Nyilván, ez papíron igaz is, csakhogy némileg hamis képet fest a játékról, mert bár távolról nézve és kissé hunyorítva tényleg megbocsátóbbnak tűnhet a belsőnézetes pokoljárás, valójában azonban erről szó sincs, sőt, legalább akkora, ha nem nagyobb koncentrációt követel meg tőlünk, mint annak idején a cybernindzsás ugrabugra. A soulslike műfaj alapjaira építkező játékmenet ugyanis könyörtelenül megbünteti a fegyelmezetlenséget és kérdés nélkül földbe döngöl minket, ha túl nagy mellénnyel vágnánk bele a következő csatába, amit követően aztán lógó orral kulloghatunk vissza a halálunk helyszínére, hátha össze tudjuk még szedni valahogyan az elhullajtott tapasztalati pontjainkat. Ismerős rendszerek ezek, melyek közé a Valor Mortis sem csempészett érdemi újdonságokat, paradox módon viszont mégsem érződik szolgalelkű másolatnak, ami leginkább az elképesztően egyedi atmoszférának, a From Software által betonba öntött alapok hibátlan felhasználásának, valamint annak a belsőnézetnek köszönhető, aminek hála egy merőben új perspektívából élhetjük át a korabeli szenvedéseinket.
A történet egy alternatív 19. században veszi kezdetét valahol Európában, amikor Napóleon seregében harcolva küzdünk a szabadságért és természetesen a francia császárért. Sajnos a harcmező senkinek sem kegyelmez, így végül mi magunk is ott hajtjuk örök álomra a fejünket, viszont egy félelmetes, pestisszerű járvány hathatós közbenjárása miatt jóval kevesebbet pihenhetünk, mint ahogyan azt a sorsunk eredetileg eltervezte, ugyanis nemes egyszerűséggel visszatérünk a halálból. Második születésünk azonban korántsem annyira kellemes, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk, sőt, miután feltápászkodtunk a véráztatta sárból csak akkor tudatosul bennünk, hogy annál, ahová most kerültünk még a pokol is idillibbnek tűnik. Hullahegyek, ameddig a szem ellát, a távolból ágyúk és puskák ropogása hallatszik, mi pedig ott állunk magunkba roskadva, teljesen egyedül a kilátástalanságban. Vagyis csak hisszük, hogy teljesen egyedül, mert ahogy kimászunk a halálvermünkből és nekiveselkedünk válaszokat keresni szépen lassan körvonalazódik bennünk az a szörnyű tény, miszerint nemcsak mi tértünk vissza a túlvilágról.
Egykori élőhalott bajtársaink ugyanakkor nem voltak annyira szerencsések, mint mi, hiszen ők velünk ellentétben torz, agyatlan szörnyszülöttekként váltották be a retúrjegyeiket, aminek következtében nem igazán lehet velük szót érteni. Nincs tehát sok lehetőségünk, szablyát és puskát ragadunk, majd lelkiismeretünkkel vívódva ugyan, de megpróbálunk utat vágni közöttük, miközben a különféle testrészeik amputálásával igyekszünk számukra örök nyugodalmat biztosítani. Nem lesz egyszerű dolgunk, hiszen amint lepihenünk egy biztonságot jelentő lámpásnál (amik között később utazhatunk is), a kisebb rangfokozatú holtak rögtön visszatérnek kísérteni, azaz akármennyire is morbidul hangzik, de az ő érdekükben újra és újra le kell kaszabolnunk őket, hátha ily módon egyszer sikerül végérvényesen is meglelniük az örök békességet. Egyébként a túlvilági kiruccanásunk rajtunk is nyomot hagyott, hiszen egyrészt nem tudunk meghalni, mert állandóan feltámadunk, másrészt természetfeletti képességekre is szert tettünk, amik akárhogyan is nézzük, jóval használhatóbbak, mint mondjuk egy hatalmas, vörösen izzó kelés az arcunk kellős közepén.
