Ace Combat 8: Wings of Theve teszt

A repülőgépes – és különösen a vadászgépes – játékok gyakorlatilag a sportjátékok mellett az egyik legrégebbi műfaj a videójátékok történelmében, népszerűségük pedig mind a mai napig erőteljesen kitart. Persze, mint minden műfajnak, ennek is megvolt az aranykorszaka, a 2000-es évek, és különösen az évtized második fele során az összes nagyobb nagyobb kiadónál legalább egy franchise a fellegek közti akcióban kereste a siker kulcsát, lefedve a piacot a legpörgősebb árkád címektől az élethű szimulátorokig. Ezekben az években pörgött fel igazán az Ace Combat-széria is, volt, hogy évente több rész is napvilágot látott, ám ahogyan a 2010-es évektől a háborúzni vágyó játékosok figyelme erőteljesen elmozdult az FPS-ek irányába, úgy az Ace Combat tempója is alább hagyott, az újabb epizódok érkezése drasztikusan belassult. Olyannyira, hogy a 2019-es Ace Combat 7: Skies Unknown óta csend honolt a kifutópályákon, és noha a 2022-es Top Gun: Maverick film meghozta szinte mindenkinek a kedvét egy jó kis dogfighthoz, a Bandai Namco csak mostanra készült el az új felvonással. Hét év kihagyás rendkívül nagy szünet egy ilyen népszerű franchise életében, és hiába árasztottak el minket a fejlesztők rengeteg infóval, spéci minisorozattal, és több megatonnányi nyálcsorgatós trailerrel, még mindig hatalmas kérdés, hogy az Ace Combat 8: Wings of Theve hogyan is teljesít majd az éles bevetésen. Onnan veszi fel a franchise a szálat, ahol 2019-ben abbahagyták? Vagy a játékosok változó elvárásai miatt drasztikus átalakításon esnek majd át az égbolt bestiái? Az eddigiekhez képest filmesebbre veszik a stílust, vagy pont inkább a szimulátorok felé mozdulunk majd el? Megannyi kérdés, úgyhogy vágjunk is bele!

A történet ismét a Strangereal univerzumban játszódik, ezúttal in medias res veszi kezdetét, gépünk a tengerbe zuhant, mi pedig egy karbantartó tiszttel közösen hánykolódunk az óceán közepén egy mentőcsónakban. Szerencsére az FCU mentőhelikoptere ránk talál és egyből el is repít az FCU Endurance repülőgép-hordozóra, ahol kapunk egy pársoros eligazítást. 2029 novemberében járunk, vagyis tíz évvel a hetedik rész eseményei után. Yuktobania hatalmas birodalma mellett az apró Sotoa rá volt kényszerítve az állandó fegyverkezési versenyre, az így kibontakozó gyors iparosodás és fejlődés következményeként Sotoa mára teljesen elsivatagosodott. Lakosai kezdetben órási úszó zöld szigeteket hoztak létre, és azokon próbáltak megélni, ám ez nem volt elég nekik, többre vágytak.

A Tonitrus Spears névre hallgató titkos projektjükkel műholdakról indítható rakétarendszert építettek ki a világűrbe, melyet aztán váratlanul be is vetettek az FCU ellen. Komplett városok dőltek romba, a főváros, Theve is az ellenség kezére került, milliók estek áldozatul a bombázásoknak, ám Sotoa tagadta az agresszív viselkedést, és folyamatosan azt hangoztatta, hogy ők kizárólag katonai célpontokat támadtak meg. Az FCU annyira tehetetlen volt az új rendszer és Sotoa túlerejével szemben, hogy a hadseregének létszáma igencsak megroppant, három hónap leforgása alatt szinte teljesen lenullázták őket. Hogy pontosan mennyire? Nos, az a mentőhelikopter, amit kihúzott minket a vízből, konkrétan az utolsó mentőküldetését teljesítette, az FCU Endurance anyahajó pedig fedélzetén a nyolc megmaradt vadászgépével jelenti az FCU teljes légierejét. Sőt, még ezt is lehet fokozni, ugyanis az anyahajó is javarészt az Enso Order fegyvergyártó vállalat támogatásával működik, akik nyilván életben szeretnék tartani üzleti célból az FCU-t.

