És hogy mit is jelent ez pontosan? Általában olyan játékokra aggatjuk rá a eurojank minősítést, amelyek kevés pénzből, de hatalmas ambíciók mentén készülnek el. Ennek a hozzáállásnak aztán rendszerint az a végeredménye, hogy egy nem kifejezetten szép, kevésbé polírozott, cserébe viszont élvezetes és elképesztően mély rendszerekkel megáldott csiszolatlan gyémánt kerül a boltok polcaira, ami ugyan nem lesz mindenki teája, de akinél ezek közül akárcsak egy is betalál, az örökre megfertőződik a „eurojankitisszel”. Számomra ez a kapudrog a Gothic legelső része volt, ami hiába hemzsegett a hibáktól és idegelt ki percenként a kellően egyedi világa, a mély fejlődési rendszere és a semmi máshoz sem fogható hangulata okán újra és újra alászálltam a börtöntöltelékek uralta kolóniába.

Ezt követően már nem volt megállás, mert menthetetlenül magába szippantott ez a szubzsáner. A Gothic összes, a Risen széria, az első Witcher mind-mind olyan emlékek a videojátékos palettámon, amikre még a kisebb-nagyobb mérgelődésekkel együtt is örömmel gondolok vissza. Szerencsére azonban nem muszáj a múltba révednünk, hiszen a eurojank a mai napig velünk van, sőt, köszöni szépen, minden rendben, mert miközben nemrég ért révbe a régóta várt első Gothic teljes körű remakeje, fejlesztőcsapatok tömkelege próbálkozik újra és újra, hátha sikerül felérniük a legnagyobbak közé. Ha kicsit gonosz szeretnék lenni, akkor erre akár azt is mondhatnám, hogy annyira nincs is nehéz dolguk, mivel a szórakoztató játékmeneten és a magábaszippantó hangulaton túl másra szinte nem is kell odafigyelniük, ez viszont csak a látszat. Ezeket ugyanis borzasztó nehéz reprodukálni, ráadásul, ha valami félremegy közben, akkor mindennek vége, merthogy ez a két elem nemcsak egy a sok közül, hanem az, amin áll, vagy bukik az egész játék.

Pontosan emiatt van nehéz a dolga azoknak a fejlesztőknek, akik friss húsként érkeznek bele ebbe a régi klasszikusok által uralt világba, mert bár elsőre könnyen megugorhatónak tűnik a léc, valójában szó sincs erről. Nehéz dolga volt tehát a Forsaken Realms: Vahrin's Callt jegyző Titan Rocnak is, csakhogy ahelyett, hogy a múlt árnyéka agyonnyomta volna őket, egy olyan gyöngyszemmel rukkoltak elő, ami ugyan nem ér fel a nagy öregekhez, azonban így is bátran odatehető az alattuk lévő következő polcra. Persze mindennek megvannak az árnyoldalai is, ami nem más, mint a megvalósítás, ugyanis a játék eszméletlen csúnya. Mondjuk ez a világ szempontjából még talán könnyebben megbocsátható, mert a dizájn kifejezetten ötletes, a gazdagon használt színek pedig némileg tudják palástolni a háttérben megbúvó ocsmányságokat, ugyanakkor a karaktereknél már ez sem segít érdemben.

Akárkivel is hozzon össze minket a sors, közös bennük, hogy bűnrondák, baltával faragottak és az animációik akadoznak, hatalmas meglepetésemre viszont szinte mindenki kapott szinkront, ami némileg azért feldobja a velük zajló puritán bájcsevejt. De ha már itt tartunk, akkor essék szó a történetről is, ami szintén nem lett valami erős. Miután ugyanis létrehoztuk zsoldos hősünket, vagy főhősnőnket a kifejezetten részletes karaktergeneráló segítségével, egy olyan fantasy világba kerülünk, aminek határait a gonosz erők mellett a klisétenger fodrozódó hullámai is erőteljesen nyaldossák. Tucatemberek tucatproblémáit oldjuk meg tucatszám, miközben tucatellenfeleket küldünk a tucatsírokba. Nem túl eredeti annyi szent, ugyanakkor valamiért újra és újra felfedezésnek indulunk majd ebbe a kézzel alkotott és titkokkal dugig tömött világba. De vajon miért? Hát a fentebb már többször emlegetett eurojank két legfontosabb aduásza okán, ami nem más, mint a hangulat és a játékmenet.

Előbbiről már szómentén tettem említést, a játék világából ugyanis csak úgy árad a nagybetűs atmoszféra, ami még a kopottas látványvilág ellenére is lépten-nyomon átüt. Mondjuk ebben hatalmas szerepe van a felfedezés közben a háttérben megbúvó, de azért a harcok során előtérbe tolakodó dallamoknak is, amik kiváló aláfestésként szolgálnak a nagyjából 20-30 órás kalandunk alatt. De most hagyjuk mindezt és végre valahára beszéljünk arról a játékmenetről, amiben a Forsaken Realms: Vahrin's Call valóban kiemelkedik a tucatakció-szerepjátékok közül. Ennek egyik első eleme a felfedezés, mivelhogy a készítők remek érzékkel töltötték fel a töltőképernyőkkel elválasztott, kisebb-nagyobb zónákra osztott játékteret. Akármerre is menjünk, vagy éppen platformerkedjünk, szinte bizonyosan valamilyen érdekességbe botlunk, ami lehet egy poén, értékes tárgyakat rejtő kincsesláda, vagy akár egy nyersanyagokkal teletömött és kifosztásra váró raktárépület.