Ja igen, és míg el nem felejtem, csakhogy tudjuk hol van a helyünk, Bonaparte Napóleon hangja végig ott fog duruzsolni a fejünkben, akit nem más szólaltat meg, mint Vincent Cassel. A francia színészóriás elképesztően profi munkát végzett, de a többi szinkronszínészt sem érheti panasz, szóval akárkivel is hozzon össze minket a balsors, garantáltan élvezni fogjuk az orgánumát. Feltéve persze, hogy lesz neki, mert néhány épeszűnek tűnő szereplőn és visszaemlékezésen túl nem igazán fogunk összetett mondatokkal találkozni az utunk során, szóval becsüljünk meg mindenkit, aki még él és emberi nyelven szólal meg. Aki pedig nem, annál nyugodtan rúgjuk fel az illemszabályokat és mielőtt bármit is mondhatna, fojtsuk bele a szót az éppen a kezünk ügyében lévő gyilkolószerszámunkkal. Utóbbi rendszerint a szablya lesz (később más alkalmatosságokat is használhatunk), mivel a Valor Mortis főleg a közelharcra helyezi a hangsúlyt, a távolsági fegyverek, valamint az elementális képességek inkább csak kiegészítő szerepben tetszelegnek majd, kivéve persze, ha olyan buildet álmodunk meg, aminél ezek kerülnek a reflektorfénybe.
Eleinte azonban ettől nem igazán kell tartanunk, lévén alacsonyabb szinteken eléggé meg van kötve a kezünk, viszont amint megszalad a Catalyst számlálónk (az itteni tapasztalati pontokat hívják így) és az eszközeink fejlesztéséhez szükséges nyersanyagjaink, rögtön kinyílnak a lehetőségeink. A rendszer egyébként kifejezetten ötletes, a lényege, hogy a hármas csoportokba rendezett passzív bónuszok közül annyit fejlesszünk fel, hogy az alsó fehér csík elérjen a következő triumvirátusig, majd így tovább egészen a legvégéig. Mindeközben a nagyobb gócpontok alatt kapunk egy-egy extra üres slotot is, ahová az időközben megtalált Amber köveket pakolhatjuk bele. Utóbbiak jókora segítséget nyújthatnak az összecsapásaink alatt, ugyanakkor alapjaiban változtathatják meg a játékmenetet, szóval mindenképpen ajánlott kísérletezni velük, de csak óvatosan, mert ha agyatlanul, a szinergiákra fittyet hányva minden kis csetreszt felaggattunk, akkor könnyedén újra a sírgödrünkben találhatjuk magunkat.
Mindezt elkerülendő érdemes megfontolt lépésekben haladni, ami nemcsak a fejlődési útvonalunkra, hanem magára az egész játékra értendő. A folyamatosan túlerőben lévő ellenfelekkel szemben ugyanis a vakmerőség ritkán kifizetődő, ráadásul akár egyetlen névtelen baka is képes a vesztünket okozni, úgyhogy a „lassan járj, tovább érsz” mondás itt hatványozottan igaz lesz. Ne féljünk tehát újra és újra visszatérni egy-egy korábban már alaposan kipucolt területre, mert a folyamatos gyakorlás életeket menthet és az eközben bezsákolt Catalystok, illetve fejlesztési nyersanyagok sem jönnek majd rosszul a későbbiekben. A belsőnézetes harcrendszer egyébként kifejezetten élvezetes és meglepően kézre álló, leszámítva a lock-on-t (illetve az időnként rakoncátlankodó hitbox-okat), mert azt bizony erőteljesen szokni kell. Ez főleg abból adódik, hogy miközben befogunk egy célpontot és ide-oda sasszézunk körülötte fogalmunk sincs arról, éppen mi van a lábunk alatt. Persze a harcterek feltérképezésével és az ellenséges csapatok passzív terelgetésével minimalizálhatjuk a károkat, de így is kelleni fog néhány felesleges halál, mire hozzászokunk a perspektívából adódó kellemetlenségekhez.
Ezt leszámítva azonban a belsőnézet elképesztően jól működik, az irányítás feszes, az animációk kifogástalanok (leszámítva a létramászást, mert az egész egyszerűen ocsmány), a kendőzetlen brutalitásnak hála pedig valóban ott érezhetjük majd magunkat a csatatéren. Fő fegyverünk természetesen a kardunk lesz, amivel kisütések és nagyütések mellett torpanthatjuk meg az ellenfeleinket, de hárításra és blokkolásra is használhatjuk a pengéjét. Előbbi teljesen negálja a felénk érkező csapásokat, méghozzá állóképesség használata nélkül, utóbbi ezzel szemben beenged némi sebzést, de azt egy gyors visszatámadással visszaszerezhetjük. Ezen felül néhány támadás vörös színben pompázik, amiknél a vetődés a legcélravezetőbb, amit hogyha tökéletesen sikerül ütemeznünk, akkor belassul az idő és lehetőségünk lesz pár extra csapás bevitelére. Mindegyik védekezési módszer megállja a helyét, főleg, ha a talentfán beaktiváljuk a hozzájuk társított bónuszokat, viszont számomra leginkább a hárítás működött, mert egyrészt kézre állt az időzítése, másrészt borzasztóan gyorsan feltornázhatjuk vele az ellenfelek posture mérőjét, amit követően a kisebbeket egy ütésből kivégezhetjük, a nagyobbakat pedig alaposan helybenhagyhatjuk. A szablyánk mellett aztán ott vannak a lőfegyverek, illetve a természetfeletti képességek is, amiket jól használva és az ellenségek gyenge pontjaira koncentrálva hatalmas pusztítást vihetünk véghez.
