Ha valaki olcsón szeretne mások rettenetesen drága hibáin mulatni, nem kell messzire mennie, csak rá kell keresnie a huszadik század azon blőd lépéseire, melyek elsősorban nem életekbe, csak elképzelhetetlenül nagy vagyonokba kerültek. A hetvenes években a digitális fényképezésről lemondó Kodak, a Netflix 50 milliós felvásárlását visszautasító Blockbuster, a modern otthoni számítógépek alapjainak megteremtése után forradalmi ötleteit az Apple-nek szinte ingyen kiárusító Xerox mellett azonban az évszázad egyik legnagyobb tévedésének egy olyan autó bizonyult, amit egy olyan korszak szült, ahol a mérnökök helyett a döntéseket azok a menedzserek hozták, akik az ebédidőre már nehezen tudták volna egyáltalán megtalálni egy alkoholszonda csövét, a tervezési szempontok közül pedig kiemelkedett az, hogy miként lehet úgy egy autókomp méretére duzzasztani a járművet, hogy azért még ne roppanjon össze súlya alatt, és ahol a festék csak másodhegedűs lehetett a króm díszítőelemek mellett, az egyetlen biztonsági elem pedig az ablak volt, egészen addig, míg millió szilánkra nem robbant egy baleset során, ami csak akkor számított, ha közben nem nyársalta fel az utasokat az összes fém, ami túlsúlyban volt a mozgó koporsókban. A 250 millió dollárt felemésztő, alig három év után a hullámsírba küldött Ford Edsel mindent elrontott, amit csak lehetett. Akkor startolt el, amikor az emberek kisebb, gazdaságosabb autót akartak, olyan gyártósoron rakták össze, ami teljesen más modellekhez készült, úgy akarta forradalmasítani a sebességváltást, hogy azt összekeverte az alapvető funkciókkal, és úgy akarta imitálni az európai luxusautókat, hogy közben az eleje úgy nézett ki, mint egy túlméretezett WC-csésze. Az autóipar aranykorának és hanyatlásának központi szereplőjének számító Ford nem az első és nem is az utolsó hibája volt, de az biztos, hogy a motorizált közlekedés sosem lesz már olyan vadnyugatias, mint a világháború utáni évtizedekben, legalábbis a valóságban biztosan nem - a képernyők előtt viszont még beköszönthet az az utópia, amire az amerikai autógyárak legvadabb álmaikban se mertek volna gondolni.
A Car Park Capital ugyanis egy olyan világba repít, ahol a Nagy Autóipar minden idők legsikkesebb autóparkolóját szeretné létrehozni, csak épp egy dolog akadályozza ebben - a város azon maradék része, ami kívül esik ezen, és ahol a köznép olyan undorító dolgokat csinál, mint tömegközlekedést használ, vagy épp a környezetet védi. Ez ellen pedig valakinek tennie kell, az a valaki pedig te vagy: egy kis kezdőtőkével felszerelkezve nincs is más feladatod, mint lerakni egy kisebb parkolót, aztán rávenni az embereket arra, hogy még azért is autóba üljenek, ha csak egy falatot szeretnének bekapni. Bármi áron, bármin át: azok a lakóházak úgyis feleslegesek, a beton pedig bármilyen hézagot képes kitölteni!
Ez pedig lényegében szó szerint értendő, a Car Park Capital ugyanis egyszerre egy tycoon és egy városdekonstrukciós stratégiai hibrid: a széles sugárutak közé ékelődött maroknyi felhőkarcoló, illetve az azt méhkasként körbeölelő többemeletes lakóházak ugyanis egyfajta szabályok nélküli, kötetlen homokozóként működnek, ahol az elsődleges és szinte egyetlen akadályt csak és kizárólag a pénz jelenti. A kisebb-nagyobb parcellákra osztott világ minden szelete megvásárolható, ha pedig sikerül megszerezni a földet, onnantól kezdve azt teljes egészében le is lehet pucolni, hogy az egykori házak, tömegközlekedési pontok helyét átvegye az aszfalt, egy újabb autóparkoló, egy automatizált autószalon, vagy mondjuk egy olyan magánrendőrség, amely kutyákkal és gumibotokkal vet véget minden ellenállásnak, amit a kapitalista forradalommal szemben indítanak a bátrabb civilek.
