A Tiny Monks Tales ebben a felállásban most készítette el első játékát, de a videójáték fejlesztés már nem ismeretlen a csapat egyes tagjainak, hiszen hét évvel ezelőtt Yuliya Prohorova és Timur Bogotov közreműködtek a több platformra kiadott Clumsy Rushban. Az egy bohókás verseny és party játék keverék volt, amiben termetes vízilovakkal kellett szaladgálni a képernyőn, a különböző feladatokban pedig a gyorsaság és az ügyesség voltak a legfontosabb tényezők. Az említett két fejlesztő mellett Don Roberts zeneszerző neve szintén onnan lehet ismerős, ő kifejezetten a Woodo miatt csatlakozott a tavaly februárban alapított független stúdióhoz, így hárman vállvetve követték el tesztünk alanyát.
A Woodo címe kellemesen összecseng a vudu (voodoo) kifejezéssel, ami lehet nem egy véletlen dolog, viszont a megoldást inkább az angol fa (wood) szóban kell keresni, hiszen a rajzolt átvezetőkön kívül az egész játék ebből épül fel. A játék egyik legerősebb pontja a grafika és a stílus lett, de kis spoilerként megjegyzem, hogy a hosszon kívül egyszerűen nem találtam hibát sehol, ami elég ritka manapság. A bevezetőben kellemesen rávezetnek az irányításra, miközben egy díszes ládika hiányzó elemeit pakolgatjuk a helyére, itt pedig rögtön eloszlott a legnagyobb félelmem is, a háromdimenziós környezetben nagyon simulékonyra sikerült az irányítás.
A fejlesztők gondoltak a célközönségre, ezért a szülők és a németesek legnagyobb örömére a sokféle nyelv között a magyar is szerepel, ami nem csak a menü esetében hasznos, de az egész történetet is lefordították nekünk – szinkron nincs, de ott is meglepően sok nyelvű a dolog. A Woodo alapjáraton egy könnyed puzzle játék, ahol különböző jelenetek diorámáit színezhetjük ki az elemek lepakolásával, de utána interaktív módon mozgásba is hozhatunk mindent a kurzorral. Ezen kívül a sztoriban elhangzottakat gyönyörűen lejegyzi nekünk a narrátor takarosan kiegészített kis rajzokkal, így a végére egy komplett lapozgatható mesekönyvet találunk a menüben, ami funkcióját tekintve végtelen tartalmat kínál estimeseként – amíg nagyobb nem lesz a gyerkőc, vagy meg nem unja.
A történetünk középpontjában az általános iskolát befejező Foxy áll, akit magyarul Borókaként (mesteri szójáték) ismerhetünk meg, ő fogja nekünk elmesélni a távoli rokonánál töltött eleinte idegen, majd minden eddiginél izgalmasabb nyarat. Az internet világában otthonosan mozgó rókalány eddig minden idejét a virtuális térben töltötte, de a szülők most Beni tanyájára küldik a szünidőre, ami minden téren egy egészen erős váltás a városi élethez szokott tininek. A sztori a bepakolással indít, majd a félelmekkel teli megérkezéssel folytat, ezután pedig a döcögős ismerkedés és a kalandos történések után a szívszorító búcsúval zár.
A díszletek felépítése egészen változatosra sikeredett, így a konyha és a tetőtéri szobán kívül tanya, mező, egy vizes élővilág és több más dioráma is akad, melyeken belül sokszor egyéb jelenetek is befigyelnek még. Az irányítást tekintve a kamera forgatása tökéletes, a kurzor pontos, a pásztázás és a zoomolás pedig a precíziós műveleteknél lesz nagy segítségünkre. A pályákon elérhető készlet legtöbb esetben jobb oldalt található egy lapozható sávban, innen kell átemelni a színes faelemeket és behelyezni a fekete fehér képbe. Ezek a kockák kézben fogva mindig úgy állnak a térben mozgolódás közben is, ahogy ténylegesen le kell tenni, ezért nem egy kaotikus útvesztőbe dob minket a rendszer. Egyéb segítségnek a tárgyak megnőnek, ha közelebb vagyunk a célponthoz, távolodva pedig összezsugorodnak, de az egyik gombbal még tanácsot is kérhetünk, ami megmutatja, merre is van az arra. A játék adatlapja említi, hogy a szintünkhöz igazodva ezen felül is segítenek nekünk, ez viszont talán csak az utolsó legnagyobb pályán kapcsolt be, de rögtön ki is nyomtam – Boróka is lerakott egy tárgyat valahová a lépésem után.
