A játék koncepciója nem túl bonyolult, lévén egy buszvezetőt alakítva kell a felvett utasokat elszállítani a következő megállóig. Mi mehet itt félre? – gondolhatnánk, a válasz pedig roppant egyszerű, nagyjából minden. Miközben ugyanis éppen a volán mögött izzadunk, hogy a lehető leggyorsabban teljesítsük az előttünk álló útvonalat, addig a hátul leheveredő egyének fittyet hánynak a tömegközlekedési etikettre és kedvük szerint randalíroznak. Mivel a sofőr pozíciója mellett az ellenőrét is mi töltjük be, ezért a rakoncátlankodók rendre utasítása is a mi nyakunkba fog szakadni, ami korántsem egyszerű feladat, különösen akkor nem, amikor éppen egy szűkös szerpentin kellős közepén kell kiosztanunk néhány sallert. Merthogy a pofonosztás alatt bizony nem áll meg a világ, a busz magatehetetlenül gurul tovább előre, úgyhogy nem lesz időnk szöszmötölni, néhány nyakleves után muszáj visszafordulnunk, máskülönben könnyedén a falban találhatjuk magunkat, amivel értékes másodperceket veszíthetünk.
Annyi könnyebbséget azért kapunk, hogy a középen elhelyezkedő visszapillantó tükörben folyamatosan láthatjuk a mögöttünk zajlódó eseményeket, azaz csak akkor kell elengednünk a kormányt, ha tényleg történik valami megbocsájthatatlan gaztett. Érdemes is jól kipécézni a büdös, a telefonáló, az összevissza zabáló, vagy épp a fennhangon ordibáló egyéneket, mert ha a tenyerünk rossz arcon csattan, akkor bizony apadni fog az elégedettségmérőnk, amit magasan tartva plusz időt és tokeneket kaphatunk. Előbbi nem szolgál magyarázatra, utóbbi pedig a szintlépésünkért felel, ami bár minden egyes alkalommal 2.5 másodperccel csökkenti a következő megállóig kapott határidőt, cserébe viszont permanens bónuszokat biztosító ajándékokra, új, kezdéskor aktiválódó perkekre, illetve egyéb módosítókra tehetünk szert, melyek könnyíthetik a játékunk menetét, esetleg megváltoztathatják a kinézetét. Ha valakinek ezek után a roguelite műfaj ugrana be, akkor az nem jár messze a valóságtól, sajnos azonban a zsánerre oly jellemző tengermély rendszerek helyett itt csak sekély pocsolyákba vezethetjük bele a kis buszunkat.
A megnyitható extrák ugyanis bár jópofák, elég hamar kiapadnak, ráadásul mivel az alap játékmódon túl, amiben végérvényesen elbukni sem lehet semmilyen más lehetőségünk nincs buszt vezetni, ezért gyorsan monotonná válhat a folyamatos körözgetés. Ezen mondjuk az sem segít, hogy az egyetlen elérhető pálya nem valami nagy, a menetek alatt hallható zene állandóan ismétlődik, a monokróm, régi rajzfilmeket idéző látványvilág pedig hiába stílusos, sokszor nehézkes kiigazodni a felskiccelt vonalak között. Utóbbi főleg a pofonosztásnál lesz probléma, mivel egy zsúfolt busz esetében korántsem egyszerű feladat kijelölni a rosszalkodókat, különösen akkor nem, ha mindeközben még a buszt is szeretnénk kordában és ami talán még fontosabb, határidőben tartani. Ezt leszámítva azonban a látvány elképesztően stílusos, remekül idézi meg az 1950-es évek Amerikájának hangulatát, az agyamentnél agyamentebb karakterdizájnok pedig folyamatosan mosolyt fognak csalni az arcunkra.
Mondjuk ez főleg annak köszönhető, hogy a Double Fine grafikusai – jó szokásukhoz híven – egy pillanatra sem fogták vissza magukat, aminek eredményeképpen a legkülönfélébb szerzetekkel találkozhatunk majd a műszakjaink alatt. Lesz itt két lábon járó mikrohullámsütő, beszélő szemetesláda, szárazföldi delfin, ballonkabátos árus és még sok más hasonlóan abszurd karakter, akik aztán alig várják, hogy szétverjék az illemrendet. Azt az illemrendet, amit a főnökségünk a játék előrehaladtával egyre csak bővíteni fog, vagyis nem elég, hogy a szűkös időkeret miatt taposnunk kell a gázt, még a folyamatosan gyarapodó tiltólistát is ildomos lesz fejben tartanunk. Szerencsére a térkép oldalán minden egyes szabályszegés feltüntetésre kerül, azaz, ha elfelejtenénk a pofont érő cselekvéseket, akkor csak kapjuk kézbe a papírost és máris tisztában lehetünk a kívánalmakkal.
Külön poén, hogy a játék ilyenkor sem áll meg, azaz miközben próbálunk navigálni a buszmegállók között, a háttérben okozott baleseteink egyre csak növelik az amúgy sem elhanyagolható káoszfaktort. Azaz csak növelnék, mivel ahogy fentebb már említettem, mindösszesen egyetlen egy pályát kapunk, ráadásul az is borzasztóan kicsi, vagyis idővel térkép nélkül is feltaláljuk majd magunkat rajta, ami jócskán lecsökkenti a fejlesztők által eredetileg megálmodott őrület mértékét. Néhány új pálya és dinamikusan változó körülmény alaposan megdobhatta volna a változatosságot, az ehelyett kapott lusta megoldások viszont csak tovább szorgalmazzák az elkerülhetetlenül befutó monotonitás mielőbbi érkezését. Pedig van is itt néhány olyan extra módosító, ami alkalomadtán befolyásolja a környezetünket, de sem az éjszakai műszak, sem a többi hasonszőrű variációs lehetőség nem annyira fajsúlyos, hogy emiatt újra kellene gondolni a korábban már bevált metódusainkat.
Persze ez mind magyarázható azzal, hogy a játékot nagyjából pár hét alatt fejlesztették, illetve az árcédulája is kifejezetten baráti, de ezek nem igazán fognak érdekelni minket akkor, amikor két turnus között éppen ráununk a buszozásra. Pedig a Thank You Bus Driver tényleg egy elképesztően stílusos és jópofa cozy agymenés, amiben remek élmény vezetni és jó modorra tanítani a rakoncátlankodó utasokat, csak hát mindez hiába, mert a mélység, valamint a valódi kihívás (nincs törés, ráadásul elbukni sem tudunk, maximum csak lassabban szerezzük meg a különféle extrákat) teljes hiánya miatt pár kör alatt unalomba fullad az egész. Kár érte, mert az egyedi megvalósítása, az aranyos humora és az ötlet maga egy sokkal jobb játékot érdemelt volna, ehelyett azonban be kell érnünk egy közepesnél alig jobb próbálkozással, ami ugyan még mindig élvezetes, de szigorúan csak kisebb dózisokban fogyasztva.
A Thank You Bus Driver október 14-én jelent meg, kizárólag PC-re.