Kobayashi Hiroyuki, egy korábbi elismert Capcom-producer, aki olyan játékokon dolgozott, mint a Resident Evil, a Devil May Cry vagy a Dragon's Dogma, nemrég megalapította a GPTRACK50 stúdiót, és elkészítette a Stupid Never Dies című őrületét. Önmagában ez az információ elég lehet ahhoz, hogy a japán játékok megszállottjai rávessék magukat erre az alkotásra. Csakhogy nem árt, ha kicsit lecsillapítják magukat, mert hiába a nagy név és a klassz ötlet, az ominózus Capcom-játékokhoz képest ez sajnos nem lett akkora remekmű.
Mindenesetre az abszolút dicséretes, hogy a Hülye Sosem Hal Meg nem egy megszokott receptet követ, ha leszámítjuk a roguelike zsáner sajátosságait. Itt ugyanis egy szörnyes világkatasztrófában zombivá változott fiatalemberrel indulhatunk monsterhuntingra, és úgy tuningolhatjuk a testünket, és zabálhatjuk az agyakat, ahogy csak bírjuk.
Davy, az ifjú zombi, egy plázában ténfereg, majd rátalál egy megfagyott lányra, Juliára, és persze egyből beleszeret, és mindenáron ki akarja olvasztani. Szerencséjére, amikor nagy mohóságában megeszik valami fura „tojást”, különleges képességre tesz szert. Konkrétan, a tojást kutató őrült tudós képes lesz őt egy vécén keresztül leküldeni a szörnyek dimenziójába, ahol a főbosst elintézve megmentheti plátói szerelmét. De közben egy motoros zombinő, egy gorgó, egy plüssmaci meg egy csivava-vérfarkas is segíti őt. – Igen, ennyire kell komolyan venni a sztorit. Ami még rendben is lenne, csak ne lenne ennyire fárasztóan bugyuta a humora!
Ami a beteg történeten kívül egyből szembetűnhet, az a kicsit festmény- és rajzfilmszerű látványvilág, a ’90-es és a ’00-s évek pop-punk stílusa meg a vagány zene. Mindebben a GPTRACK50 tényleg rettenetesen jól vizsgázott, bárcsak ennyire szuper lenne a játékuk minden más téren is! Ráadásul PlayStation 5-ön még teljesen jól is fut a program 60 fps-sel, szóval tényleg nem lehet a tálalásra és a technikai megvalósításra rossz szavam.
Alapvetően a mechanikák a roguelike hagyományokat követik. Vagyis van egy csomó kis dungeon, amik egy-egy helyszínt építenek fel, végükön a bosszal; nekünk pedig ezeken kell sok-sok halál és újrakezdés árán végigmennünk. Viszont Davy akár porrá égve is felszedhető, a plázában összerakható, aztán újra le is húzhatja magát a dimenzióugró vécén! Na de még előtte fel tudjuk szerelni a karját, lábát és fejét különböző gyilkos eszközökkel a csivava-vérfarkas barátunk klinikáján; illetve gyorskajás buffokat is vehetünk neki a motoros zombi hölgynél.
Ahogy haladunk végig a pályákon, Davy folyamatosan fejlődik, és ha elég ügyesen zabálja fel a szörnyek (sokszor mitologikus lények) agyát, akkor némelyikük alakját is felveheti. Ilyen például a vérfarkas, a hárpia vagy a küklopsz. Ezek persze sajátos képességekkel bírnak, amik nagyon jól tudnak jönni bizonyos harci szitukban. De hiába haladunk ám előre, zombi hősünk csak egy bizonyos ideig bír megmaradni a szörnyek dimenziójában. Ha lejár az időnk, akkor neki konkrétan annyi. Úgyhogy bizony jól be kell osztani minden percet, és amikor már csak kevés van hátra, akkor visszavonulót kell fújni. Erre bizonyos pályák között lesz is lehetőség, hogy az aktuális cuccokat ne veszítsük el.
Aztán amikor visszamegyünk a plázába, kezdhetjük elölről az egészet, persze alapos felkészüléssel és felszerelkezéssel. A romantikus lelkületű játékosok pedig időnként elolvasgathatják a befagyott Julia telefonjáról elő-előkerülő üzeneteket, közösségi médiás posztokat. Mindenesetre nem valószínű, hogy bárkit is ez fog motiválni a haladásra.
Sajnálatos módon pontosan ez az állandóan újrakezdős, mindig kicsit erősebben visszatérős roguelike mechanika az, ami hosszú távon unalmassá teszi a játékot. Hiába az újabb képességek, formák és eszközök, a pályák nem nyújtanak kellő változatosságot, kihívást és izgalmat, hogy egyre lelkesebben térjünk vissza. Sokkal inkább egyre leharcoltabban és unottabban fogunk visszatérni. Szerencsére bizonyos szinteket át lehet ugrani, fel lehet pörgetni a tempót, és tényleg szórakoztatóan látványos a játék világa, de nekem ez még kevés ahhoz, hogy valamit igazán élvezetesnek érezzek.
Kobayashi Hiroyuki új csapata tehát ráérzett valamire, talált egy hangulatos stílust, és talán a zsánerrel sem lőtt teljesen mellé, de nem tett bele eleget. Első játéknak nem rossz a stúdiótól, és a roguelike-ok megszállott rajongói talán ebben is találnak elég élvezetet, valószínűleg tudnának ötleteket adni, hogy mivel lehetne kiegészíteni a formulát. Kevésbé lineáris pályák? Jobb sztori? Komplexebb harcrendszer? Az biztos, hogy ennél azért jobban kellene motiválni a játékosokat.
A Stupid Never Dies 2026. október 21-én jelent meg PC-re és PlayStation 5-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.