Fogalmazhatunk úgy, hogy az utóbbi néhány évben a Castlevania franchise tekintetében a Konami jóformán csak felzárkóztatást tartott a modernebb konzolokon, ugyanis a remaszteres kollekciókon kívül nem nagyon láthattunk semmi újdonságot ezen a fronton. Persze ezek között azért akadt néhány olyan platform exkluzív cím is, ami mindenképpen hiánypótló munkának tekinthető, két éve a Dominus Collectiont például nagy élvezettel fogyasztottam – kimaradt a Nintendo DS éra. Durva belegondolni, hogy a 2013-as és 2014-es Castlevania: Lords of Shadow játékok óta csupán egy mikrotranzakciókkal megpakolt mobilos játékot kaptunk, a Castlevania: Grimoire of Souls ráadásul nagyon hamar földbe is állt. Az Apple Arcade ugyan még felélesztette a nem túl kedvelt játékon belüli vásárlási lehetőségek kihagyásával, de pont most augusztusban végleg lekerült a digitális áruházból. Szeptemberben következtek a szerverek, így sok más nemrég nyugdíjazott (vagy hamarosan távozó) mobil címhez hasonlóan már ez a kooperatív móddal felszerelt Castlevania kikacsintás is teljesen elérhetetlenné vált.
A rajongók az elmúlt időszakban a Netflixnek köszönhetően két kiváló animációs sorozatot is kaptak a vámpírvadászos játékok alapján, amiből a négy évados első szériát erősen ajánlott megtekinteni, de a két évados Nocturne is szép számokat hozott a streaming platformnak – ez egy picit gyengébbre sikerült azért. Utóbbiból nem kizárt egy újabb felvonás, de e téren még semmi mozgás vagy bejelentés nem történt. Szeptemberben egy igen tekintélyes évfordulóhoz érkezett a Castlevania, amit mi mással is lehetett volna jobban megünnepelni, mint a néhány napja megjelent vadonatúj 2D-s kalanddal. A Belmont's Curse alcímmel ellátott alkotás 23 évvel játszódik a Castlevania III: Dracula's Curse történései után, főszereplőként pedig a Híres Belmont família legújabb tagját, Rose Belmontot mutatja be.
A most már őszes és kissé koros, de még mindig tekintélyt parancsoló Trevor utolsó mentsvárként érkezik az 1499-es Párizsba, ahol katasztrofális események megmagyarázhatatlan sora sújtja a lakosságot. Az egész város lángokban áll, a lakókra pedig az éjszaka teremtményei vadásznak, így ide bizony a Drakula legyőzéséről is elhíresült hős szaktudása kell. Az előzetesek, a leírások és a bejelentések miatt minket nem ér nagy meglepetésként, de a Castlevania univerzumban élők nagyot leshettek, amikor az apró csónakkal Trevor mellett metodikusan kiképzett lánya is partot ért a Szajnán – már ha maradtak egyáltalán túlélők. A veterán fater nem tegnap kezdte a munkát, így azonnal érzi, hogy brutálisan sötét erők kerítették hatalmába a helyet, de valamiért mégis ezt a napot választja lányának az első szóló küldetéséhez.
Az első 1-2 órában egy karddal és mágiával felszerelve Párizs utcáit járhatjuk be a szériából jól ismert lényeket irtva, de Trevor a néhai felesége által nagy becsben tartott Tarot kártyákat is átadja harcra kész lányának. A metroidvania műfaj egyik legkiemelkedőbb képviselőjeként ez a Castlevania sem hagy minket cserben, a hatalmas térképen az egymásból nyíló képernyők tömkelegével találkozhatunk. A tágas tereken kívül játékmenet szempontjából némi 2,5D is befigyel a háttérből nyíló ajtók, lépcsők és járatok jóvoltából, így nem csak széltében, magasságában és mélységeiben fedezhetjük fel Párizst, de más rétegekbe is átruccanhatunk – újabb területek, szobák és miegymások. A prológusnak felfogható kezdő helyszínek remek lehetőséget nyújtanak a tanulásra is, a játék pedig ehhez mérten szép lassan adagolja az újabb és újabb fegyvereket, mechanikákat és mozgásokat, pont ahogyan azt egy ízig-vérig metroidvániától elvárnánk.ízig
Hős párosunk azonnal levágja még az induláskor, hogy ez a küldetés bizonyosan egy csapda, de nem nagyon esnek kétségbe, a családi mottójuk szerint, ha tudnak róla, akkor ez már csak egy megoldásra váró rejtély. Rose nem okoz csalódást a korábbi részekhez képest, a gyors és harcedzett fiatal vadásszal játszi könnyedséggel apríthatjuk fel az ellenségeket, a főellenségekhez pedig csak egy kis ügyesség és reflex szükségeltetik. Sok visszatérővel fogunk találkozni az összekapcsolt képernyők sokaságán, így nem maradnak ki a zombik, a baltákat dobáló páncélok, a szinteken átdöfködő lándzsás lovagok, a repkedő medúzafejek, az egymásra pakolt tűzköpő sárkánykoponyák és a sötétség egyéb teremtményei sem. A főellenségeket nézve szintén ismerős arcokba botlunk majd, Medúzát, a Halált és Carmillát például ebben a részben is lenyomhatjuk, de teljesen új figurákkal is bővül a díszes társulat – rájuk nem fogok részletesen kitérni a sztori miatt.
