Mindezt ráadásul három fejlesztő hozta össze röpke hat év alatt, szóval dolgoztak vele rendesen, a munkaórák pedig szerencsére nem teltek el hiába. A játék ugyanis annak ellenére képes magába szippantani az embert, hogy tényleg nincs benne egy fikarcnyi eredetiség sem. Nagyjából az első tíz percet követően máris tudnánk sorolni a különféle ihletforrásként megfeleltethető médiumokat, amikből tényleg van dögivel, de ahogy beindulnak az események és a főszereplővel együtt mi magunk is betoppanunk az elhagyatott marsi űrállomásra, rögtön elillannak az ezzel kapcsolatos ellenérzéseink.
A helyszín egyébként csak úgy árasztja magából az atmoszférát, és bár jószerint alig találkozunk valakivel a kalandunk során, mégis egy élő és lélegző építmény látszatát kelti. Mondjuk ebben az is közrejátszik, hogy miután az ottlakókat egy titokzatos ereklye miatt elnyelte a föld, akarom mondani a marsi felszín, a szerencsétlenül járt űrhajósok mindent maguk után hagytak, ezáltal olyan érzést keltve, mintha csak egy pillanatra léptek volna el teendőik mellől. Temérdek kérdés, válaszok pedig alig, ráadásul a helyzetet tovább bonyolítja, hogy hősünk gyermeke is az eltűntek listáját gyarapítja, azaz egyáltalán nem mindegy, miként ér véget a vörös bolygón zajló nyomozásunk.
Merthogy bizony a játék jelentős részében ez lesz a feladatunk, feltérképezeni az állomást, feljegyzéseket olvasgatni, színes kulcskártyákat gyűjtögetni, de aztán amikor mi magunk is felfedezzük azt a bizonyos ereklyét, onnantól kezdve elszabadul a pokol. Utóbbi egyébként nem más, mint egy lebegő kocka, aminek belsejében egy olyan világ tárul elénk, ami emberi ésszel szinte felfoghatatlan. A megalomán épületkomplexumok és szürreális környezeti elemek csak arra várnak, hogy felfedezzük őket, de csak óvatosan, hiszen az előző csapat vesztét is pontosan ez okozta. Ennek tudatában egyáltalán nem meglepő, hogy lépten-nyomon zárt erőterekbe és ajtókba botlunk majd, amiket aztán rendszerint különféle rejtvények segítségével tudunk kinyitni.
Ezek szerencsére elég változatosak és kellően ötletesek, kezdve a kis kockák pakolgatásától a gravitáció manipulálásán keresztül, egészen az idegen mechanizmusok kapcsolgatásáig. A nehézségi szint egyébként elég baráti és bár a játék nem rágja a szánkba, hogy mit vár el tőlünk, a továbbjutás mikéntje többnyire magától értetődő, ami leginkább a fejlesztőknek köszönhető, akik a környezeti elemek segítségével kifejezetten ügyesen ültetik el bennünk az előttünk álló feladat megoldásmagját. Számomra kérdés nélkül ezek a rejtvények voltak a játék fénypontjai, amik akkor kezdtek csak el igazán vakítani, amikor a játékmenet hirtelen irányt váltott és megjelentek a meglehetősen gyérül implementált horror, illetve platformer elemek. Merthogy utóbbi kettő elképesztően kilóg az amúgy kellemes összképből, öröm az ürömben viszont, hogy csak ritkán kell a sötétben bujdosnunk, vagy épp a magasban ugrálnunk.
A fentebb említett problémák azonban nem igazán tudnak tartós árnyékot vetni a Cognition Method csillogására. Hiába ugyanis a megannyi kölcsönvett elem és a játékmenetbeli minőségi ingadozások, az atmoszféra, a történet, a körítés és a feladványok vannak annyira érdekesek és jól kitaláltak, hogy megérje benevezni az elhagyatott űrállomás felfedezésére. Ráadásul mindehhez nem is kell mélyen a zsebünkbe nyúlnunk, mivel a valódi űrsétákkal ellentétben ide már 20 euró környékén megválthatjuk a jegyünket, sőt, a történet kezdeti szakaszába akár ingyen is benevezhetünk az elérhető demónak köszönhetően.
A Cognition Method szeptember elsején jelent meg, kizárólag PC-re.