A Capcom idén nem tudott hibázni. Kezdve februárban a Resident Evil: Requiemmel, amely megmutatta, hogy a két eltérő főhős és játékmenet egy nagyon is működőképes egyveleget alkot. A sort a Monster Hunter Stories 3: Twisted Reflection folytatta márciusban, majd egy régi adósságát törlesztették a Pragmata megjelenésével, ami meglepő módon, kiváló lett. Ez eddig háromból három, ám szeptemberre a szamurájos akció-kalandjátékuk következő része került porondra, amire kereken 20 évet vártak a rajongók (az Onimusha: Dawn of Dreams még 2006-ban jelent meg PS2-re). Nyilván az új játékosoktól nem követelheti meg a Capcom, hogy betéve ismerje a lore-t, ehelyett egy teljesen új főszereplőt kapunk, és a korábbi fix kameranézetet is sutba dobták.
Az elmúlt két évtized nem múlt el nyomtalanul a japán akciójátékok műfajában, trendek jöttek és mentek, és elég nagy teret hódítottak a From Software, majd később a Team Ninja alkotásaival meghonosodott soulslike-ok, amik szinte mindenre rányomták a bélyegjüket, így vagy úgy. Az viszont biztos, hogy az utóbbi években újra népszerűvé vált szamurájos játékok mindegyikére hatott az Onimusha-sorozat. A legendás széria feltámadásának tavaly az Onimusha II remasterével ágyazott meg a Capcom, ám a Way of the Sword egy teljesen más játék, ugyanakkor tiszteletben tartja a frencsájz eszenciáját. A friss, fiatalos lendület Satoru Nihei rendezőnek köszönhető, ugyanakkor a játék nagy kanállal merít a japán történelemből, hiszen az Edo-korszakban játszódik, valódi emberekre és helyszínekre helyezve a fókuszt. Eljátszogat különféle mítoszokkal, ahonnan a démoni ellenségeket, a Genmákat eredezteti, sőt még a klasszikus szamurájfilmek előtt is tiszteleg. Teszi mindezt olykor humorral, máskor sötétebb tónusokkal, a főhős vívódásaival és kötelességtudatával.
Az Onimusha a 2000-es évek elején úttörőnek számított a szamurájos játékok között, és az új rész egy valódi reneszánsz idején érkezett meg, ahol a Sekiro: Shadows Die Twice, a Ghost of Yotei és a Nioh 3 diktálják az irányt. Jó pár óra alapján nyugodtan írhatom, hogy az új résznek nem kell szégyenkeznie a patinás triumvirátus mellett, a Capcom srácai nagyon is jól tudják, mitől működik a műfaj manapság, pedig amikor a 2020-ban elkezdődött a fejlesztés, még nem volt ilyen sok trónkövetelő, szóval a szerencsének is mondható, hogy a Way of the Sword jó helyen van, jó időben, a lehető legjobb alkalom ez egy rebootra.
Történetünk főszereplője Miyamoto Musashi (kinek arcát a japán veterán színész, sajnos már elhunyt Toshio Mifune-ről mintázták), aki nem akarta megváltani a világot, magányosan a korabeli Japánt járja, és ott segít, ahol tud. És ahogy az lenni szokott, a baj hamar utoléri, hiszen egy elárasztott faluban történt intermezzo után menekülve a túlvilágon találja magát. Ám egy hírhedt kardforgatót nem lehet csak úgy legyőzni, visszatér az életben, karján a beszélő Oni-kesztyűvel, hogy démoni lelket ezrét szippantsa magába, majd közösen beteljesítsék végzetüket. Hamar kiderült, hogy Kiotóban nagy a baj, egy rejtélyes rontás ködként borítja be a várost, ráadásul a békés lakosokat rosszindulatú Genmák terrorizálják nap mint nap. Nem elég, hogy a föld alatt maga a Pokol kapuja tátong, ahonnét démonok szivárognak – milyen szerencse, hogy egy barátságos Onimusha őrködik felette, aki visszaveri a rusnyaságokat, ám így nem marad ideje megtisztítani Kiotót a növekvő fenyegetéstől.