Miért küzd még mindig az anyahajó legénysége, és egy ennyire veszett helyzetet, lényegében egy hajó és nyolc repcsi a világ ellen felállást mégis hogyan akarnak megfordítani? A spéci terv megkomponálója az Enso fenegyereke, D.D., akit amolyan social médiás guruként érdemes elképzelni. Az ötlete, hogy az anyahajón szolgáló legendás pilóta, J. Rex Cope, más néven a Wings of Theve legendáját a maxra pörgeti, közben segélykérő üzeneteket sugároznak a hajóról minden irányba, és aztán reménykednek benne, hogy a dolog úgy sül el, mint a Star Wars 9-ben, és az egész univerzumból megjelenik mindenki a maga kis csotrogány járművével, és együtt pusztítják el az agresszort.

Csak hát ugye legenda ide vagy oda, 8 gép reálisan nézve nem sok mindenre elég, és még a legénység is abszolút foghíjas. Így aztán a fedélzetre lépve egyből közlik is velünk, hogy míg társunkat a hangárban karbantartóként, minket pilótaként fognak alkalmazni. Viszont ahhoz, hogy pilótaként repülhessünk szükség lenne egy gyors orvosi vizsgálat, hiszen lezuhantunk és pár perce még a tengeren hánykolódtunk, ám erre ezúttal nincs idő, az ellenség éppen támad, a vadászgépeket riasztják, úgyhogy „jobb híján” a Wings of Theve navigátoraként alkalmaznak minket. Egy-két perc, és már ott is találjuk magunkat Cope, az élő legenda társaságában, aki mintha csak most lépett volna ki a Top Gun-filmek világából. Legalábbis külsőleg. Amint viszont elkezd nekünk mesélni, megtudjuk, hogy Cope igaziból nem akkora nagy ász, csak egy „vén csataló”, akiből a social médián kreáltak sztárt.

Azonosítatlan szállítógéphez riasztanak bennünket, ahol hamar kiderül, hogy csapdába sétáltunk, és a 022-es azonosítatlan gép könyörtelenül lecsap ránk, a gépünket találat éri, és a kedvenc F-14-esünk a tenger mélyére süllyed Cope-pal a fedélzetén, minket pedig 1 óra leforgása alatt másodszor ment ki az FCU Endurance mentőhelikoptere.

A bázisra visszatérve jön a plot twist: Cope valóban nem számított különösen jó pilótának, a statisztikáit és csodás győzelmeit csak D.D. találta ki, mert valójában nem maga, a Wings of Theve személye a kulcs, hanem a legenda, és a mögötte meghúzódó eszme. Ezen a ponton nehéz nem észrevenni a Ghost of Kyiv és a Wings of Theve közti párhuzamot, ám a sztori merész fordulatot vesz, és közlik velünk, hogy mi örököljük Cope azonosítóját, mostantól mi vezetjük a Joker repülőszázadot, és mi öltjük magunkra a Wings of Theve szerepét – persze mindezt titokban, úgy, hogy senki se tudjunk róla – hiszen hősökre és reményre mindenkinek szüksége van. És ezek lennénk mi; a szabadság sérthetetlenül vérprofi ideája, akinek a hatalmas túlerő sem jelent problémát, sehol a világon nincs kihívója, és legyen akármilyen kétségbeesett a helyzeted, ő figyel rád, és az égből váratlanul lecsapva egyszer majd megment, bárhol is légy.

A Joker szakasz három másik pilótája is külön-külön megér egy misét; a legtöbbet a Professor néven futó társunkkal fogunk kalandozni, aki anno a civil életében valamilyen tanár volt, de már senki se tudja, hogy pontosan mit tanított. De ott van még mellette a kissé melankolikus és depresszív Noise, és az Ace Combat marketingeseinek legnagyobb telitalálata, a csiniség- és cukiságfaktort szemtelenül túltoló Tasha, aki még a ravaszt is fél meghúzni, ám rózsaszínes hajával és menő rucijaival mégis cosplayerek ezreinek lesz majd a kedvence.

