Nos, ez az, ami a Refugium Gamesnek nem igazán akart összejönni. Kár érte, mert az Agefield High: Rock the Schoolban benne volt a potenciál ahhoz, hogy a Bully nyomdokaiba lépjen, ehelyett azonban csak egy szép nagy rakás, gőzölgő szarkupacot kaptunk, ami az esetek többségében még működésképtelen is. De tudjátok mi az igazán érdekes? Hogy minden hibája ellenére mégis újra és újra visszatértem ebbe az ürességtől kongó világba, pedig jóformán az összes játékeleme taszított magától. Kicsit olyan ez, mint az a pite, amin Jason Biggs átment párszor. Undorító, ronda, büdös és kellemetlen, de valamiért mégsem tudom levenni róla a szemem.

Az Amerikai pite utalás pedig nem véletlen, hiszen az Agefield High: Rock the School hangulata direktbe ezt az időszakot, vagyis a 2000-es évek elejét célozta be annak minden előnyével és persze hátrányával. A nosztalgia dübörög is ezerrel, egészen konkrétan az élettelen tekintettel megáldott, szemkontaktusra képtelen szereplők (szerencsére az operatőr ténykedése okán ezt gyakran premier plánban is megcsodálhatjuk) alig győzik kiokádni magukból azt a temérdek popkulturális utalást, amit a fejlesztők a szájukba gyömöszöltek, csakhogy a mennyiség okán ez egy idő után sajnos ellaposodik. Akárcsak a történet, ami valójában nem más, mint egy tinivígjáték best of és nem a jobb fajtából. Klisé-klisé hátán az egész, kezdve a mindenki által megvetett bagázs felemelkedésétől, az ügyeletes milfen át, az ellopott tangákig és téglával betört ablakokig. Meglepődni senki nem fog (leszámítva az egytől-egyig túlsminkelt csajokat), de talán nem is ez volt az írók célja, ahol viszont ezzel szemben garantáltan felszökik majd a szemöldökünk, az maga a játékmenet.

Pedig a napirendes alap nem lenne rossz, ami nem is meglepő, lévén a Bullyból nyúlták az egészet, a nagyobb baj az, hogy a játékelemek egytől-egyig borzalmasak. Ott vannak például a tanórák, melyek tulajdonképpen sima kvízek, amiket kitöltve pénzhez juthatunk. Csakhogy a kérdések és a válaszok kapcsán semmilyen fogódzót nem kapunk, nincsen előadás, vagy bármi, amiből következtetni lehetne, ha tudod a választ nyertél, ha nem, akkor így jártál. Ami azonban még ennél is idegesítőbb, az a mérhetetlenül primitív lopakodás, illetve harcrendszer. Előbbi egy teljesen lebutított szlalom, ahol a véletlenszerűen ide-oda mozgó karakterek látómezei között kell elsasszézni (ha lebukunk, egy rövidke feketeképernyő után rögtön folytathatjuk), utóbbi pedig egy ütésekre, rúgásokra, védekezésre, lökésre és ugrásra épülő borzadály.

Bár elsőre úgy tűnhet, hogy az összecsapások valamiféle taktikát igényelnek, valójában erről szó sincs, csak izomból kell püfölni a rúgáshoz hozzárendelt Q betűt és sosem fogunk veszíteni, ezt garantálom. Ahol viszont ezzel szemben érdemes lesz odafigyelni a környezetünkre, az a biciklizés, mert elég egyetlen rossz mozdulat és máris kizuhanunk a semmibe, vagy felrepülünk a sztratoszférába, esetleg örökre beragadunk egy közlekedő autó belsejébe. A járókelőket és a sofőröket amúgy is érdemes nagy ívben elkerülni, mivel a velük való érintkezés nemcsak az előbb említett játékeltörést vonhatja maga után, hanem a helyi szervek figyelmét is felkelti, akik a „bűntények” hallattán rögtön körénk spawnolnak. Szerencsére amennyiben elkapnak (feltéve, ha sikerül nekik, mert olyannyira hülyék, hogy még egy sima kerítés, illetve az önnyíló ajtók is gondot okoznak nekik), csak bevisznek a dilihez és némi pénzmag fejében azon nyomban el is engednek, de ez csak elsőre hangzik szörnyűnek, mert miután rájöttünk, hogy a megtakarításunkat jóformán semmilyen értelmes dologra nem tudjuk elkölteni, onnantól kezdve majdhogynem mindegy is mekkora összeg lapul a zsebünkben.

