Ha hagyományos sztoris kooperatív játékokra gondolunk, akkor elsőre nem a Nintendo ugrik be, az exkluzív kiadások között a Mario szériát leszámítva a kétszemélyes címekben a második játékos sokszor csak egy support karaktert irányíthat, ami olyan érzés, mint amikor gyermekként apu ölében „vezettünk”. Bár a japán konzolgyártó rengeteg multis címet dobott piacra az utóbbi 20 évben, azok inkább főleg party vagy kompetitív vonalon mozogtak, abból viszont verhetetlen minőségű a felhozatal – Mario Party, Mario Kart, Splatoon stb. A Hazelight Studios néhány éve hiánypótló módon elhozta Switchre az It Takes Two-t, tavaly pedig már a Split Fiction is erősítette a kínálatot, mint teljes értékű kétszemélyes élmény.
Az Orbitals műfaját tekintve az említett két címre hasonlít leginkább, a kötelező co-op mód viszont furcsa lehet azoknak, akik soha nem játszottak ilyesmivel – egyedül nem indul el és nincs AI segítő sem. Ezt a hátrányt egy ötletes megoldással orvosolják a kiadók, ami szerencsére itt is fennáll, ha a játékhoz nincs extra kontrollerünk, akkor a Global Friend's Pass segedelmével egyetlen példány is elég az online multihoz, barátaink ezzel ingyen bepattanhatnak mellénk az űrkalandra. Mi osztott képernyős üzemmódba estünk neki a dolgoknak, ami részben kiváltotta a kommunikációt is, így sokszor a másik térfelét leshettük az összedolgozósabb feladatoknál.
A Shapefarm alkotása egy egészen egyedi vizuális megjelenítést kapott, emiatt a játék nem csak az átvezetők alatt idézi a 80-as évek animéit, de menet közben is teljesen beleélhetjük magunkat a rajzolt 3D-s világba – a menü és a karakterválasztó is rajzos. A bejátszásokat amúgy a Studio Massketnek köszönhetjük, akik az utóbbi években tűntek fel az anime bizniszben, leghíresebb munkájuk pedig a Fumetsu no Anata (To Your Eternity) harmadik évadja, ami leginkább kiemelendő – elődük után sokat javítottak a sorozat minőségén. A végeredmény engem amúgy simán meggyőzött volna róla, hogy az Orbitals egy 30+ éve futott anime adaptációja vagy spin-offja, a srácok nagyon meggyőzően hozták a hangulatot, a stílus és a karakterdizájn pedig szintén kiforrott és kellemes összhatást ad.
Nem mehetünk el amellett sem, hogy az idősebb mellékszereplők és a bejárható területeken található lények egy része egészen Ghiblisre sikeredett, de a készítők nem is titkolták, hogy részben onnan merítettek ihletet – a sztori és a filozófia tekintetében is. A klasszikus művek kedvelői biztosan felfedeznek még más hasonlóságokat is, de lehet csak egy kellemes ismerős érzés fodrozódik majd mélyen belül, mintha egy rég elfeledett baráttal találkoznánk. A történet amúgy rögtön egy drámai képsorral indít, ahol egyéb magyarázat nélkül egy katasztrófa közepette menekítik főhőseinket, konkrétan éppen egy biztonsági mentés készül a lurkókról. Ezek után sok évet ugrunk a jövőbe és felcseperedve láthatjuk az előzetesekben akciózó és a borítón feszítő kalandor párost, Makit és Omurát, akik most is nyomtatásra kész testükkel várják a legnagyobb veszélyeket.
A sztori a szebb időket is megélt, de hellyelközzel működő űrbázis megmaradt területeinek felfedezésével folytatódik, ahol rajtunk kívül nem igazán vannak fiatal emberkék, így a kalandozás értelemszerűen ránk és Togen kapitányra marad, a többiek a szerelésért és a bázis rendben tartásáért felelnek. Az itteni rész szépen átadja az „emberiség utolsó megmaradt kolóniájának” érzetét, minden rögtönzött módon van berendezve, de mégis takaros kis otthonként tekinthetünk rá. Kicsit igazságtalan ugyan, de Maki és Omura egy saját, külön bejáratú űrhajót kapott, ami számos helyiséggel és külön szobákkal van felszerelve, de enélkül nem is tudnának megindulni a veszélyes csillagközi küldetésekre.