Négyesben csapunk hát neki a fellegeknek, és pörkölünk alá a Sotoa hadseregének, ott, ahol a legjobban fáj. Amint viszont megkaparintjuk a gépünk irányítását, rögtön fel fog tűnni, hogy jóval lomhább és még árkádosabb annál, mint amit megszokhattunk. És noha az első pályák sivársága alapján nagy visszalépésnek tűnik játékmenetileg az egész projekt, ám nagyjából fél óra lepörgése után elkezd működni az Ace Combat-mágia. Hogy mi ennek a lényege? Az, hogy a fejlesztők tisztában vannak az általuk fejlesztett játékmechanika működésével és képességeivel, így nem küldik be olyan környezetbe és nem támasztanak vele szemben olyan elvárásokat, melyek alatt óhatatlanul összeroppanna az egész játék. Helyette gyakorlatilag mindent úgy építenek fel, hogy az tökéletes szinergiát alkosson az árkádos irányítással, sőt, még ki is domborítsa a benne rejlő lehetőségeket. Vagyis a szimulátorosdit ejtjük, akárcsak a túltolt realitást, és még hosszú perceken át keringőző dogfightok se nagyon várnak ránk. De mégis akkor mit kapunk? Egy olyan őrült légi-kalandot, ami után Tom Cruise is garantáltan nyugdíjba vonulna!

Lesz itt óriás Concorde-szerű vadászbombázó kergetés radar nélkül a viharos fellegek közt, szárazföldön guruló óriás csatahajók elleni küzdelem, cirkálórakéta-vadászat, mélyrepülés egy kanyonban, óriás darálás egy csatamező felett, és még az ellenséges radarjelek közti lopakodás sem fog elkerülni minket. A történet pedig gyönyörűen idomul mindehhez, tömve érdekes karakterekkel, váratlan fordulatokkal, morális filozofálgatással, lezuhanással az ellenséges vonalak mögött, meglepően hosszú és még annál meglepőbben szórakoztató történeti átvezetőkkel, és szupergyors döntési helyzetekkel. Mindezt pedig csakis azért, hogy az amúgy rém egyszerű árkádos bevetések olyan kontextust kapjanak, amitől repülésünk minden pillanata tombolni fog az adrenalintól.

A veterán rajongók is mindent megkapnak, amire csak vágyhatnak, lesznek jócskán utalások a régebbi részekre, és persze a játék ismét csak megőrzi a repülés köré épített mítosz hallhatatlanságát és szépségét. És talán ez az a dolog, amitől olyan jól működik a franchise, és egészen biztosan, hogy ez az, ami miatt én a rajongójává váltam. Ahogy minden karakter – legyen az főszereplő, vagy a Cyberpunk Silverhandjeként a fejünkben duruzsoló Cope, vagy rosszfiú, netán csak egy civil mellékszereplő – úgy beszél a repülésről, a repülőgépekről és a pilótákról, mintha csak egy ősi eszme, vagy inkább vallás felsőbbrendű alkotóelemei lennének. És a játék is mindent megtesz, hogy bemutassa nekünk azt, hogy a repülés nem csak „menő”, hanem gyönyörű is. A belső monológok a repülés transzcendes élményéről az átvezetők alatt, vagy a küldetések előtti pillanatok, amikor néha csak egy szebb snitt erejéig megmutatják, ahogyan a négy acélmadár felkarcolja a felhők szélét a távoli naplemente előtt… az itt nem giccses, hanem része annak a gyönyörű megoldásnak, amivel a fejlesztők elhitetik velünk, hogy a túlzsúfolt HUD, a mindenhonnan özönlő rakéták és játéktermi gépek feelingjét megidéző játékmenet mögött valami szépet és magasztost élhetünk át.