Nyilván a töltény fogyóeszköz, a mana (Nephtoglobin) pedig kiapad, de ezeket korántsem annyira nehéz pótolni, mint azt elsőre gondolnánk, mivel ezen a téren elég bőkezű a program, utóbbit ráadásul szimpla harccal is tölthetjük valamicskét. Kezdetben persze ezen a téren sem fogunk dúskálni a lehetőségekben, de ahogy haladunk előre, úgy válnak elérhetővé az egyre erősebb flinták és kunsztok, amik higgyétek el, jó szolgálatot fognak tenni a kalandunk során. Jópofa extra, hogy ezeket nemcsak a harcok alatt használhatjuk majd, hanem a pályákon megtalálható rövidítések és titkokat rejtő területek megnyitására is, ami néminemű Metroidvania-hangulatot kölcsönöz a felfedezésnek. A nagyobb zónákra osztott lineáris pályatervezés egyébként kifogástalan és még az időnként feltűnő platformer szegmenseket is kedveltem, mondjuk ez annyira nem meglepő, lévén a Ghostrunner-ből kölcsönvett parkour elemek itt is remekül működnek, leesés esetén pedig szinte alig büntet a játék.
Ugyanilyen okos megoldás, hogyha az egyik emlékezetes főellenfélharc közben halnánk meg (külön kiemelném az életre kelt malmot), akkor visszatérve a tett helyszínére a zárt aréna előtt találjuk az elpottyant Catalyst-okat (ráadásul néhánnyal mindig többet), azaz simán erősödhetünk a próbálkozásaink alatt, de akár el is mehetünk farmolni, mivel egyáltalán nem vagyunk rákényszerítve az újbóli összecsapásra. Ezek a megoldások remekül szorgalmazzák a felfedezést, amire lesz is lehetőségünk bőven, hiszen megannyi titok, kinyitásra váró kincsesláda és mellékes feladat vár arra, hogy a fősodorról letérve valaki rájuk találjon. Ezt amúgy sem lesz nehéz megtenni, mert a Valor Mortis aprólékosan megalkotott nyomasztó, mégis a maga groteszk módján varázslatosan csodaszép világa valósággal letaglózza az embert. A legszebb az egészben pedig az, hogy miközben gyönyörködünk a sártól és vértől lucskos csodálatos látképekben és testközelből tapasztaljuk meg a fertőzés és a napóleoni háborúk borzalmait, a háttérben duruzsoló Unreal Engine 5 egyszer sem zavar bele az élménybe.
Abba az élménybe, ami pár kisebb kellemetlenséget leszámítva szinte kifogástalan. A Valor Mortis ugyanis jött, látott és győzött, ráadásul bebizonyította, hogy hozott anyagból is lehet maradandót alkotni, nem kell más hozzá, csak pár jó ötlet és egy piszkosul erős atmoszféra. Nos, Napóleonnak jelentem, hogy ezek mind itt vannak a csatamezőn és félelmet nem ismerve, kirántott szablyákkal rohannak előre a szabadságért, na és persze a császárért! Persze tudom, hogy a soulslike mivolta sokakat eltántoríthat a kipróbálástól, de nem kell megijedni a kihívástól, ráadásul az ára is baráti. Sőt, már első nap bekerült a GamePass kínálatába, de a PS Plus előfizetőknek sincs okuk a panaszra, mivel most ingyen és bérmentve kóstolhatnak bele pár óra erejéig ebbe a Vincent Cassel által narrált nem mindennapi, őrült lázálomba, ahonnét higgyétek el, vétek lesz majd felébredni.
A Valor Mortis október 13-tól érhető el PlayStationre, Xboxra, valamint PC-re. Mi utóbbin rohantunk a vesztünkbe a császárért!