A főellenségrendszer szoros kapcsolatban fog állni a korábban említett Tarot kártyákkal, ezek a mágikus lapok pedig nem csak a bossok lelőhelyére utaló nyomokat jelenítik meg, de a legyőzésük után a beszívott lelküket is eltárolja. Ezzel új varázslatokat tanulunk, de bizonyos esetekben egy füst alatt új mozdulatokat, támadásokat vagy manővereket is elsajátítunk. A magabiztos főellenségek a mágikus „börtön cellákban” már egészen máshogy viselkednek majd, némelyikük barátságos és segítőkész lesz, míg megint mások beszólogatnak és zavarni próbálják az utunkat. Ez több szempontból is egy egészen zseniális szekciója a játéknak, ugyanis ezzel lényegében helytől és helyzettől függetlenül bármikor előránthatnak a fejlesztők NPC-ket és érdekes dialógusokat. Többet megtudhatunk az adott gonosztevő motivációjáról és gondolkodásmódjáról, de több ízben hasznunkra is válnak majd a szószátyár kártyalapok – sokszor ráadásul szinkronnal.
A grafika összességében picit digitális és picit festményszerű komponensekkel teremt egy kiváló egyveleget, a helyszínek pedig általában egy adott élénk szín köré épülnek, amit aztán különböző árnyalatokkal finomítanak. Van, ahol ugyanezzel a színnel világítanak meg mindent és a rétegezett háttér árnyékaival játszanak kicsit, máshol viszont a sötétség kap nagyobb szerepet és karakterünkön kívül csak a pislákoló gyertyák fényei derengenek. Több ízben is gyönyörködhetünk a végtelenbe nyúló panorámákban, az elején az egyik új főellenség a sárgán lángoló város fölött szórja ránk a megegyező színű effekteket, máshol pedig már a karmazsin vörösbe boruló égbolt alatt kapja a táj a főszerepet – mi csupán sötét árnyként szaladunk a hídon. Látvány terén tehát jószerivel kényeztetik a szemeinket, de akad néhány közeli csúnyácskább, kifejezetten pixeles textúra, valamint a 3D-sebb hatású főellenségharcoknál is kilóg sajna a lóláb – vagy inkább a medúzafarok.
A pályák részletesek, mesterien felépítettek és kellően átgondoltak, így az első három bossnál egy valamivel egyszerűbb layout vár felfedezésre, a föld alatti réteg viszont már elkezdi pedzegetni a témát, majd Drakula labirintusnak is beillő, fizikát meghazudtoló mágikus kastélya felteszi az i-re a pontot – nem spoiler, az előzetesben is látszik az ikonikus építmény. A menet közben felszedett képességekkel és felszerelésekkel érdemes visszatérni mindig a korábbi területekre is, bár a gyorsutazás rendkívül behatárolt lesz egy ideig. A rejtélyes révész kikötői néhol titkos járatokban vannak eldugva, a checkpointként szolgáló szenteltvizes szökőkúttal és míves szobrokkal ellátott biztonsági szoba pedig nem funkcionál megállóként – élet/mana/ital töltés, ellenfél reset és halál utáni kiindulópont. Emiatt a játék elején jóval hosszasabb a felfedezés az ide-oda rohangálás miatt, de később is akadnak gigantikus bejárható területek utazási lehetőség nélkül – később lesz egy titkos metódus, de ezt sem spoilerezném el.