Persze, ha mindettől a szépségtől és dinamikától megfosztjuk a játékot, és lecsupaszítjuk az alapokig, akkor nagyjából azt kapjuk, amit 2019-ben is már megkaptunk a 7. részben. A tech-tree csak kis mértékben módosult, ugyanúgy az amerikai, orosz és európai gépek várnak ránk, vagyis megint találkozhatunk majd többek közt a Gripen E, Typhoon és Rafale M hármasával, és persze az olyan legendák sem maradnak ki, mint az F35-C, a Su-57 vagy az F-22. A bevetések előtt ismét csak meg kell terveznünk a fegyverzetünk összeállítását, hogy a minden ellen kompatibilis, ám csak kis hatótávval rendelkező rakéták mellett gyorsabb, nagyobb távolságú, erőteljesebb, esetleg több célpontot is befogó alternatívákat válasszunk, ám ezeket nyilván csak limitált mennyiségben és csak specifikus célpontok ellen vethetjük be. A gépeinket pedig további alkatrészek kifejlesztésével turbózhatjuk még tovább, mintha csak perkeket pakolnánk be magunknak, ám itt is csak limitált mennyiségben válogathatunk a jóból.

Technológia terén viszont már sokkal több újdonsággal találkozhatunk, látvány tekintetében abszolút rálicitáltak a fejlesztők az elődre – mondjuk ez 6-7 év távlatában elvárható is volt. A tereptárgyak már-már fotorealisztikusak, a repülők és a karakterek gyönyörűek, az igazán jól sikerült újítás viszont a minden eddiginél szebb és valósághűbb felhőszimuláció. Ezt persze ki is hangsúlyozza a játék, rengeteget kell majd a felhők takarásában lopakodnunk, vagy éppen ellenségek után kutakodnunk, ami mindvégig különleges élmény marad. Igaz, ennek meg is kell fizetnünk az árát, a játék gépigénye ugyanis enyhén szólva sem baráti, egy RTX 4070 Super társaságában bizony vissza kellett venni a max beállításokból, ha nem akartunk 60 alá bezuhanó fps-t kapni 1440p-ben.

Két dolog van még, ami mellett nem mehetünk el – sajnos – szó nélkül a teszt során. Az egyik a multiplayer. Relatíve kevés idő állt rendelkezésre a többjátékos módokat nyüstölni a tesztelés alatt, az viszont rögtön kirajzolódott, hogy a megannyi currencyvel, skinnel és battle pass-szerű rendszerrel mintha csak az átlag játékosok helyett kizárólag arra a pár ezer bálnára fókuszáltak volna fejlesztők, akik nem sajnálnak majd dollárezreket eltapsolni a játékon belül. Co-op felállásban végigtolhatunk pár régebbi legendás pályát, ami tényleg jó móka, de emellett a mezei dogfightos multi feltehetően ugyanúgy el fog hamar néptelenedni, mint a legutóbbi részben is. Az új közösségi hubként funkcionáló reptér pedig egész egyszerűen borzasztó – nem néz ki jól, és konkrétan csak egy mondvacsinált ok arra, hogy a menüben való lavirozgatás helyett sétálással kelljen töltenünk a drága perceinket, hogy legyen hol megmutatnunk milyen rucit vettünk az animéből kilépett random pilótánknak. A másik dolog pedig a menürendszer, ami egyszerre logikátlan, lassú és elavult: egyes beállítások rossz kategóriában szerepelnek, multis meccseknél pedig barátaink partiba hívása 10-12 lépést igényel.

Mindezek azonban nem képesek drasztikus mértékben beárnyékolni azt az élményt, ami az Ace Combat 8 során vár ránk. Az összhatásában remek játékmenet mellé gyönyörű látványt kapunk, a történet, és annak tálalása pedig valós szintlépés a korábbi részekhez képest. A multi silány, és kisebb-nagyobb gondok azért itt-ott akadnak, ám még így is a széria legjobbjával van dolgunk, és a kampány hosszában is abszolút viszi a prímet a Wings of Theve. Az biztos, hogy a következő részre már jó lenne valahogy megreformálni a műfajt, és a „kézifékes” forgolódás és állandó rakétázás helyett valami újat villantani, viszont most, ezzel a történettel és ezzel a kivitelezéssel mindezt abszolút csak ajánlani lehet.

Az Ace Combat 8: Wings of Theve október 2-től lesz elérhető PC-n, PlayStation 5-ön és Xbox Series X/S-en. A teszt a PC-s verzió alapján készült, a lehetőségért köszönet a Cenega Hungary csapatának!