Ahogy az lenni szokott, a gyeplőt pont egy mindent elsöprő katasztrófa előtt kapjuk meg, ezért feladatunk három darab speciális kártya felkutatása lesz, melyekkel elég erős pajzsokat húzhatunk az orbitális (höhö) bázis köré. A közelgő apokalipszishez nincs határidő, de Togen sürget minket, a játék tényleges hossza pedig nagyjából tükrözheti, mennyi időnk van megoldani mindezt – sajnos nem sok. A lineáris sztorivezetés miatt nem kell aggódnunk a sorrenden, mindig szépen megkapjuk, hol lesz a következő cél, nekünk pedig csak a kivitelezés és a munka neheze marad. Ez normál tempóban kábé egy hosszú vagy két közepes délutánt jelent, az Orbitals így nem csak külsőre, de sajnos tartalomra is egy hosszú anime mozira hajaz – picit azért hosszabb.
A sztori lineáris folyama a játékmenetben is visszaköszön, a játék oroszlánrésze 3D-s platformerként értelmezhető rengeteg co-op puzzle elemmel és ügyességi szakasszal, melyek ráadásul baromi ötletesek és élvezetesek. Ezen kívül ott vannak még az utazások is, ahol az űrhajónkkal szeljük a végtelent, de itt csak egy síkban tudunk haladni, emelkedni és ereszkedni egyáltalán nem lehet. Ugyanez történik a szkafanderes röpködésnél, ahol extra boosterekkel tudunk megiramodni, itt is csak egy rétegben kell gondolkodni. Ez elsőre túlságosan behatároltnak hangzik, de a gyakorlatban kiválóan működik, az adott szekciók egyéb részeit elég csak a szemünkkel felfedezni. Harmadik opciónak ott van a hajónk belseje, a kétszintes hodálynak minden extra szobájára akad valami minijáték, feltéve, ha megtaláljuk hozzá a pályákon eldugott paneleket.
Itt nem kell nagy dologra gondolni, meg nincs is belőlük sok, de az arcade kabinetek és a PvP elfoglaltságok nem is fognak lekötni sokáig, a leghosszabb ezek közül mindössze 1-2 perces. Mi az osztott képernyő miatt ranglista tekintetében egymással és az öreglányokkal versenyeztünk, az egyik ilyennél viszont Togen trónolt a leaderboard tetején. Van a minijátékok között elektromos áram feletti ’ugrálókötelezés’, sávokat váltva kapkodhatunk el űrkapibarákat, de ritmusjátékot, fogócskát és más egyéb extra kihívást is pakoltak bele a készítők. Ezek minden bizonnyal érdekesebbek online ranglistával, az NPC rekordok legyőzése viszont nem fog túl nagy sikerélményt adni, de barátainkat leiskolázhatjuk a mókás kis módokban. Ha választani lehetett volna, akkor az egész minijáték szakaszt örömmel elcseréltük volna még egy fejezet sztorira.
Kezdésként az ugrás, dash és interakció gombok adják az irányítás gerincét, majd ehhez jönnek hozzá a sorban megnyíló eszközök, ezzel a pár órás kaland során végig akad újdonság. Az elérhető cuccokból mindig csak egy lehet nálunk az összedolgozós co-op rendszer fenntartása miatt, a leghasznosabb kütyüket pedig csak bizonyos szakaszokra kapjuk kölcsön, így nem lesz permanens dupla vagy tripla ugrás sem, ami a leadás után nagy űrt hagyott bennünk. A ’fegyverek’ között van lézerágyú, ami beröffenti az elektromos gépeket és kiégeti vagy megforrasztja a fémes felületeket. Akad vízágyú, amivel feltölthetünk tartályokat, beindíthatunk lapátokat, lemoshatunk szennyeződéseket, vagy növekedésre bírhatunk ezt-azt. De kampó is van karok és hasonlók meghúzására, amivel még tárgyakat is magunkhoz húzhatunk. A többi eszközt nem fedem fel, de a mikrohullámú sütő például nem a vacsi megmelegítéséhez kell majd.
A fejtörők és az ügyességi részek meglepően változatosak, van, amikor egy területen kolbászolva kell megoldást találni a továbbjutásra, de sokszor kényszerülünk külön válni. Ilyenkor az elszigetelődésnél néha az ajtókat kell csak nyitogatni a partnerünknek, de jellemzőbb a több perspektívás felállás. Az üveggel elválasztott helyeken az oxigénbuborékot vihetjük az alattunk lévőnek, máshol platformokat kell fagyasztani vagy levegőbe repíteni, esetleg megszilárdítani a biztonságos ugráláshoz, de ezeken kívül számos megoldást sikerült kiötölnie a kreatív részlegnek. Ezeket a feladatokat szinte kivétel nélkül azonnal fel tudja dolgozni az agyunk és még az egyértelmű puzzle megoldások is sikerélménnyel töltenek el. A bonyolultabbak némi körbenézést és taktikai megbeszélést igényelnek, de mindig megoldható, értelmes kihívásokat gördít elénk a játék. Az űrhajózás szintén egy co-op művelet, egyikünk a pilótafülkét és az irányítást kezeli, a másik pedig a löveget. A négyféle elérhető műveletből kettő-kettő kerül kiosztásra, szóval a pajzsokat hatástalanító rakétákat a sofőr kapja meg, de a pusztítás és a harc a társnak marad. Sokszor egymásra vagyunk utalva, mert a vezetőülésből az űrszemetet kerülgetve nem fogunk kaméleonként figyelni, hogy mire lát rá a másik, így némi veszekedés előfordulhat.
