Amikor a ’90-es évek végén berobbant a köztudatba a Digimon (eredetileg egyébként Digital Monster néven, egyfajta komolyabb Tamagotchi kihívóként), a Pokémon is éppen népszerűsége csúcsán trónolt, így hát elkerülhetetlenül is összecsapott a két franchise – legalábbis a rajongók lelki szemei előtt egészen biztosan. A gyűjthető zsebszörnyek pedig majd minden fronton egymásnak veselkedtek, legyen szó akár különféle merchekről, játékokról, vagy animékről, ám a videójátékok világa picit kilógott a sorból. A Pokémon-játékok már évtizedek óta szinte minden nagyobb résszel letarolták a piacot – utóbbi években az ellustult Game Freak gondozásában igencsak jogtalanul –, addig Digimon címekből egy sem lett igazán maradandó. Persze akadtak jobban sikerült részek, ám ezek elsődlegesen a rajongók közt arattak sikert, a szélesebb közönséget nem voltak képesek megszólítani.
Éppen ezért volt a tavalyi évben üdítő és váratlan meglepetés a Bandai Namco csapatától, hogy nem csupán egy újabb tucat-adaptációt tett le az asztalra, hanem egy meglepően tartalmas és mély JRPG-t, mely minőségét tekintve minden tekintetben képes volt a Game Freak legutóbbi alkotásait túlszárnyalni. Innentől viszont több szót nem ejtünk a Pokémonról, ugyanis a Time Stranger egy teljesen más ligában játszik. Noha az alapkoncepció tekintetében nagy a hasonlóság, itt is főhősünkkel gyűjthetünk be apró társakat, akiket aztán valamilyen módon felfejlesztünk, és körökre osztott csatákban harcba küldünk, ám a JRPG-s részek szerkezete, a komorabb és komolyabb sztori, valamint a Digimonok folyamatos átalakítása és az abból eredő stratégiai mélység inkább a Shin Megami Tensei vagy a Persona-címek környékére lövik be a játékot.
A történet ezúttal is a két világ között egyensúlyoz, főhősünk a digitális szörnyek által generált anomáliákat kutató Adamus szervezet ügynöke, akire Sindzsukuban vár egy felderítendő anomália. A küldetés azonban rosszul sül el, és nem tudunk megállítani egy olyan léptékű pusztítást, mely a szörnyek világa mellett a valóságunkat is veszélyezteti. Innen pedig ahogyan az a legtöbb JRPG-nél, na meg persze a Digimon-sztoriknál lenni szokott, beindul a narratív hullámvasút, és lesz itt minden, ami a régi rajongókat és az új próbálkozókat is beszippantja; átkerülünk a digitális világba, visszautazunk az időben, legendás bossokkal akaszkodunk össze, elmerülünk a Digimon-mítológiában, megpróbálunk legyőzni egy időhurkot, és a végén még egzisztenciális krízisbe is kerülünk.
A játékmenet alapja továbbra is a klasszikus koncepcióra épül; megszerezzük a kis digitális szörnyecskéket, fejlesztgetjük őket, majd váratlanul szembesülünk azzal, hogy kedvenc kis cukiságunk következő evolúciós formája egy hatalmas mech, egy angyalszerű lény, vagy bármi egyéb, amit a japán fejlesztők agyába bedobott a biológiai random-generátor. Több száz különféle szörnyet szkennelhetünk be ellenfeleink közül, minél nagyobb százalékban ismerjük meg az adott ellenfelet (lényegében, minél többet csapunk össze vele), annál több bónusz kapnak a statjai, amiket persze a digitális laboratóriumban különböző fejlődési ágakon keresztül specializálhatunk. És persze mondani se kell, hogy egy-egy Digimon már önmagában is több tucat irányba és formába fejlődhet, más és más elemi gyengeségekkel, státuszhatásokkal és sebességgel, szóval a csapatunk összeállítása során az első pár órában biztos, hogy a játék mélysége maga alá fog gyűrni minket, míg aztán ki nem ismerjük, és el nem kezdünk benne boldogan lubickolni és szabadon kísérletezgetni.
Ami pedig cikkünk főszereplőjét, a Switch 2-es portot illeti, minden okunk megvan az örömre! A menüből válthatunk a Quality és Performance mód közt, míg előbbi a 4K-s felbontást célozza meg 30fps társaságában dokkolva, handheld módban pedig 1080p melletti 30fps-t, addig a teljesítményorientált üzemmód mindkét állapotban 1080p-n pörgeti a 60fps-t. A frame pacing egyébként kitűnően sikerült, úgyhogy a 30fps is abszolút vállalható és stabil, a játék pedig szépen fest. Persze a teljes összképhez hozzá kell tenni, hogy az árnyékok, a tereptárgyak és a távoli textúrák terén azért alaposan visszametszették a részletességet a többi konzolos verzióhoz, viszont azok ugyebár nem hordozhatóak, a Steam Deck teljesítményét pedig nyilván jócskán übereli ez a port is.
A Digimon Story: Time Stranger végre egy olyan kalandot szállított le a régi Digimon rajongóknak, ami nem csak méltó az eredeti franchise népszerűségéhez, hanem a műfaj legnagyobbjaival is képes felvenni a versenyt, grandiózus történetével, roppant mód összetett karakterfejlődési lehetőségeivel és addiktív szkennelési-rendszerével egyszerűen tökéletesen működik. Ha valaki szívesen tesz próbát egy minőségi JRPG-vel, vagy csak simán él-hal a digitális szörnyekért, akkor a Time Stranger könnyedén válhat az év legjobb címévé számára a Nintendo konzolján.
A Digimon Story: Time Stranger eredetileg 2025 októberében jelent meg PC-n, PS5-ön és Xbox Series X/S-en, amit most júliusban a Switch 2-es verzió követett. A lehetőségért köszönet a Cenega Hungary csapatának!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.