A harcrendszert nagyon eltalálták, többféle fegyver közül lehet választani a stílusunkhoz és a helyzetekhez igazodva, a kard és a páros penge például gyors és hatékony fegyverek, de a lándzsa és az ostor hatótávja utánozhatatlan – előbbit dobálni is lehet célzással. De van még itt folyamatosan növekedő sebzéssel ellátott kesztyű, pajzs és kard kombó, valamint az egyik személyes kedvencem, az óriás kard. Minden fegyverhez tartozik egyedi mozdulat és tulajdonság is, ami tovább növeli a komplexitást, szóval egy egyszerű, de mégis sokrétű rendszert kapunk. Hozzávehetjük ezekhez a mágiákat, melyek hatalmas tűzerejükkel és a mini küldetések után megnyitott képességeikkel még tovább erősödhetnek, valamint az ostor is a harcok szerves részét képezi – a mágikus ostor a rendes gyilkoló eszközön felüli, megidézhető tárgyunk lesz. Ezzel sárga gyűrűkön lendülhetünk át szakadékok és kiszögellések felett, odahúzhatjuk magunkat a lilás kampókhoz, vagy az ellenségekre is ráránthatjuk magunkat – ha jól időzítünk, akkor extra támadással lépünk az arcukba.
A platformer részek már önmagukban az ostoros lehetőség miatt is kellemesek, a bekapcsolt aurával áthatolható sötét kövek viszont adnak egy végtelenségig variálható változatosságot a precíziós szakaszoknak. Ezzel a képességgel Rose egy fénykört kap magára az egyik ravasz nyomva tartásával, így a korábban közeledtünkre megszilárduló fal átenged magán. A dolog érdekessége, hogy közben nem ajánlott felengedni a védelmet, ellenkező esetben összenyom a visszazúduló kőrengeteg. Az akadályok önmagukban nem bántanak, ezért a fejlesztők nem csak falakat emeltek belőlük, ezek gyakran platformelemeként is visszaköszönnek, így remekül kigondolt, ritmusos ugrándozásokat kapunk. A tüskés, fűrészes és egyéb gyilkos csapdákkal telepakolt szakaszok ennek és az ostornak hála némi kihívást is tartogatnak, szóval érdemes felkötni a gatyót – az aura jókor eltolva parry szerepet is betölt még.
A zene óriási telitalálat, a Konami tökéletesen választott, amikor a The Rogue Prince of Persia OST-jét is készítő Danny „ASADI” Asadit kérte fel a megtisztelő feladatra, a fiatal perzsa-amerikai zeneszerző egyedi stílusával nem csak elkapta a Castlevania ikonikus hangulatát, de saját értelmezésével egy új szintre is helyezte azt. A félig elektronikus és félig hagyományos hangszerekre építő felállás amúgy is nagyon fekszik a művésznek, hiszen élő fellépésein többször bemutatta már szitár tudását, amit kemény trap ritmusokkal, basszussal és dobgépekkel varázsolt teljessé – itt az orgona megy nagyot. A főellenségek után kutakodva és a szörnyek csapkodása közben túlzás nélkül imádtam a játék minden egyes dallamát, a PS5 bekapcsolása után csak a zene miatt a megszokott fölé csavartam néhány egységgel a hangrendszert. Az angol szinkronra nem lehet panasz, a főszereplőket és a főellenségeket markáns, kellemes hangú művészek szólaltatták meg, Drakulát például újfent a Netflixes sorozatban is hallható Graham McTavish alakítja. Az effektek és egyéb zörejek ellen pedig szintén nem akadt egyetlen kifogásom sem, príma volt az egész.
A történet a 2D-s szériától megszokottan tömény és előre látható terjedelmű, ezt viszont sikerült a felfedezhető területekkel és titkokkal annyira megtolni, hogy elsőre a leggyorsabb „rossz befejezés” is 5-6 órába fog telni. A főellenségek a korábban említett nyomozós mechanika miatt ügyesen el lettek dugva, némelyikük csak adott képesség vagy tárgy birtokában hívható ki, de megint másokhoz tetszőlegesen mehetünk akár több irányból is. A rövidítések sokszor váratlan helyeken kötik össze a kanyargó folyosókat, szobákat és képernyőket, de a térképen azért nagyjából mindig látni merre érdemes szaglászni. A szegmensek ráadásul színkódolva is vannak, szóval nem fogunk bolyongani a teljesen felfedezett helyeken – lehet változatos jelölőket is lehelyezni. A repedt kőfalak, a becsúszásért ordító alacsony mélyedések, a padlón gyanúsan heverő rácsok és a lyukba visszaszaladó kisegerek eléggé egyértelműek, de a Souls játékok mintájára készült tökéletesen mindennapi falak és padlók is bejönnek a képbe. Ezek általában szolid rövidítések a padlóban, vagy a falon és a mennyezeten található eldugott járatok – utóbbiakba sokszor ostorral lehet belendülni és gyakran találni wall chickent is elemózsia gyanánt.