Ez majd Musashi feladata lesz, ha tetszik neki, ha nem. A férfi enyhe közönnyel, máskor hatalmas rácsodálkozásokkal nyugtázza a sorsát, de végül a kard útjára lép, elsajátítja az Oni képességeket, melynek csúcspontján teljesen átadja a testét ennek a hatalomnak. De ne szaladjunk ennyire előre! A maroknyi lineáris szakasz mellett ott lesz nekünk a Kiotó városa, ahol kezdetben csak pár negyed lesz nyitva, ám később, ahogy visszaszorítjuk a rontást, egyre nagyobb területet járhatunk be. Igen, a játékban vannak nyitott világú részek, ám időnként átkerülünk az Oni-menedékbe, egy szürreális dimenzióba, ahol különféle sziklaszigetek lebegnek az égen, és ősi romok darabjai szegélyzik a tájat, ahol már lineárisan haladunk előre. Hasonlóan Japán más, egzotikus vidékekhez is, hiszen a fenyegetés visszaszorítása nem lesz sétagalopp.
Kiotót persze számos tennivalóval és véletlenszerű eseménnyel tömték tele, még a helyiek is különféle kérésekkel bombázzák a messzi földről érkezett hőst, találunk fifikásan elérhető kincsesládákat, és aztán ott lesznek a mentorunk által adott főküldetések is, melyek a sztorit viszik előre. Ono no Takaruma segítségével a kardforgatást is mesteri szintre emelhetjük, templomában nemcsak menteni tudunk, az erre hivatott szentélyeknél, hanem képességeinket és tulajdonságainkat is fejleszthetjük a begyűjtött lélekgömbök segítésével. Az opcionális tartalom a felfedezésre épül, a jutalom pedig értékes nyersanyagokban és extra öltözetekben mutatkozik meg.
Menedékünkön számos érdekes arc lézeng. Köztük a rejtélyes Oni Lady is testet ölt, aki utazásunk során a kesztyűnkben rejtőzik, de ott lesz még a fiatal táncoslány, Izumo no Okuni, aki hasznos bónuszokat adó kiegészítőket varr nekünk, ha összegyűjtjük neki a szükséges nyersanyagot. Többek között egy olyan bőrszütyőt, amibe több gyógyszer és stimuláns belefér. Két küldetés között Takamura székhelyén csiszolhatjuk tudásunkat különféle harci kihívások teljesítésével, amire bizony szükségünk is lesz, mert az Onimusha: Way of the Sword nem a békés bájcseverészésre épül.
Elődjeire rácáfolva, egy sokkal intenzívebb akciójátékot kapunk, ahol szinte minden sarkon és sikátorban vérszomjas Genmákba botlunk. A mezei harcosoknak is többféle változata van, kezdve a sima kardosokkal, íjászokkal és a combosabb változatukkal, de léteznek repülő fejekre emlékeztető rémségek is, amelyek savas köpéseikkel tudnak meglepni, míg a fürge gyíkemberek olykor összegömbölyödve száguldanak felénk úgy, hogy még védekezni is alig jut időnk. Nyilván az esetek többségében ezeket a mobokat hányjuk kardélre, de az összecsapások nem válnak unalmassá sohasem. A rendszer lehetőséget ad arra, hogy kihasználjuk a környezet adottságait, a kezünk ügyébe kerülő deszkákat, a falusiak kézzel tolható kocsijait is bevessük a harcokban, filmszerű végeredménnyel kecsegtetve. Musashi nehezen vetkőzi le korábbi beidegződéseit, hiszen olyan ember, akinek elvei vannak és saját erejéből jutott el oda, ahová. Mikor szert tesz az ominózus kesztyűre, ami nagy hatalmat ad neki, nem igazán tetszik neki, de ha már így alakult, a legtöbbet hozza ki belőle.