A szinkront természetesen azonnal japánra állítottuk, ami hibátlan volt, ezt a részét szerintem nem is lehet elrontani, de igény szerint angollal is letolható az űrodüsszeia. A zene tökéletesen passzol hozzá, a hangok szintén jól szólnak, a játék során egyszer sem futottunk ilyen téren bakiba, de a teljesítményt tekintve sem rémlik akadás sehol. Nagyon ritkán a túl magasra lőtt platformok oldalába tud beleszorulni a karakter, ha nem érkezik pont a tetejére, ilyenkor szenvedős csúszással megpróbálhatunk még felevickélni, de többnyire halál a vége, viszont a checkpoint rendszer piszkosul baráti – még a repkedős részeknél is. A mozgás sima, de az animáció közben szándékosan enyhe stop-motion érzetet kelt az egész, a 2D-s verekedős játékokhoz hasonlóan itt is kevesebb megrajzolt képkockával operálnak, ami gazdaságos, de egyben stílusos is. Maki az energetikus minden lében kanál kiscsaj szerepét kapta, aminek Omura a szöges ellentéte, ő a megfontoltabb menő figura, akinek az alap futása is ezt tükrözi – egyik keze mindig a zsebében.
A karakterek között nincs erőltetett romantikus szál, egész végig a tesós kisugárzást kapjuk, amiből a veszekedés még ki is marad. Kapunk poénokat és remek dialógusokat a sztori alatt, viszont NPC-kből egészen kevés lesz, de ez nem is csoda, végtére is egy kihalt univerzumban bolyongunk. Viszont aki feltűnik, az színes egyéniség, hozza a Ghibli-szerű stílust. Ami enyhén furán hathat, hogy a valódi animékben a dumálós részeknél az animátorok többnyire pihiznek – a szájak mozognak inkább –, itt viszont a más médiumokban és műfajokban megszokott kézzel-lábbal artikulálás megy. Ez biztosan szándékos volt és nem is zavaró, de gondoltam megemlítem azért.
Tele van a stuff egy csomó olyan jópofa dologgal, amivel interakcióba léphetünk, ilyen például a folyton folyvást előkerülő cica simizése, nála újabb és újabb szövegek kerülnek elő a helyszíneken. De a hajó macskáján kívül megannyi lényt lehet még riogatni és abuzálni – némelyiket sajnos meg is lehet ölni, szóval csínján a ravasszal! Totoro-szerű alvó állatok hasán ugrándozhatunk, űrbigyók fogságba esett nyelvét oldhatjuk le oszlopokról és megannyi cukiság található a küldetések alatt. Minél messzebb jutunk a sztoriban, annál több lényecske kerül a meglátogatott szintekről a hajónkra, az viszont nem derül ki, hogy őket begyűjti-e Maki és Omura, vagy maguktól telepednek be. Apropó hajó, a szobáinkban még tartályokat is találunk, amikben a lementett lelkeink vannak, lényegében ebből nyomtatnak minket újra. Itt még azt is láthatjuk, hányszor haltunk meg, de sok más cucchoz hozzáérhetünk és akár zenélhetünk is a szobákban.
Sokszor fogunk ki-be járkálni a járművünkből, dimenziók közti réseken hatolunk be a mélyűrbe és rendkívüli helyeket látogathatunk meg az átlagosan 5-6 órás játékidő alatt. A képi világ és a kooperatív játékmenet valamelyest kárpótolja a rövid történetet, igazából csak a hosszát tudnám felhozni negatívumként. Sokan az ár-érték arányt egyfajta üzemóraként számolják, de ha belegondolunk, hogy a PS3 éra egyik legjobb játéka is csak bő egy órás volt… Így aki valami fantasztikusra vágyik és nem sajnálja érte kiadni a pénzt, továbbá rendelkezik olyan személlyel, aki hű társa lehet a kalandban, az biztosan nem fog csalódni az Orbitals-ban.
Az Orbitals szeptember 3-án jelent meg Nintendo Switch 2 exkluzív címként.