Szerencsére ezen a téren egyáltalán nem kell mérlegelnünk, hiszen egyrészt a hátizsákunk végtelen (csakis a viselt ruhánk súlyára érdemes odafigyelnünk), másrészt pedig a lopás senkit sem fog érdekelni, azaz bárhonnan bármit büntetlenül elemelhetünk. A szomszéd pincéjének kipucolása közben tehát nem igazán kell majd ellenállásra számítanunk, cserébe viszont mindenhol máshol igen. A játék világa ugyanis egyáltalán nem veszélytelen, szinte minden egyes sarkon rosszarcúakba futhatunk, akikkel aztán kezdetét is veszi a haddelhadd. Sajnos ez kezdetben egyáltalán nem élvezetes, mivel a csapkodáson, a védekezésen, a kitérésen (utóbbi kettő ráadásul még staminát is használ) és a távolból való íjászaton kívül nem igazán tudunk semmit sem csinálni, de ahogyan haladunk előre a történetben és egyre-másra sajátítjuk el a különféle fortélyokat úgy válnak a csörtéink összetettebbé és ezáltal szórakoztatóbbá. A fejlődési rendszer egyébként elképesztően mély, ráadásul a szintlépésekért kapott pontokat akármikor, teljesen ingyen újraoszthatjuk, ezáltal sarkallva minket a kísérletezésre.

Ugyanakkor hiába gyűjtjük össze a kellő mennyiségű tapasztalati pontot, mivel a több kategóriára osztott képességeink alapból le vannak zárva, vagyis aktiválásuk előtt még fel is kell oldanunk őket. Erre két lehetőségünk lesz, egyrészt, ha megtaláljuk az adott trükkhöz tartozó könyvet, amiből aztán megtanulhatjuk azt, vagy elég ideig használjuk az erősíteni kívánt alkalmatosságot, aminek hála szintet lép és elérhetővé válnak a komolyabb bónuszok. Legyen a kedvencünk tehát akár a kétkezes pallos, akár az íj, esetleg a varázslatok, vagy netalántán a különféle csapdák, ha igazán mesterévé szeretnénk válni a számunkra leginkább tetszőnek, akkor bizony be kell vetnünk magunkat. Szerencsére ebben a játék is partner, merthogy a korábban kipucolt területekre idővel mindig visszatér pár önjelölt XP-patron, akik előzékenyen felajánlják az ilyesfajta szolgáltatásaikat a számunkra.

Ettől függetlenül én egyszer sem éreztem késztetést a farmolásra, ami többek között annak volt köszönhető, hogy többféle nehézségi szinten hadakozhatunk, a beépített checkpoint rendszer elképesztően baráti (ami újra is tölti a használt itókáinkat), ráadásul még quicksave lehetőségünk is van, amikkel felfegyverkezve bármilyen csatát ledominálhatunk. Emiatt aztán azok is nyugodtan próbálkozhatnak a játékkal, akik annak idején a Gothic könyörtelen és sötét világáról valamiért lepattantak. És ha már szóba került a sötétség, akkor szeretnék kitérni a fény-árnyék effektekre is, amik alapjában véve jól működnek, de naplementekor, illetve napnyugtakor teljesen megőrülnek. Ilyenkor ugyanis az árnyékok olyan feketeségbe burkolóznak, mintha egy világítás nélküli barlang legmélyén lennénk éppen, aminek hála hiába lebeg felettünk a nap, muszáj elővenni a kis lámpást, mert nélküle az orrunkig sem fogunk látni. Bár, jobban belegondolva, a fejlesztők talán csak így akarták palástolni az ósdi és meglehetősen idejétmúlt grafikát, de akármennyire is rusnya a szentem, inkább nézem azt és látok, mintsem, hogy fényes nappal botorkáljak a vaksötétben.

Mondjuk ez a kezelőfelület esetében pont nem igaz, mert amit a fejlesztők ezzel a címszóval letettek az asztalra, azt szerintem egyes körökben börtönnel büntetik. Egy nagy katyvasz az egész, kicsit a Skyrim utánérzésre hajazva, de sokkal rosszabbul megvalósítva, ráadásul még keresni sem lehet benne. Annyi előnye van, hogy a különféle kategóriák jól elkülönülnek egymástól, ugyanakkor, ha egy konkrét nyersanyagot szeretnénk megtalálni, akkor előre is sok sikert hozzá, mert garantáltan percekig csak ezt a kusza borzalmat fogjuk bámulni. Ez pedig azért is kár, mert ezalatt az idő alatt akár felfedezhetnél, harcolhatnál, vagy csak céltalanul bolyonghatnál ebben a klisésen ismerős, mégis hívogató világba, ahol minden egyes tettünknek súlya van. A Forsaken Realms: Vahrin's Call tehát nem lett tökéletes, sőt, akiket hidegen hagy a eurojank mivolta azok valószínűleg legyintve elintézik az egészet, de akik hozzám hasonlóan szeretik ezt a zsánert, azok nem fognak egykönnyen szabadulni belőle. Ugyanis hiába a ronda grafika, a klisés háttér és a megbokrosodó fény-árnyék effektek, a legvégén csak az átadott játékélmény minősége számít és higgyétek el, az majdhogynem kifogástalan.

A Forsaken Realms: Vahrin's Call július 27-től érhető el, kizárólag PC-n.