Az Onimusha: Way of the Sword összecsapásai kétfélék lehetnek. A mezei ellenfelek likvidálása nem túl nehéz, ha jól alkalmazzuk harci repertoárunkat, ám elég sűrűn belefutunk kisebb-nagyobb főellenségekbe, amik szó szerint megizzaszthatnak bennünket. Tekintve, hogy majdnem mindegyik főküldetés egy több fázisból álló bossharcba torkollik, érthető, hogy sűrűn fogunk szívni. Bizony, a nevesített rémségek elég változatosak, a sztori is érdekesen vezeti fel, a harcok viszont egytől egyig remekül megkomponáltak, ráadásul ne hidd azt, hogy elég egyszer nullára redukálni az életerejüket, egy kis átvezető után a következő fázisban megint teljes HP-val ugranak nekünk, rendszerint agresszívabb támadáskészlettel. Musashinak szó szerint mindent be kell vetni a legyőzésükhöz, olvasni kell a mozdulatok között, és noha az állóképességre itt nem kell figyelni, az Oni-képességek elsütéséhez való nyersanyagunk gyorsan elapadhat. Ráadásul hősünk egy nagyobb bekapott pofon után másodpercekig képes arccal a sárban feküdni, mialatt ki leszünk szolgáltatva az ellenségnek, ilyenkor még a gyógyszert se tudjuk leerőltetni a torkán. Még a kisebb bossok is egy-két sikeres támadássorozat után simán kivégezhetik Mushashit, így már képben lehettek arról, hogy milyen nagy szerep jut a kiélezett reflexeknek.
Először is, a játék megköveteli tőled, hogy tanulj és az eszköztárad mesterévé válj. Az alapok meglehetősen egyszerűek, míg az egykezes támadás könnyű és gyors vágásnak felel meg, addig a kétkezes forma a nehéznek, viszont némileg lassabb a csapás. Azonban nem mindegy, milyen pozícióból indítjuk a támadásunkat, hiszen ezek alapján különféle koreográfiákat kapunk. Bármilyen irányban lehet támadni és hárítani: hátulról, a fejünk mögé emelve a katanát, de ugyanúgy oldalirányban és elölről is. Sőt, ha a másodperc tört része alatt mindkét harcos egyszerre indítja a támadás, a pengéik szikrázva összeérnek. Nem árt figyelni, hogy az adott Genma egy- vagy kétkezes támadás indít, ám ha időben cserélünk az ellenkező támadásra, akkor meglephetjük vele, nem mellesleg piszkosul jól néz ki az egész.
Természetesen a hárítást is sűrűn kell alkalmazni (én le sem vettem az ujjamat az LB gombról), de ennek kétféle változata létezik. A normál Parryben semmi újdonság nincs, ha az ellenfél támadását a megfelelő időben hárítjuk, az megtántorodik és indíthatjuk az ellentámadást. Az eltérítés (Deflect) némileg másabb, hiszen ehhez nyomva kell tartani a blokkolást, majd amikor az ellenség támad, az X-gombbal simán megváltoztathatjuk a csapásának irányát, nem kevés állóképességet elszipkázva tőle, ami után durva sebzést vihetünk be nekik. Ez alapvetően két játékstílusnak kedvez, te döntöd el, hogy sima Parryvel azonnal visszatámadsz, vagy inkább Deflecttel kimeríted a Genmákat. Mondanom sem kell, a két különböző mechanika eléggé változatos csatákat eredményez, amihez több száz animáció is párosul ellenfél méretétől függően, nem kevés elégedettséget okozva a játékosnak.
