Hiába forgatja tehát ügyesen harci eszközeit a Fading Echo főszereplője, a semmiből megjelenő vérszomjas fenevadakkal szemben még ő is fegyvertelennek bizonyul. A remény odavész, az egykoron békés Corel a megsemmisülés szélére sodródott, ekkor azonban történik valami, ami egycsapásra megváltoztathatja a biztos vereséggel kecsegtető háború kimenetelét. Hősnőnk ugyanis egy szerencsétlen véletlen folytán betéved egy titokzatos szentélybe, ahonnét némi közjátékot követően egy számára teljesen ismeretlen, víz alatti helyszínre kerül. Miközben igyekszik összeszedni magát és egyúttal rájönni, mégis mi a fene történt vele, észreveszi, hogy valami végérvényesen megváltozott benne. Testét vér helyett víz járja át, ennek hatására pedig olyan nem mindennapi képességekre tesz szert, amik könnyedén csatasorba állíthatóak a világot meghódítani kívánó, undorító veszedelmekkel szemben.

Persze, az esetek többségében nem lesz elég pusztán vízcseppel megkínálni a felénk rontó förmedvényeket, de jó tudni, hogy ahol véget ér a sima csapkodás és az ide-oda rugdosás művészete (utóbbi jelenleg elképesztően erős), ott bármikor bedobhatunk egy hűsítő tsunamit. Sőt, a tarsolyunk legnagyobb trükkje nem is ez, hanem amikor fogjuk magunkat és egyetlen pillanat alatt jókorára duzzadt vízcseppé alakulunk át, amit követően bármikor „kölcsönvehetjük” a környezetünkben fellelhető elementális hatásokkal rendelkező egyéb folyadékok jellemzőit. Az ilyen tócsákban rejlő lehetőségeket azért is ildomos kihasználni (közvetve és közvetlenül egyaránt), mert az ezekre háklisabb ellenfelek sokkal könnyebben legyőzhetőek úgy, hogyha nemcsak agyatlanul vagdalkozunk, hanem mondjuk begyújtjuk, lefagyasztjuk, vagy épp meggyengítjük őket. A legjobb az egészben viszont az, hogy mindezen képességeket nemcsak a csetepaték közben alkalmazhatjuk, hanem akkor is, amikor éppen nincs körülöttünk semmi fenyegetés és csak fel szeretnénk fedezni a jól felépített, ámbár kissé lineáris világot.

Utóbbi ugyanakkor nemcsak ajánlott, hanem egyenesen kötelező is, mivel a fejlődésünk nagyban függ majd a kalandunk során megtalált és temérdek tapasztalati pontot biztosító ládáktól, amikből, ha elég összegyűlik, akkor eloszthatunk egy-egy pontot a meglepően szerteágazó és jól átgondolt képességfán. A játék szerencsére támogatja a különféle módosítókkal való kísérletezést, ráadásul hibázni sem igazán tudunk, mert a központi hubként funkcionáló csarnokba visszatérve bármikor újraoszthatjuk a korábban már megszerzett pontjainkat. Ha tehát meghalljuk a ládákat jelző csilingelést, akkor ne legyünk restek felkutatni azokat, mert minden esetben megéri a szenvedést, még akkor is, ha zöld trutyiként kell vízeséseken felugrálnunk, forró gőzként szakadékok felett siklanunk, vagy esetleg kulcsokat magunkba olvasztva visszajutnunk a korábban még zárt ajtókhoz.

A feladványok ötletesek, a nehézségük ugyanakkor inkább csak megmosolygtató, mivel még a játék végefelé sem fogunk verejtékezni miattuk, bár ez igaz a harcokra is, ami legfőképpen az eszméletlen buta mesterséges intelligenciának köszönhető. Az ugyanis még a legnagyobb nehézségi szinten sem képes felmérni, hogy mi van körülötte, aminek köszönhetően olyan, elképesztően röhejes pillanatokban lehet részünk, mint amikor például mindenféle indok nélkül lezuhannak a szakadékba, de az sem ritka, ahogy mondjuk a tűzelementálok újra és újra belesétálnak a vízpocsolyába, ezáltal újra és újra lefagyasztva magukat. Furcsa taktika és nem meglepő módon az esetek többségében nem igazán szokott bejönni, ettől függetlenül azonban higgyétek el, próbálkoznak vele serényen. De nem ez az egyetlen olyan probléma, ami képes kivetni minket az amúgy igencsak kellemes élményből, mert bizony az optimalizáció sincs mindig a helyzet magaslatán. Ugyan játék közben általában nincs semmilyen gond, viszont amint elkezdődik egy átvezető, rögtön ugrálni kezd a képkockaszám. Ezutóbbi csak azért igazán meglepő, mert a történet képregényes állóképekkel van prezentálva, amikre bármit mondhatunk, csak azt nem, hogy erőigényesek lennének.

Emiatt aztán hiába stílusos a körítés, valójában csak az érdemi játékmenet közben tudjuk majd átadni magunkat a látványvilágból fakadó örömöknek, amikből szerencsére azért így is bőven jutott a Fading Echoba. A karakterek kinézetét ugyan meg kell szokni (cserébe egytől-egyig érdekesek, viccesek és imádnivalóak, amiben hatalmas szerepe van a kifogástalan szinkronnak), akárcsak a színekkel gazdagon dúsított, remekül felépített helyszíneket, de ha vevők vagyunk erre a harsányabb stílusra, akkor a játék minden egyes percét imádni fogjuk. Külön szeretném kiemelni az óriási portálok segítségével elérhető alternatív területeket, ahol láthatóan elgurult a grafikusok gyógyszere, de ez egyáltalán nem baj, sőt. Ami viszont kevésbé tetszett, az a különféle cseppfolyós formánkban magunk mögött hagyott tócsák folyamatos villogása, amit a történetből és a glitchekkel teli helyzetből fakadóan akár még meg is lehetne magyarázni, de ha így akarták a készítők, ha nem, piszkosul zavaró tud lenni.

Hatalmas szerencséje azonban a Fading Echonak, hogy még mindezek ellenére is egy kifejezetten kellemes élmény, ami remekül vizezte fel az akciókalandjátékok mára már jól ismert toposzait. Az elementális kapcsolatokra kihegyezett harcrendszer kellően élvezetes, a cseppformára épülő feladványok ötletesek, a karakterek aranyosak, a színekkel gazdagon átitatott stílusos megvalósítás pedig pont elég egyedi ahhoz, hogy egy életre bevésse magát az emlékezetünkbe. És akkor még a tanmesének beillő történetről szó sem esett, ami kiválóan mutatja be azt az egyénekben rejlő hatalmas erőt, ami bár elsőre csak egy óceánba pottyant vízcseppnek tűnik, valójában viszont jól becsatornázva akár hegyeket is megmozgathat, sőt, a segítségükkel még egy darabokra szakadt világ megmentése sem tűnik teljesen lehetetlen feladatnak.

A Fading Echo július 21-től érhető el, egyelőre kizárólag csak PC-re, de a későbbiekben konzolokra is beissza magát.