A dél-koreai illetőségű Influsion Inc. csapata ugyanis semmit sem bízott a véletlenre és fogtak egy, a valóságban is létező 6000 tonnás monstrumot, majd aprólékosan bedigitalizálták az egészet. Nem spóroltak semmin, aminek meg is lett az eredménye, lévén hihetetlen részletgazdagság mellett élvezhetjük az autentikus folyosók és kabinok útvesztőjét. Szerencsénkre a Resident Evilből kölcsönvett térképrendszer segít eligazodni a szinteken, szóval eltévedni nem igazán fogunk, bolyongani viszont annál inkább, ami főleg abból adódik, hogy az ilyesfajta ladikok építésénél sosem az egyediség, mindinkább a praktikusság és a mennyiség volt a fő szempont.
És ha már szóba került a Capcom klasszikus sorozata, akkor megemlíteném, hogy bizony nemcsak a hajó felépítésének tervrajzait vették onnan kölcsön, hanem nagyjából minden mást is. Ennek megfelelően egy szemernyi eredetiséggel sem fogunk találkozni a kalandunk során, szóval aki játszott akár egyetlen egy túlélőhorrorral az elmúlt nagyjából 10 évből, az kis túlzással játszott a SENARA: The Sacramenttel is. Helyszínek alapos átkutatása, a minimálisan beszerezhető utánpótlás taktikus beosztása, észrevétlen bujkálás, az ép eszünk megőrzése, legvégső esetben pedig harc. Ismerős, ezerszer látott toposzok, a vicc az egészben viszont az, hogy hiába a fájóan ismerős klisétenger az egész, így is élvezetes benne megmártózni.
Mondjuk ez pont nem a történet érdeme, mert az nagyjából csak azért van, mert kell valami alibi ahhoz, hogy elinduljunk felfedezni ezt az elsőre kihaltnak tűnő óceánjárót. Egyetlen érdekessége, hogy a szektás-szörnyes akciózások közepette néhanapján azért dönthetünk is, amik végsősoron kihatással lesznek a sorsunkra. De akkor mégis miért csal mosolyt az arcunkra újra és újra ez a legjobb esetben is csak langyosvíznek nevezhető klisékoktél? Hát azért, mert a kölcsönvett elemek többé-kevésbé ugyanolyan jól működnek itt, mint az eredeti rendeltetéshelyükön, ráadásul hiába köszönünk rájuk régi ismerősként, a SENARA így is tartogat néhány hidegrázós meglepetést.
Eleve ott van a helyszínből adódó, klausztrofób atmoszféra, amire csak még inkább ráerősítenek a környezeti zajok, illetve az időnként arcunkba ugró förmedvények, amik alaposan ránk tudják hozni a frászt, szóval érdemes lassan járni, hátha úgy tovább élünk. Az ellenfelek egyébként annyira nem veszélyesek (sőt, gyakran mozogni sem óhajtanak, csak bámulnak szótlanul), ugyanakkor a szűkös helyszínek okán okozhatnak meglepetést, főleg, mivel hozták magukkal a Resident Evil játékokban tapasztalható „egy fejlövés nem fejlövés” felfogást. Természetesen ez a nagyobb kaliberek esetében némileg azért változni fog, addig viszont csak óvatosan, különösképpen, ha késtusára kerülne a sor (az elemlámpát csak ilyenkor tudjuk használni), mert hiába esztétikus a kis bökőnk, túl sok vizet nem igazán fog zavarni.
Ezt leszámítva a harcrendszer teljesen korrekt, a fegyvereknek súlya van, ráadásul, hogyha ügyesen játszunk, akkor a temérdek, sárgán villogó, törhető tárgyakba rejtett lőszerutánpótlás okán (amik kizárólag mindig hármasával adják a golyókat) szinte sosem kell majd felhúznunk a nyúlcipőt. Sőt, a kalandunk során begyűjtött bankjegyek segítségével további utánpótlást is vásárolhatunk magunknak a mentési helyek környékén fellelhető automatáknál. Egyébként itt találhatjuk meg azokat a tárolóládákat is, amiket a szűkös tárgylista miatt kezdetben igen gyakran fogunk használni (főleg, mivel a küldetésekhez kapcsolódó fontos tárgyak is itt foglalják a helyet), szerencsére azonban később szert tehetünk majd olyan kiegészítőkre, amikkel valamelyest növelhetjük a maximális kapacitásunkat, ezáltal megszüntetve az ebből fakadó folyamatos szentségelést.
Amin viszont ezzel szemben sehogyan sem tudunk majd változtatni, azok a fapados animációk. Mondjuk a fanatikus szektás megszállással mindezt nagyrészt meg lehet magyarázni, ugyanakkor azt már kevésbé, hogy miért bambul mindenki maga elé csukott szájjal, miközben éppen hozzánk beszél. Elég illúzió romboló a dolog, főleg, mivel rendszerint premier plánban élvezhetjük a koreai hasbeszélők kálváriáját, ami elképesztően röhejes pillanatokat szül, így szüntetve meg azt az óceánjáróból fakadó, amúgy pazar és nyomasztó hangulatot, amilyet a jobb sorsra érdemes Cold Fear óta nem igazán érezhettünk. Szerencsénkre az effajta bájcsevejek nem túl gyakoriak, szóval megéri együtt élni velük, akárcsak a fentebb már emlegetett többi kellemetlenséggel.
És hogy miért? Hát azért, mert a SENARA: The Sacrament óceánjárójának felfedezése még ezekkel együtt is egy különleges élmény, hiszen nem mindennap adatik meg, hogy egy ennyire egyedi helyszínen tébláboljunk fel-alá. Elképesztő atmoszféra terjeng a szűk folyosók és kabinok között, ami miatt még azt is könnyedén megbocsájthatjuk a fejlesztőknek, hogy a játékmenet tulajdonképpen nem más, mint egy szűken mért best of az elmúlt évek túlélőhorrorjainak legjobbjaiból. Akik viszont nem szeretnének kockáztatni és még a nyomott árcédula ellenére sem kívánnak vaktában fejest ugrani a szektás agymenésbe, azok számára ott a demo, vagy épp a pár éve megjelent és ingyenesen elérhető prológus (Before the Dawn), amiben egy másik szereplő szemszögéből is belekóstolhatunk ebbe a klisétengeren hánykolódó különleges kalandba.
A SENARA: The Sacrament július 30-tól érhető el, kizárólag PC-re.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.