A kitérés is remekül működik, siker esetében oldalirányban simán elfordulhatunk az ellenfél csapásáról, jobb esetben kibillentve őket az egyensúlyukból és egy baráti fenékbillentéssel feltörölhetjük velük a padlót. Visszatér a pusztító ellentámadásunk, az Issen is, amihez már tényleg olyan reflex szükséges, amit tudatosan igen nehéz kivitelezni, ha nem érzel rá a lényegére. Ezt pontosan akkor kell indítani, amikor az ellenfél támad, cserébe egy roppant látványos suhintással előzzük meg a baj, méghozzá úgy, hogy azonnal megöljük a célpontunkat. Tekintve, hogy erre NAGYON kevés időnk van, és a sikertelenséget azonnal megtorolja a játék, valamint sok esetben 5-6 másik ellenfél is arra vár, hogy a pengéjét belénk mélyessze, és nem fognak tétlenül ácsorogni közben, a kockázat hatalmas.
De pont ezért az Onimusha az, ami: kockázat nélkül nincs jutalom, de ha sikerrel jársz, akkor igazi szamurájnak hiszed magad. Persze sok esetben nincs mód az Issen használatára, mert mondjuk egy két emelet magas főellenséggel gyűlik meg a bajunk, akik bőven elég kihívást jelentenek önmagukban is. Ha viszont tökélyre fejlesszük a tudásunkat, van rá mód, hogy még jobbak legyünk, akár a bossok ellen is (minden ilyen összecsapás újrajátszható egyébként Takamuránál). Én viszont köszöntem a lehetőséget, nem vagyok egy 20 éves japán fiatal, aki a fél életét ilyen játékoknak szentelte, nekem ez egyszerűen más liga.
Tovább is van, mondjam még? Már a fentebb felsoroltak is bőven elegendőek lennének egy remek akciójátékhoz, ám a Capcom nem elégedett meg ennyivel. Az Oni-képességek elsütéséhez meg kell töltenünk az erre hivatott csíkot, ami után mágikus fegyvereket idézhetünk meg, amikkel brutálisan látványos, de rövid ideig tartó támadássorozatot vitelezhetünk ki. Vannak olyan szent tőrök, melyek csak egyetlen ellenfél ellen hatékonyak, de például egy lándzsát magunk körül megpördítve területre ható csapásokat vitelezhetünk ki, ami lángtengerbe borít minden útjába álló Genmát. Minden megölt Genma után különböző színű lelkeket szívhatunk fel az Oni-kesztyűnkkel, némelyik az életerőnket állítja vissza, mások a speciális támadáshoz szükséges erőforrást adnak, mások sima XP-vel jutalmaznak. Most viszont bekerültek olyan szörnyek a kalapba, akik elszívhatják elölünk az orbokat, amik sokszor életmenőek lehetnek a bossok ellen
Már a játék elején szert tehetünk a jó öreg Oni íjra, amihez korlátlan nyílvessző tartozik, így ami nemcsak az elsőre elérhetetlen kiszögeléseken tanyázó íjászok ellen jó, ha figyeljük a környezetet, simán sziklákat zúdíthatunk az enemy fejére egy pontos vesszővel. Az íj a fejtörők során is előkerül, de nem kell izzasztó feladványokra gondolni, csupán az utunkat elzáró akadályokat számolhatjuk fel vele, maga a fegyver inkább egy hasznos adalék, erősen felfejlesztve pedig alaposan megritkíthatjuk vele az ellenséges csoportokat, még mielőtt észrevennének. Vagy látjuk, hogy az egyik Genma felfújódik, hogy sötét anyaggal borítson el, ilyenkor a nyíl tökéletes a megelőzéshez.
