kielégítő, gondos tervezést igényel persze, mégis súlyos és hatásos csapásokat vihetünk be, ha figyelünk az ellenfél mozgásrepertoárjára. A mágikus képességek és a távolsági fegyverek is jelentős fejlesztéseket kaptak (szabadon célozhatunk például), és minden egyes harc után azt érezzük, hogy a győzelmet kiérdemeltük. Nem mindig azért, mert látványosan küzdöttünk, hanem hogy okosan taktikáztunk, odaszúrtunk, majd gyorsan visszavonultunk. Ne ijedjetek meg, a Gothicból soha nem lesz akciójáték, mindenféle modernizáció és életminőségbeli javulás ellenére sem. Csak hozzáférhetőbbé és csiszoltabbá teszi a meglévő koncepciót, de sok más tekintetben még mindig érdes a játék. 

Az a bizonyos gyémánt még mindig roppant érdes

A Gothic Remake hiába néz ki lenyűgözően, számos problémába ütköztem a tesztelés során. Kezdve a rajongók által pellengérre állított zárfeltörési minijátékkal, amely nehéz és sok esetben következetlen, és amit egy hotfix már azóta mérsékelt. Hiába dolgoztak rajta sok éven át, az Unreal Engine 5 technikai teljesítménye nem a legjobb. Habár a tesztgépen 1440p felbontáson javarészt 50-60 fps-em volt bekapcsolt DLSS mellett Gothic (High) grafikai beállításokon, a sűrűn lakott területeken nem volt sima framerate, de általánosságban sem fut jól a játék, rengeteg a mikrolag. Ezeket nyilván idővel orvosolni fogják a fejlesztők, ám addig én a könnyebb megoldást választva élesítettem a DLSS Enabler nevű programot, amivel az öregecske RTX 3070-emen is be tudtam kapcsolni a Multi Frame Generationt. Az újrakevert és az új muzsikák ellenben tényleg sokat dobnak a hangulaton, és összességében a szinkron is korrektnek mondható, úgyhogy a mérleg nyelve végső soron a pozitív irányba billen. 

A végső ítélet meghozatalánál könnyű dolgom volt. Nyilván az emlékek mindent megszépítenek, és tudom, hogy a Gothic rosszul öregedett volna, ha most venném elő. A Remake azért lett nagyszerű, mert érti, mi tette különlegessé az eredeti játékot. Az Alkimia pedig nem a könnyebb utat választotta, nem tette könnyebbé az élményt a nagyobb tömeg bevonzása érdekében. Úgy sikerült megőrizniük a Gothic 1 identitását, hogy csak ott változtattak és modernizáltak rajta, ahol valóban szükség volt rá. Az eredmény minden régi rajongó számára hiteles, és nem ismer kompromisszumokat sem, ami jó néhány újoncot egyfajta pofoncsapásként ér a kezdeti órákban. Ellenben a Kolónia továbbra is egy olyan helyszín, amit minden fantasy rajongónak kötelező úti célnak tennék. Bizony, az alkotók megmutatták, hogy a The Witcher és a Skyrim előtt is volt élet, a klasszikus dizájnfilozófiája ma is simán megállja a helyét és ugyanolyan erős, mint 25 éve. Sok türelmet az újonnan érkezőknek!

A Gothic Remake 2026. június 5-én jelent meg PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. Mi számítógépen teszteltük az alábbi konfiguráción: Intel Core i7-10700K, 32 GB DDR4 RAM, GeForce RTX 3070.