Az üres városkában kóricálva egyébként különféle gyűjthető cuccokat is találhatunk, de ezeknek ugyanúgy semmi értelme, csak achievement jár értük, játékbéli jóság egyáltalán nem. Ez lenne tehát az alap játékmenet, ami abból áll, hogy órákra járunk, aztán a szünetekben küldetéseket oldunk meg (ilyenkor megáll az idő), amik rendszerint vagy verekedésbe, vagy lopakodásba torkollanak. Sajnos a napirend elég hamar unalomba fullad, amit érezhettek a fejlesztők is, ezért igyekeztek hősünk sablonos hétköznapjait feldobni néhány minijátékkal, de ezek egytől-egyig katasztrofálisak (különösképpen a Guitar Herot imitáló ritmusos szerencsétlenség), konkrétan szóra sem érdemesek. Akárcsak az a hihetetlen mennyiségű bug, amikből van itt szép számmal és bár akad közöttük néhány kifejezetten vicces, a többségük inkább csak idegesítő, vagy még rosszabb, egyenesen haladásgátló.

Mondjuk ez utóbbit maga a játékot meghajtó Unreal Engine is gyakran alkalmazza, mert nem elég, hogy a fejlesztők egyáltalán nem tudták kihasználni a benne rejlő lehetőségeket, de még optimalizálni sem sikerült, sőt, a stabilitással is akadnak gondok bőven, minek eredményeképpen vagy ötször kifagyott tesztelés közben. Komolyan mondom, idővel már úgy voltam vele, hogy bánom is én mennyire ocsmány az egész, maxra tekerve is az, szóval inkább levettem mindent minimumra, hátha jobb lesz a helyzet, de végül Morgan Freeman baritonja visszhangzott a fejemben: „Nem lett jobb.” Annyiból viszont jó volt hallani az Oscar-díjas színészt, hogy legalább nem a játék folyton ismétlődő, lagymatag zenéi, illetve minősíthetetlen szinkronja és kellemetlen szövegkönyve duruzsolt a fülemben.

Az Agefield High: Rock the School egy borzalmas játék. Telis-tele van hibával, átgondolatlanságokkal, a megvalósítás is fájdalmas, de mégis, valahogy sikerült elérnie, hogy újra és újra visszaüljek ez elé a tömegszerencsétlenség elé és folytassam Sam és barátai érdektelen történetét. Lehet, hogy az időnként megcsillanó 2000-es évekből fakadó nosztalgikus hangulat a ludas? Esetleg a néhanapján működő humor és vicces bugok? Vagy egyszerűen csak hülye vagyok és szeretem, ha fáj? Fogalmam sincs, valószínűleg mind egyszerre, ettől függetlenül korántsem biztos, hogy mindenki számára bűnös élvezetként fog lecsapódni a nagy kaland. Ebből fakadóan aztán – nem meglepő módon – senkinek sem ajánlom kipróbálásra a játékot, esetleg talán csak a hozzám hasonló mazochistáknak és nekik is csak akkor, ha már bagóért vesztegetik. Attól még ugyanis, hogy azon röhögünk, hogy ez az Amerikai pite és a Bully temus szerelemgyereke, attól ez még az Amerikai pite és a Bully temus szerelemgyereke marad és bizony hiába hangzik ez elsőre jópofának, valójában nagyon nem az és 30 eurót garantáltan nem ér meg.

Az Agefield High: Rock the School augusztus 12-től érhető el, egyelőre kizárólag csak PC-n, de a jövőben terveznek belőle egy PlayStation-ös és Xbox-os változatot is.