Az Onimusha: Way of Swordban szinte mindent fejleszteni lehet. Kezdve a terebélyes skillfával, ahol erősíthetjük Musashi fizikai tulajdonságait és az Oni-képességeket is, valamint a köpenyünket, kardunkat és kesztyűnket is külön-külön. Nem beszélve arról, hogy a megszerzett ereklyék és ékszerek hasznos passzív boostot adhatnak, de ez utóbbiak alapértékeivel sem kell megelégednünk, hiszen ezeket is hatékonyabbá tehetjük idővel. Szóval, lesz miben elmerülni, rengeteg karakterbuild működőképes lehet, ha olyan irányban fejlődünk, amivel azt érezzük, hogy hatékonyak vagyunk. A kísérletezés előtt sincs akadály, hiszen a pontokat újra eloszthatjuk, ha valami újdonságot próbálnánk ki inkább.
A látvány minősége összességében abszolút lehengerlő, a textúrák élesek, de vannak köztük fakóbbak a kelleténél; az animációk simák és gördülékenyek, nem szűkölködnek vérben és csonkolásban, ráadásul a pályatervezés is roppant okos, még a lineáris szakaszokon is – érdemes sokszor letérni a bejáratott útvonalról. A feudális Japán precízen és korhűen van ábrázolva, a mindennapos tárgyak, házak, templomok abszolút autentikusak, a RE Engine még az alap PS5-ön Performance módban is remek képminőséget produkál, stabil 60 fps mellett. Nagy volt a kísértés, hogy eredeti japán szinkronnal élvezzem a Way of Swordot, de végül is az angol szinkron mellett maradtam, hiszen Kenichiro Thomson is tökéletesen átadta a főhős vívódásait és cinizmusát. De az igazi meglepetés az őrült főellenfeleket megszólaltató művészek teljesítménye volt, és persze a tökéletes zenei aláfestés.
A mérgező köd nehezen oszlik el, ahogy a Genma-fenyegetés is, tény, hogy a nagyjából 20 órára rúgó kaland alaposan megizzasztja azokat, akik nincsenek rá felkészülve, vagy nem tudják, mit várjanak tőle. Az Onimusha: Way of the Sword nem ült fel a soulslike-vonatra, noha a műfaj kétségkívül rengeteget hatott a hagyományos akció-kalandjátékokra, a Capcom pedig a legjobb dolgokat vette át. Nyugi, a kihívás így is a tetőfokára hág, az újoncoknak erősen ajánlott a Story nehézségi szint, ami kicsit megtévesztő, lévén az átlagosnál keményebb. Én normál nehézségen számos hajtépést, kontrollercsapkodást és rage quittet éltem át, de ezt betudtam annak, hogy kicsit berozsdásodtam az évek során. Volt idő, amikor nagyon elkapott a flow, szinte nem is tudatosan püföltem a gombokat, és az elsőre leküzdhetetlen főellenséget másnap, tiszta fejjel a földbe döngöltem.
A Capcomnak viszont jár a vállveregetés, elképesztő profi módon lehozta a 2026-os évet, az Onimusha: Way of the Sword pedig a tendencia méltó megkoronázása ősszel. Úgy hagyta meg az alapokat, hogy közben nem mondott nemet azokra a modern újdonságokra, melyek meghatározták az elmúlt évtizedek trendjeit. Igazi japán precizitással építették fel a játék minden egyes elemét, az egymásra ható harci mechanikákat, és mégis frissnek hat, szabad kezet ad abban, hogy a játékos a saját stílusában vagdalkozzon. Igazságos, kielégítő és a legjobbat hozza ki belőled, régen tudták, hogy a videójátéknak ezek a legfőbb ismérvei, nagyon örülök, hogy még van olyan nagy kiadó, aki továbbra is kitart emellett.
Az Onimusha: Way of Sword 2026. szeptember 4-én jelenik meg PC-re, Xbox Series X/S-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch 2-re. Mi az alap PS5-modellen teszteltük Performance módban, a galériánkban található screenshotok is ezzel a grafikai móddal készültek. A lehetőséget köszönjük a Cenega Hungary Kft. csapatának!
Kapcsolódó cikk
BOHÓC.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.