Szintén volt aggodalmam eleinte a változatossággal kapcsolatban, azt hittem majd beraknak egymás után 10-12 pályára, aztán mindig kirakom ugyanazon elv mentén az adott szintet és jónapot! Ezzel ellentétben a kirakás módja és mechanikája folyamatosan változott, ami egy nagyon kellemes meglepetésként ért. Vannak pályák, ahol egy hatalmas körbeforgatható képet kapunk és a két főszereplő több szituációban is rákerül eltérő tevékenységekkel, de olyan is van, ahol egy szoba két fala van kivágva, és kicsit behatároltabb a mozgástér. Utóbbinál extra megoldásokkal azért így is akad fejtörő: kulcsok vagy egyéb dolgok megszerzésével egy láda vagy egérlyuk belsejében találhatjuk magunkat, de a fiókokat és más tárolókat is ki kell nyitni néha a továbbjutáshoz. Olyan terület is akadt, ahol egy úton haladt a kedves karakterek karavánja, itt például mindig az utolsó lehelyezett cuccal egy újabb állóképes díszletbe csöppentünk.
Felettébb tetszett, hogy még gyűjtögetni valókat is kapunk, ami ráadásul szorosan kötődik a Tiny Monks Taleshez, 10 apró faszerzetest kell megtalálni, amelyek egy részét alaposan eldugták – ötöt találtam meg a végigjátszás alatt. A fafigurák a stúdió logójáról lettek átemelve, így a negyedik fal áttörése mellett kiváló easter eggként is funkcionál a dolog. Vannak még egyéb titkok is erre-arra, Boróka walkie-talkie-ja például több cuccal együtt visszatérő elem, a nyomkodásával pedig elcsíphetünk beszélgetésfoszlányokat is, amivel egy rejtett kihívást teljesíthetünk. A történet mesekönyves oldalain kívül lesz egy másik fül is, ahol minden pálya után megismerhetünk egy szereplőt, így Boróka és Beni mellett a padláson lakó pók és egér is bemutatásra kerül, de a falu libáit, csibéit és egyéb fontos állatait is könnyebben a szívünkbe zárhatjuk.
A karakterdizájn a grafikához hasonlóan egyszerűen pazar, minden szereplő szerethető és bájos fizimiskát kapott, amit a fahatású festett anyaghasználat csak még jobban kiemel. Főszereplőink jobban ki vannak dolgozva részleteikben, a lényegtelenebbek felé haladva pedig a minőség romlása nélkül egyszerűsödnek a vonások, a halak például már egészen puritánok, de mégis megtartják a játékra jellemző kellemes stílust és hangulatot. A sztori végére érve több mint 1500 cucc lett a helyére rakva a fenti kijelző szerint, szóval van mit pakolgatni bőven. A rendszer nincs eltúlozva sem, így például az egymáshoz közel lévő teljesen ugyanolyan tárgyak beszíneződnek automatikusan, ha egyet a helyére pattintunk – ezt már a tutorial is szemlélteti.
A zenéket imádtam, Don Roberts kiválóan komponált az alkotáshoz, a lágy zongoradallamok, a klasszikus gitár és a hegedű a három domináns hangszer, de egyéb hangokkal is kiegészítette még a dalokat – csörgődob és társai. A vizuális és narrációs történetmesélés mellett így a zene is aktív részévé vált a történéseknek, a nyugis játékmenet közben ez a rész is tökéletesre vizsgázott nálam, füleim végig hálával adóztak a néhány órás kikapcsolódás alatt. Az állati hangok szintén jól el lettek találva, a gágogások, csipogások és hasonlók mellett pedig a fakockák koccanásai és a különböző tereptárgyak zörejei is ügyes visszacsatolást adtak a kurzor mozgatásánál – a vizes részeknél csobogást és mozgást is generál a kis kezecske.
A szó szerint egynyári történet tanmeseként melengeti a szívet, olyan, mintha egy hangoskönyvet hallgatnánk Boróka tolmácsolásában, a tanyasi lét és az egyszerű csendes élet egészen testközelinek hat, a finoman zsongó zene pedig még jobban megkönnyíti az azonosulást. A játékmenet magával ragad, nagyon könnyű belefeledkezni a puzzle-elemek sűrűjébe, kicsit visszatérünk a gyerekkori színezők idejébe, amikor a zsírkréta készlet hatalmas kincs volt. A Woodo nálam az idei év egyik legkellemesebb meglepetése volt és csak azt sajnálom, hogy hamar vége szakadt, de valószínűleg Boróka is így érezte magát a történet végén andalgó csillagos, késő nyári éjszakán.
A Woodo szeptember 16-án jelent meg PlayStation 5, Xbox Series X/S, Nintendo Switch, Nintendo Switch 2 és PC platformokra, jelen teszt a PlayStation 5 verzió alapján készült.