A fejlődési rendszert ügyesen komponensekre szedték, ezáltal nincs egy biztosnak mondható módszer, amivel felnőhetünk a feladatokhoz. A kincsesládákból megszerezhető fegyverekből tierre osztva lehet felvenni egyre erősebbeket, ezek nemcsak tisztán a támadást tolják fel, de itt is egyedi módosítók és okosságok kapnak helyet – a nehezebb pályákon vannak az erősebbek, de jó időbe fog telni, mire mind a 28-at bezsebeljük. A HP és a Mana gyűjtögetnivalókból növelhető csak, így itt jól elrejtett szívszilánkokra kell gondolni, szóval ezek sem adnak azonnali segítséget. Szintén stratégiai helyeken találhatunk könyvecskéket permanens támadás és védelem növelésre, a gyilkolásból és a széttörhető szobrokból pedig az XP-t lehet kinyerni szintlépésekhez – ettől is nőnek az értékek elenyésző mértékben. Három hely akad a díszes talizmánoknak is, amik nagyon erős kiegészítések, ezek között kifejezetten erős példányok is lesznek – az előrendelői extra pl. hatalmas segítség.
A főellenségharcok látványosak, pörgősek és változatosak, amiket külön jutalomként élünk majd meg a kitartó bolyongás és nyomozás után. A nehézségük nincs eltúlozva, de a hibákat és a figyelmetlenséget nagyon keményen büntetik, igazából mi is pikkpakk el tudunk patkolni, de a bosst is egész gyorsan le lehet darálni egy felkészült tervvel – no meg az ideális fegyver-mágia kombóval. A becsúszás/kitérés, a parry és az ostor a precíz manőverezést teszi lehetővé, a türelmünk és a megfigyelőképességünk pedig az adott gonosztevő támadási mintáját tudja kihasználni. Nincs itt semmi csalás vagy ámítás, csakis kemény, de egyben fair ütközeteket dob nekünk a játék, az esélyek azonban billenthetők felénk a jobb felszerelésekkel és a harcot megelőző alapos felfedezéssel. Ami kelleni is fog, mert a főellenségek fele teljesen kihagyható, sok utánajárást igényel, ellenben remek felfedezésre ad okot. A korábban taglalt gyorsutazást komoly erőfeszítések árán nyerhetjük meg, utána már tényleg miénk lesz a világ és a tükrök birodalma is.
A karakterek, az ellenfelek és a bossok nagyobb része stílusosan néz ki mozgásban, a kis portrékon pedig nagyon szépek, az apróbb grafikai és ostorirányítási részleteket leszámítva egy igazi mestermű készült – nem jellemző a szériára, de egy co-op felállás vagy mód menő lett volna. Sok easter egg található a programban, amik közül a festmények szúrhatnak szemet leginkább, de a kesztyűvel való harcmodor közben is felfedezhetünk ikonikus verekedős játékokból mozdulatokat, valamint Rose pihenős pózai is megidéznek néhány szereplőt más szériákból. Meg hát ott van ugye a fentebb írt, falban eldugott sült csirke, na az mindig fincsi, csak az ÁNTSZ ki ne szagolja.
A Konami, az Evil Empire és a Motion Twin egy méltó darabot adtak hozzá a Castlevania történelemhez, úgy tűnik még a sokadik rész után is láthatunk újat a nap alatt, ráadásul a kellő nosztalgiafaktort is sikerült eltalálniuk, ami külön piros pont. A játékidő és a hossz lehetett volna a Belmont's Curse Achilles-ína, de szerencsére ezt az akadályt is profin vette a három stúdió, a 100% és a jobb befejezés elérése kellően kitolják az akciódús kalandot, az egész akár 20 órára is kitolódhat. Mindenkinek bátran ajánlom a játékot, de főleg a Castlevania rajongók és a 2D-s vonal kedvelői fognak igazán jól szórakozni. A végére írhatnék egy elrettentést, hogy az átlagosnál azért nehezebb picit a játék, de nem teszem, mert brutális mértékben testreszabható az élmény: a beállításokban lehet csúsztatni a sebzéseket és akár örök élettel is flangálhat az ember, így ez a felvonás bárkinek lehet az első Castlevania élménye is.
A Castlevania: Belmont's Curse október 15-én jelent meg PlayStation 5, Xbox Series X/S, Nintendo Switch és PC platformokra, jelen teszt a PlayStation 5 verzió alapján készült.