A többieket viszont meg kell győzni arról, hogy a tömegközlekedés és a gyaloglás rossz, az autóvásárlás és annak folyamatos használata pedig a boldog élet záloga. Ehhez pedig be kell vetni a legigazabb, leghitelesebb konverziós eszközt: a propagandát. A birtokolt területekre pakolt, változatos feliratú óriásplakátok (Szereted <3 az autókat; Teli tank, teli szív), a megafonnal felszerelt teherautókat, az autóvásárlásra ösztönző, mozgó figurákat, és a tényt, hogy nincs más alternatíva.
Az a tény pedig elsősorban abból ered, hogy a megfelelő, méregdrága parcellát megvásárolva egy kattintással ledózerolható a busz- vagy épp a metróállomás, hosszú távon pedig még akár a távolsági vonat is kiirtható, így a tömegközlekedés mókuskerekéből kiragadott átlagpolgárnak már nem is nagyon marad választása, mint betévedni a legközelebbi autószalonba, és onnan egy járművel távozni, akár egy banán alakúval is. Ezzel párhuzamosan viszont fejleszteni kell az infrastruktúrát: egyre nagyobb, akár többemeletes parkolóterületeket kell létrehozni, le kell rakni autócentrikus étkezdét, WC csésze alakú autómosót, és az se árt, ha a külvárosban nem csak autógyárak épülnek, de olyan, garázsbejáróval rendelkező álomotthonok is, ahonnan a lakóparkokból, társasházakból kidobott szerencsétlenek élhetik tovább életüket, távolabbról, de legalább autóval ingázva munkahelyükre.
Az autóigény növelése nemcsak elvárás, de az elsődleges cél is, a magasabb szintek elérése egyre több épületet és egyre komplexebb ellátási láncot is megnyit – például el kell kezdeni üzemanyagot is előállítani, ami az autógyártáshoz hasonlóan egy több lépcsőből álló, több épülettípust és sok területet igénylő folyamat, és erre épül rá a többi jövőbeni toldalék is, például a környezetvédőket elhallgattató műanyagfa gyár, ami szintén a nyers olajból képzeli el a természet imitálását. A folyamat így öngerjesztő, az autók terjedésével párhuzamosan a népesség igénye is nő, a rendszer pedig egyre komplexebbé válik, átláthatatlanná viszont nem. Annak ellenére sem, hogy az RCT-től megörökölt, nem túl kényelmes, előre rögzített nézőpontokhoz kötött kameraopciók sokszor megnehezítik a terep átlátását, cserébe viszont nagy szabadságot ad például a talajdeformációval, amellyel át lehet alakítani a terepet, vagy épp a részletes statisztikai ablakokkal, amikkel akár egyénre lebontva is meg lehet nézni az igényeket, elvárásokat, és a fő gondolatokat is. Amik lehetőség szerint az autóvásárlás és használat körül kell, hogy forogjanak! Ezen az abszurditásvonaton pedig nincs fék, a várost idővel nem csak felhőkarcoló méretű parkolók népesíthetik be, de ezt elrejtő, több szintes piramisok is, amik belsejébe aztán tényleg minden pakolható, hogy a populáció maximum csak aludni járjon haza.
Ez a tökéletes hangvételű szatíra pedig még a korai hozzáférés legelső szakaszában, hosszú távú tartalom és kényelmi funkciók nélkül is az év egyik legszórakoztatóbb, legeredetibb játéka, ami egyúttal az egyik legfantasztikusabb múltidézés is. A RollerCoaster Tycoon keretét és technológiáját tökéletesen imitáló, egyetlen holland ember vezette projekt egyszerre archaikus és modern, annak minden bájával és nyűgjével, de mind a témája, mind az előadásmódja kárpótol minden bosszúságért. És ha már kevesebb mint egy évvel az 1.0 megjelenése előtt ennyire stabil lábakon áll, könnyen lehet, hogy a 2027-es év egyik legkarakteresebb címe lesz - addig marad egy megtestesült álom - kinek jó, kinek rossz!
A Car Park Capital 2026. október 9-én lépett korai hozzáférésbe, kizárólag PC-n. A kódot annak kiadója, a Microprose biztosította - köszönjük!